Soha ne nyiss ajtót egy behajtónak

Miguel Sapochnik: Repo Men

Mi van akkor, ha nem tudjuk időben fizetni a hitelre vásárolt kocsinkat? Elveszik a kocsit. És ha nem tudjuk törleszteni a lakásunk részleteit? Elveszik a házat. Na de mi történik azzal, aki nem tudja fizetni még a „saját”, bankkölcsönre vett műmájának költségeit sem? Nos, a mozikból rejtélyes okok miatt kimaradó Repo Men disztópiája szerint: vissza kell venni a már beültetett májat. Akár az illető élete árán is.

Azok, akik túl morbidnak találják az előbbi összefoglalót, sajnos a későbbiekben se számolhatnak jó hírekkel: egy képzeletbeli, és talán nem is oly távoli jövőben járunk, ahol már egyáltalán nem számít kockázatosnak a szervátültetés, és a betegeknek sem kell többé hónapokat várniuk az életet mentő műtétekre – ám mindez csupán részben magyarázható a fejlett orvostudománnyal. Ugyanis egy műszerveket gyártó cégnek (The Union) köszönhetően bárki megvásárolhatja hiányzó, vagy épp elhasználódott testrészeit. A probléma csupán annyi, hogy a magas összeg törlesztőrészleteit nem minden vevő képes időben befizetni.

Kép a Repo Men című filmből

A történet szerint ekkor lépnek fel a cég különleges alkalmazottai, a „repo”-k (to repossess ~ visszaszerezni, behajtani), akiknek az a dolga, hogy hiper-szuper röntgenkütyükkel pásztázva a várost felkutassanak és visszaszerezzenek minden olyan műszervet, amelynek tulajdonosa nem képes – vagy nem akar – fizetni. Erre a munkára szakosodott a két gyerekkori jóbarát, Remy (Jude Law) és Jake (Forest Whitaker) is, barátságuk azonban fordulóponthoz érkezik, mikor egy súlyos baleset miatt Remy átkerül a másik oldalra, a törlesztők közé. Vadászból űzött vad válik, s mindennek tetejébe a cég a második legjobb behajtót, pont Jake-et küldi a férfi nyakába, hogy visszaszerezze a tulajdont.

Kép a Repo Men című filmből

A sztori alapján első látásra azt gondolhatnánk, ez megint csak egy újabb blőd, kétségbeesett próbálkozás Hollywood részéről, hogy életben tartsa a nem épp virágkorát élő sci-fi műfajt – ám ez lehet, hogy elhamarkodott kijelentés lenne. A Repo Men ugyanis, habár messze van a díjkiosztók pódiumaitól, és túl mély mondanivalóval rendelkező alkotásként sem beszélhetünk róla, tulajdonképpen nem is törekszik ezekre. A célja legfeljebb az, hogy izgalmas és jól működő közönségfilm legyen, egy jó alapsztorival, némi sci-fi-háttérrel és egy kis akcióval fűszerezve. És működik is.

S hogy mi tartja ennyire működésben a gépezetet? Nos, leginkább a groteszkség, illetve a jelenetek morbid humora. A készítők ugyanis megtalálták azt a formulát, mellyel még az ízig-vérig komoly helyzetek is egy kis alakítással oly mértékben kifordíthatók, hogy a nézőnek nem szörnyűlködni, hanem már-már nevetni támadna kedve a helyenként spriccelő vér, vagy egy „operáció” groteszk látványától. Ilyen mondjuk a családi grillparti közepén félrevonulva, a nem fizetőt becses tulajdonától egy (korábban feltehetően húsok aprítására használt) konyhakéssel való megszabadítása, vagy például a bizonyára sokak által ismert „When the mambo rhythm starts to play” kezdetű sláger bejátszása a Jude Law által végrehajtott precíz orvosi műtét közben.

Kép a Repo Men című filmből

Az eddig felsorolt erények mellett azonban sajnos nem lehet elsiklani a finoman szólva sem innovatív forgatókönyv mellett. Az alapötlet, miszerint az ellenség egyik embere átáll a lázadókhoz, és vállvetve harcol velük a szabadságért, egy teljesen jól megkoreografált, azonban már évtizedek óta (legutóbb éppen az Avatarban) újra- és újralelőtt sablon. Sőt, a műszerveket visszaszerző fiúk ötlete sem a legújabb, rockopera-musical is készült belőle, nem is túl régen. Így tehát a Repo Men részéről elmarad a világmegváltás; készítői inkább a „járt utat járatlanért”-taktikát választva bevált klisékre építkeznek, sőt, olykor még teljes beállításokat is átvesznek, mint az Oldboy (2003) híres, profilból filmezett verekedős jelenete.

Kép a Repo Men című filmből

Az első nagyjátékfilmjével debütáló Miguel Sapochnik rendező nem éppen kis fába vágta tehát azt a bizonyos fejszét, hiszen a regényalapokon (Eric Garcia: The Repossession Mambo) nyugvó történet kifordult, hataloméhes és eltorzult világát nem lehet könnyű a vásznon is ábrázolni. Ám ha eltekintünk a rendező tapasztalatlanságától, valamint az időnként feltörő erős déja vu-érzéstől, két könnyed, de semmiképp sem értelmetlen órán át élvezhetjük e műfaji határokon mozgó jövőképet, melynek néhány részlete talán már nem is áll olyan messze attól, hogy valóra váljon.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.