„Kognitív” együttlét

IX. Laterna Magica konferencia – A tér és az idő filmi reprezentációja. Pécs, 2002. szeptember 16–18.

A pécsi Laterna Magica-kör által kilencedszer megszervezett (másodszor nemzetközi) filmes konferencia címe egyszerre tűnhet rendkívül igényesnek és konvencionálisnak. Igényesnek, mert idő és kép viszonyának reprezentációja egyetemes művészettörténeti és elméleti, sőt tudományos kérdésekkel érintkezik, és konvencionálisnak, ha ebben a viszonyban csupán egy állandóan visszatérő, de a filmi jelenség komplexitását, befogadásának mechanizmusát nem kielégítően megvilágító kérdésfeltevést látunk.

Ahogyan azonban arra a magyarázó alcím is utal – Interdiszciplináris filmelmélet és gyakorlat – a konferencia háromnapos programja az igényesség jegyében zajlott, a filmelmélet azon fontos felismerését gondolva tovább, hogy a filmnek mint szintetikus és szinesztétikus művészetnek az elmélete csakis interdiszciplináris lehet, művészet- és tudományközi. Rendszerének komplexitása sajátos, egészében nem feltárt befogadói magatartást, értelmezési mechanizmust implikál. Az ezzel a kérdéssel foglalkozó legújabb paradigma a kognitív filmelmélet, amely Amerikából indulva Európában is iskolát teremt, magyarországi „támaszpontja” pedig éppen a pécsi, Tarnay László által vezetett Laterna Magica-kör. Az elmélet újszerűsége és a konferencia angol nyelve indokolhatja a helyi és általában a magyarországi résztvevők aránylag kis számát, aminek következtében az egész rendezvény a szakemberek zártkörű műhelymunkájának jellegét öltötte.

I. Kognitív megközelítések

David Bordwell, a kognitív filmelméleti irány alapítója (a tavaly maga is a pécsi Laterna Magica konferencia résztvevője) ebben az új paradigmában nem valamiféle más megközelítéseket kiszorító megaelméletet lát, hanem olyan kutatási irányt, amely a mindeddig elhanyagolt, általában „közepes léptékű” problémákra irányul. A kognitív elmélet olyan mentális tevékenységekkel foglalkozik, mint a felismerés, megértés, következtetés, interpretáció, ítéletalkotás, emlékezet és képzelet működése, az emberi tevékenység megértése érdekében pedig észleleteket, gondolatokat, vélekedéseket, vágyakat, szándékokat, terveket, készségeket és érzelmeket posztulál. Ezeken is túllépve, a mentális tevékenység intencionalitását, azaz a tárgyakra, eseményekre és állapotokra való irányultságát, reprezentációs jellegét vizsgálja. A központi kategória a séma, amely történetek, cselekvések, alakzatok, térbeli vagy időbeli elrendeződések felismerését teszi lehetővé a filmben.

Edward Branigan (UCLA, USA), a kognitív csoport témavezető-előadója Idő és a tér reprezentációja a filmben című előadását arra a felismerésre alapozta, hogy az időt nem önmagában, hanem egyéb fogalmak, mind például a mozgás, tér és események viszonylatában értelmezzük, ezért a folyó, az út és a forrás metaforáit a filmbeli idő reprezentációiként szemléltette. E három metafora kognitív nyelvészeti példákkal is szemléltetett megfelelő sémája a forrás-út-cél, amelyet a Hollandiát képviselő Charles Forceville (UvA) az első személyű dokumentumfilmekre alkalmazott. E műfaj lényegét olyan, egymásnak megfeleltethető szemantikai tartalmakkal ragadta meg, mint a keresés, utazás és történet, amelyek mindenike más, de az ilyen dokumentumfilmek lényegét együtt jobban megvilágító cselekvőt és célt képvisel. Johannes Ehrat (U Rome, Olaszország) előadása tulajdonképpen Peirce logikájának időre és térre vonatkozó tételeivel a Branigan előadásában már elhangzottakat erősítette meg (noha a filozófiai csoportban hangzott el): az idő, mint olyan, önmagában nem, csak jól meghatározott relációkban, formális analízisben létezik.

A kognitív előadássorozatban külön csoportot képviseltek a filmkép percepciójával kapcsolatos mentális folyamatokat, a felismerést és megértést segítő filmes (stilisztikai és narratológiai) konvenciókat vizsgáló tanulmányok. Daniel H. Barratt (U Kent, Anglia) tanulmányát arra a felismerésre alapozta, hogy a valóságbeli tárgyak, személyek felismerését döntő módon meghatározza az implikáció (részvétel, odafigyelés) és az attribució, azaz a mód, ahogyan egy személyt csak valamely, számunkra releváns tulajdonság vagy szerep alapján kategorizálunk, amely gyakran egyfajta vaksághoz vezet. A gondolatot Tarnay László (Pécsi TE) és Pólya Tamás (Egri Főiskola) közös előadása vitte tovább, amely rámutatott arra, hogy a felismeréshez nem elég a kategorizálás: individuáció szükséges. Valamely tárgyra vagy személyre való folytonos rámutatás a filmben lehetővé teheti például az időváltozás térváltozás nélküli érzékeltetését (így például a nő ruháira való mutatás Wong Kar-wai Szerelemre hangolva című filmjében).

Murray Smith (U Kent, Anglia) és Marshall Deutelbaum (Purdue U, USA) előadásai a nézői felismerés konvencionálisabb eseteit vázolták fel. Az előbbi a filmes közelikre az emberi arckifejezés darwini elveit alkalmazva érvelt a kifejezett érzelem nemek, műfajok és kulturális tendenciák meghatározta nézői felismerhetősége mellett. A második a stílust mint felismerhető sémát elemezte a szélesvásznú film képének négyes, a képzőművészeti aranymetszés elvét követő képfelosztásában.

