A magyar Pathé

Janovics Jenő-portrémontázs

Színész, színházi rendező, színházigazgató, mozialapító, mozitulajdonos, producer, filmgyáras. Janovics Jenő, a századelő kolozsvári színházművésze és szervezőzsenije igen hamar felismerte a mozgóképben rejlő művészi, szórakoztatási és anyagi lehetőségeket. Az általa felépített, Kolozsvár központú mozibirodalmat részben a világháborús helyzet alapozza meg, majd aknázza alá. Tervei, teljesítményei azóta is példátlanok és folytatás nélküliek Erdély-szerte.

1. Közhelyes elő

Habár a kép korábban is mozdult – „képbe lépett” azaz –, a filmtörténészek egyetértenek abban, hogy a film születése 1895. december 28-ára tehető, amikor a párizsi Boulevard des Capucines 14. szám alatt megnyílt a világ első mozija. És a művészetek bidonville-jéből érkező új dolog (művészetnek akkoriban ugyanis még nem volt nevezhető) kiirthatatlan vírusnak bizonyult. Néhány röpke hónap alatt megfertőzte a világot, pár éven belül pedig kikövetelte magának a „hetedik művészet” elnevezést. A vírust Erdélyben (azaz akkoriban Magyarországon) 1898-ban észlelték először, mégpedig Gyulafehérváron, Erzsébetvárosban, Kézdivásárhelyen és Balázsfalván: „Az egész kontinensen egyedül, két villanygéppel működő ÉLŐ SZÍNJÁTÉK, életnagyságú cselekvő alakokból álló mozgó fényképek 300 négyzetlábnyi nagyságban, háromezer gyertyafénnyel világítva. Az összes gépek vezetését és a mozgó élő fényképek bemutatását Benkő M. tanár személyesen eszközli.”

A helyi források szerint a film 1899 körül bukkant fel Kolozsváron, ahol a Farkas utcai Nemzeti Színházban tartottak vetítéseket. Véletlen? Vagy talán a gondviselés? A Nemzetiben játszott és rendezett akkoriban egy fiatal színész, nevezetesen Janovics Jenő. 1899. január 2-án Benkő (Stein) M. úr Kinematograph mutatványait adták. Két „szakasz”-ban 18 (nagyon rövid) film pergett a vásznon. (Néhány vonzó cím a sokból: Amerikai boxolók, Négerek fürdése, Five hercegnő céllövészete, Excentrikus táncosnők, A gyorsfestő, Az indiai fakírok tánca.) És mit ad Isten, rá egy napra bemutatták Blumenthal Mozgó fényképek című háromfelvonásos bohózatát, Janovics rendezésében, mégpedig úgy, hogy előadás közben peregni kezdtek a Janovics által Benkő (Stein) úrtól bérelt vagy megvásárolt mozgóképek. Nesze neked, intermédia! Ebben az időben egyébként már többé-kevésbé rendszeresen tartottak vetítéseket a Nemzetiben, amiért a helyi előkelőségek meg a sajtó kellőképpen elégedetlenkedett is. Mert hát hogy is képzelik az illetékesek, hogy ezt a fattyú műfajt csak úgy beengedik a nagy múltú Thália szentélyébe. A film (és Janovics) persze fütyült az egészre, és tette a dolgát. Az első kolozsvári állandó filmszínház, Udvari András vállalkozó tulajdona, az Apolló, 1906. április 6-án nyitotta meg kapuit. Azért csak ekkor, mert a villanyáramot 1905-ben vezették be a városba. De alig telt el néhány év, és Janovics Jenő ismét belépett a képbe (igazság szerint ki se lépett), és mozivá alakította át az ezerkétszáz férőhelyes Nyári Színkört. A sajtó persze megint csak elégedetlenkedett, háborgott, óva intett.

Felháborítónak tartották, hogy egy színiigazgató eladja a lelkét a mozi ördögének. Erdélyi Miklós, a nagyváradi színház igazgatója odáig ment, hogy beadványokat küldözgetett a kolozsvári városi vezetéshez, a mozik elszaporodásának megakadályozását és a meglévők rendszabályozását kérve. Janovics, aki nagyon jól látta a jövőt, ezúttal is fütyült az egészre. Olyannyira, hogy a Kolozsvári Tükör 1915. július 14-i számában az olvasható, hogy dr. Janovics Jenőnek, a kolozsvári színház igazgatójának a tulajdonában van az Uránia, a Színkör-Mozgó és az Egyetem-Mozgó. Röviden összefoglalva a burleszk sebességével pergő eseményeket, az 1910-es évek elején minden készen állt arra, hogy a többé-kevésbé önálló kolozsvári magyar filmgyártás beinduljon. Ennek a történetnek a főszereplője megint csak Janovics dr. volt, aki ragyogó szimattal meglelte azokat a pénzügyi forrásokat, melyek támogatásával létrehozhatta a későbbi „Mozifalvát”. Persze ebbe az I. világháború is alaposan besegített, hiszen 1914-től kezdve az európai és amerikai film kiszorult az erdélyi piacokról, és az így keletkezett űr biztosította a kolozsvári stúdió filmjeinek rentabilitását.