II. Film és filozófia

Az előadások második nagy tömbje az ismertetett kognitív, percepciós, felismerési, narrációs és stilisztikai sémákat helyezte változatos, a 20. századot meghatározó filozófiai kontextusokba. A témavezető-előadó Kovács András Bálint (ELTE, Budapest) Sartre egzisztenciális filozófiájának „semmi” fogalma felől közelítette meg a modernizmus filmjeinek tér- és időképzetét, a melodráma műfaját tekintve a sartre-i filozófiát legátfogóbban megjelenítő műfaji sémának. Mette Kramer (U Copenhagen, Dánia) a filmes modernizmus női alakjainak párszerzési stratégiáit mint a túlélés eszközeit, és ennek megfelelően mint a felső közép és a felső társadalmi osztálybeli női nézőknek nyújtott modellt értelmezte feminista elméleti alapon. Pelin Tan (U Istambul, Törökország) a fantasztikus filmekbeli emberi + emberellenes: cyborg séma által felvetett egzisztenciális kérdéseket tárgyalta, sajnos kevéssé meggyőzően. George Aslak Bacon (Finn Filmarchívum) fenomenológiai előadásában a filmet nem csupán a létezők reprezentációjaként, hanem testtel-lélekkel bíró létezőként tételezte, amely „viselkedik”, és létmódját, akárcsak a létezőkét, a fizikai és szubjektív idő közé való zártság jellemzi.

Pethő Ágnes (Babeş-Bolyai TE, Románia) az intermedialitásról mint az önmaga elméletévé váló film sajátos eszközéről beszélt, Jean-Luc Godard és Peter Greenaway a kérdés szempontjából releváns filmjeit értelmezve. Felismerése, hogy ezekben a filmekben festészet és irodalmi narráció médiumspecifikus stilisztikai eljárásai egymásra rétegződnek, az értelmezővel szemben az ún. médiaarcheológiai megközelítés igényét támasztja. Pócsik Andrea (Magyar Filmintézet) a filmelmélet állandó, dokumentum-fikció, igazság-valóság ellentétpárjait helyezte új kontextusba tanulmányában, amely a romák életét fikciószerűen, dokumentumként vagy leggyakrabban egyszerű illusztrációként megjelenítő magyar filmeket elemezve jutott el a deleuze-i következtetéshez: nem a filmbeli igazság, hanem a film „igaz”, autentikus volta dönti el e filmek esztétikai hovatartozását. Habár a program szerint a harmadik napon hangzott el, tematikailag ide kötődött Robert Craig (Concordia U, Kanada) előadása is, amely a memória dokumentumfilmbeli reprezentációját vetette fel problémaként, azt az esetet szemléltetve, amikor a valóság éppen a hiánya által van jelen (például az emlékek a képen folyó szövegként hagynak nyomot).

III. Elméletek gyakorlati alkalmazása

A harmadik nap programja a nemzetközi filmes sajtóban nagy port kavart három film, a Mulholland Drive (r. David Lynch, 2001), a Szerelemre hangolva (r. Wong Kar-wai, 2000) és a Memento (r. Cristopher Nolan, 2000) elemzéseivel tette próbára a kognitív elmélet rugalmasságát. Az előadásokat értékelő Edward Branigan kiemelte, hogy ezek alapvetően két konstruktivista, tehát kognitív irányvonalat követtek. Az egyik eljárás alulról szerveződött, a konkrét, érzéki adatoktól tartva a fogalmak felé (bottom-up), a másik pedig fordítva, a fogalmak, az absztrakt ítéletalkotás felől kereste vissza a folyamatok alapjául szolgáló adatokat (top-down). Stefani Chislotti (U Bergamo, Olaszország) és a Sári László – Kiss Miklós páros (Pécsi TE) a Memento szerkezeti felépítéséről értekező előadásai a nézői világalkotás előbbi módját képviselte, míg Murat Aksernek (York U, Kanada) a Mulholland Drive-beli részleteket a lacani vágyfogalom felől értelmező tanulmánya, valamint David Martin-Jones (Glasgow U, Anglia) és Virginás Andrea (Debreceni TE) a Memento érzéki adatait filmtörténeti és műfajtörténeti sémák felől értelmező előadásai „felülről” szerveződtek.

Christopher Nolan

A filmbeli világ nézői megkonstruálásának inkább bottom-up irányát képviselte Szalóky Melinda (UCLA, USA) előadása Kar-wai másik filmjéről, a Chungking Expressről (a tárgyak és emberek viszonyának értelmezésével a megjelenített Hong Kong poszt-emberi világként, térként való tételezéséhez jutott el). Cary Bettinson (U Kent, Anglia) a Szerelemre hangolva zenei betéteinek a narráció tér-idő struktúrájában elfoglalt helyét elemezte, mindkét „irányból”. Hasonlóképpen, Melissa Clarke (Texas A & M U, USA) előadásában (a Mementóról) a felülről szerveződő folyamat – a filmbeli narráció tér-időbeli meghatározottságával szembeni szkepticizmus hangsúlyozása – meghatározta a film szerkezeti felépítésének értelmezését is.

Kérdés marad, hogy a három napos „kognitív” együttlét tovább erősítette-e az új filmelméleti irány alapjait, az viszont tény, hogy tér és idő filmbeli reprezentációjának kérdését sikerült változatos, egzakt tudományos és filozófiai kontextusba helyeznie. Az együttgondolkodásnak azonban, David Bordwell szerint, még ezen túl is van haszna: „Ha reménytelenül belezavarodunk, közben elkerülhetetlenül rábukkanunk új problémákra is, és egy ideig legalább fontos és izgalmas dolgokról elmélkedtünk.”



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.