2. „Dilettáns” interludus

Az első kolozsvári „nagyjátékfilm”-hez, Az apacsnő szerelméhez Janovicsnak (szerencsére vagy éppen természetesen) semmi köze sem volt. A budapesti Uher filmgyár szakemberei által forgatott amatőr szkeccset báró Bornemisza Elemérné és Hetényi Elemér rendezte, szereplői pedig a helyi felső tízezerből verbuválódtak. Meg is lett az eredménye: a helyi sajtó alaposan lehúzta a dilettantizmus televényéből szárba szökkent opuszt. Egyébként nem csoda, hogy Janovics ezúttal nem került a képbe. A Doktornak egészen más elképzelései voltak a filmkészítéssel kapcsolatban. A korabeli francia és dán filmművészeten nevelkedett majdani rendező a Film d'Art és a Nordisk művészi elméleteinek szintézisére törekedett, persze Janovics-módon ötvözve, korrigálva azok elemeit. Az Urban Gad-féle „némajáték-művészet” túlhabzó gesztusaival ellentétben például Janovics a színpadi játék természetességét követelte színészeitől. Ugyanakkor jellegzetesen magyar filmeket szándékozott készíteni, mert, amint visszaemlékezéseiben írja, „a pesti film nem volt más, mint a párizsi divat lélektelen utánzása.” Addig is folytatta a színházi előadásokba belekomponált mozgóképvetítés saját maga teremtette „hagyományát”.

Az 1913 márciusában bemutatott Az ember tragédiájának jeleneteit mozgóképekkel kombinálta. Az előadás „a technikai fejlődés által kínálkozó lehetőségeket használta ki. ... Vetített, elvonuló, puha, napsugárban fürdő fehér felhők, majd a hangulat változása szerint villámok cikázásával áthasított, szilajul nyargaló fekete felhők érzékeltették sejtelmesen a mennyországot.” Először jelent meg a film a színpadon, mint a „színészi játék kísérő, aláfestő és segítő tényezője.” Aztán 1913 nyarán Janovics úgy érezte, eljött az idő a cselekvésre. Pillanatok alatt megállapodott a Pathé-gyár képviselőivel, és az év augusztusában megkezdődtek a Sárga csikó felvételei, Csepreghy Ferenc népszínműve alapján, többek között Várkonyi Mihállyal (a későbbi Victor Varkonyival) a főszerepben. Janovics ezúttal csak mint amolyan associate producer vett részt a forgatásban; a filmet a francia Félix Vanyl rendezte, operatőre Róbert Montgobert volt. Az opuszt még az év decemberében bemutatták Párizsban, és hihetetlen sikert aratott szerte a világon. Janovics dr. filmes karrierje szempontjából a Sárga csikó két vonatkozásban is mérföldkőnek számít. Egyrészt Janovics számos szakmai fortélyt lesett el a francia rendezőtől, másrészt egy vagyont keresett az opuszon, ami a filmgyártáshoz enyhén szólva elengedhetetlen volt. A Pathéval közösen Janovics még egy filmet készített (A dollárkirálynő lánya, 1913), aztán az együttműködésnek váratlanul vége szakadt. De ekkor a Doktort már egy kolozsvári filmstúdió létrehozása foglalkoztatta.

3. Az aranykor

1914 nyarán Janovics Jenő saját költségén megalapította a Janovics-stúdiót. Beszerezte a szükséges felszerelést, a nyersanyagot, rendezőnek leszerződtette a Nordisknál „tanult” Kertész Mihályt (a későbbi Michael Curtizt), operatőrnek pedig Bécsi Józsefet és későbbi állandó munkatársát, Fekete Lászlót. Az utómunkálatokat és a forgalmazást akkor még nem tudta megoldani, ezért szerződést kötött a Projectograph vállalattal. A Janovics-stúdió három filmet produkált, mindet 1914-ben: a Bánk bánt, A toloncot és A kölcsönkért csecsemőket, mindhármat Kertész rendezésében. A három film alapján következtetni lehet Janovicsnak a filmművészethez és -bizniszhez való hozzáállására. Míg a Bánk bánban művészi elképzeléseit próbálta megvalósítani, A tolonccal és A kölcsönkért csecsemőkkel a tömegízlést elégítette ki. A három film sikere nyomán aztán a Janovics-stúdió egyesült a Projectographfal, és 1915 elején létrejött a Proja filmgyár. A Budapestre távozó Kertész helyett Berlinből „importált” rendezővel, Garas Mártonnal közösen Janovics 10 nagy- és 15 kisjátékfilmet szándékozott készíteni. Ebből összesen kilenc készült el egy év leforgása alatt – hét Garas, kettő Janovics rendezésében. A munka iszonyatos tempóban folyt, a stáb több filmen dolgozott egyszerre. És ha hinni lehet a korabeli kritikáknak, a tempó nem ment a minőség kárára. (Néhány fontosabb cím: Tetemrehívás, Jó éjt, Muki!, Havasi Magdolna, Liliomfi.) Siklódi István kritikus az 1915-ös Proja-filmek alapján „a magyar Pathé”-nak nevezte Janovicsot. Janovics dr. így ír erről az időszakról: „A magyar filmgyártás ugyan még gyermekcipőben jár, de máris diadalmasan versenyez a külföld mérföldcsizmákkal haladó művészetével”.

1915 végén vagy 1916 elején azonban Janovics, nem tudni, mi okból, szakított a Projectographfal, de csak azért, hogy létrehozza újabb vállalkozását (amely ezúttal a forgalmazást is „saját kezűleg” bonyolította), a Corvin filmgyárat, amelynek főrendezője már Korda Sándor (a későbbi Alexander Korda). A propaganda szerint a gyár legfontosabb feladata „jó filmet csinálni”, de ugyanakkor gondoskodnia kell arról, hogy „a filmnek az elsőrendű kvalitásán kívül kivételes nagy vonzereje legyen, vagy a főszereplő színész neve, vagy a darab címe, témája, írója által.” A Nyári Színkörben berendezett stúdió persze túl kicsinek bizonyult, ezért aztán a legtöbb felvételt „Mozifalván”, azaz a Kolozsvár melletti Szászfenesen forgatták. A Corvin filmgyár 1916-os termése 18 film volt: többek között a Fehér éjszakák (Fedora), a Méltóságos rabasszony, a Petőfi dalciklus, a Mesék az írógépről és A nagymama. 1917 elején aztán Janovics váratlanul eladta a Corvin budapesti stúdióját Kordának, viszont megtartotta a kolozsvárit, amelyből létrehozta a Transsylvania Filmgyárat. Az I. világháború ekkor kezdte igazán éreztetni hatását a film és a mozi terén. Az európai film kiszorult az erdélyi mozikból, az amerikai behozatal nem volt elegendő, a német filmek importját pedig a magyar kormány korlátozta. Az ily módon létrejött „moziínség” kapóra jött Janovicsnak. A Transsylvania csak úgy ontotta magából a hosszabb-rövidebb játékfilmeket, szkeccseket, bohózatokat, melyek oroszlánrészét maga Janovics rendezte (pl. A tanítónő, A megbélyegzett, A vén bakancsos és fia, a huszár – ez a film egyike a két teljes egészében fennmaradt Janovics-műnek –, A szerzetes, Falusi Madonna stb.) 1918-ban is tovább folyik a termelés, de a filmek forgalmazása már akadályokba ütközik, ezért Janovics megalapította a Transsylvania filmkölcsönzőt. Janovics beszámolójában 44 filmről tett említést, és a listát nem tekintette teljesnek.

A Transsylvania filmgyár 1919 után is működött, bár közel sem olyan teljesítménnyel, mint korábban. A háborút követő években az erdélyi piacot is meghódította a német és amerikai film. Hollywooddal szemben pedig nem állhatott meg sem Janovics, sem más. Az egy operatőrrel, egy-két rendezővel, néhány felvevőgéppel és színpadi színészekkel dolgozó stúdió egyszerűen nem volt már versenyképes.

4. Nosztalgikus utó

1920 után Janovics Jenő, a magyar Pathé végleg kilépett a képből. (Persze a három fontos kolozsvári filmszínház azért az ő tulajdona maradt.) Úgy látszik, ismét jól látta a jövőt. Megelégedett azzal, hogy a század első évtizedében felépített két színházat, majd alapított három filmgyárat, no és végigvezényelte a magyar film őskorát. A Transsylvania filmgyár ugyan működött még néhány évig (ebben a korszakban készült a Világrém című „tudományos játékfilm”, amely az akkoriban Európa-szerte dúló szifilisz rettenetes hatásaival ismertette meg a nagyérdeműt – ez a második fennmaradt Janovics-film), de aztán bezárta kapuit. És az (erdélyi) magyar filmnek ezzel befellegzett. A magyar film, amelynek bölcsőjét Erdélyben ringatták, nagyon hosszú időre kilépett a képből. Legalábbis a kolozsváriból.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.