Ütések három Lopez per másodperc sebességgel

Michael Apted: Enough / Most már elég!

Játsszunk. Játsszuk azt, hogy a Filmtett nem egy, hanem három tudósítót küld a Most már elég című mozgókép vetítésére, az arról szóló kritika megírását foganatosítandó. Ezzel máris pontosan kettővel nő azoknak a száma, akik feleslegesen nézték meg ezt a filmet, a sor velük sajnos nem zárul, menjünk tovább.

Az egyes számú munkatárs idejében ér a vetítésre, de a film közepén egy jól adagolt unalomkrízis miatti elpuhulásban lealussza a mese második felét. A kettes számú munkatárs késve érkezik, nagyjából akkor, amikor Egyes elalszik. A harmadik egy utólag már teljesen megmagyarázhatatlan indíttatástól vezérelve az elejétől a végéig megnézi a filmet. Az alábbiakban a három munkatárs kritikáját olvashatjuk.

Most már elég: a családi dráma, írta: Egy.

Ne aprózzuk: a jó előre beharangozott ismertetők révén mindenki tudja, miről szól a film. A kommunikáció korában ne várjuk el, hogy bármikor is meglepetések érjenek bennünket – aki ilyen élményt akar, az tőzsdézzen. Szóval Slim (Jennifer Lopez) egy átlagosan tupírozott pincérnő, aki megismer egy igen kedves férfit, egy Mitch névre hallgatót (), a vágóasztalnak köszönhetően a következő képen már a saját esküvőjén statisztál boldogan, majd – istenem, de pörög az élet – felbukkan a szülőszobában az öt hónaposán született csecsemő, ahogyan azt szokás szerint az Állat- és Csecsemővédő Egyesület kiharcolt normái megkövetelik. Aki gyakran nézi a Hallmarkot, az most sem csalódhat igazán. A férj egy idő után megcsalja hites feleségét, majd minden valószínűség szerint kibékülnek. A film végét halaszthatatlan és objektív okok miatt megnézni nem tudtam, ettől függetlenül jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki a jól fényképezett, átlagban jól eljátszott családi drámákban utazik.

Most már elég: a harcfilm, írta: Kettő.

Adva van egy pincérnő, Slim (Jennifer Lopez), egy csuda skorpió asszony, már a film elejétől teljesen ok nélkül morcosan viszonyul a férjéhez. A patriarchális társadalomnak már a hatvanas években búcsút intettünk, Slim tehát bambán áll, amikor kedves férje visszautasítja buján felajánlott közös tusolási szándékát. Ilyen nincs, szól az üzenet, valami baj lehet azzal a férfivel, akinek nem kell a spontán és ingyenes testi kapcsolat. A pincérnő tehát (valószínűleg a visszautasítástól való fájdalmában) elmenekül, a férj azonban ragaszkodik közös gyermekükhöz, és megpróbálja azt – joggal, ugye – visszaszerezni. A nő azonban bekattan, Krav Maga leckéket vesz, és három lopez per másodperc sebességű öklözéssel egybekötött minősített emberölést hoz tető alá, előre megtervelt szándékkal, ráadásul az áldozat saját házában, ami testvérek között is 25 év. Mindezt, mint jeleztük fenn, a patriarchális társadalom búcsúkeringőjének témájára. Ettől függetlenül a nézőtéren mindenki vele szimpatizál. Fura, mi? Aki egy magából ok nélkül kivetkőzött feleség ok nélküli gyilkosságáról akar harcias filmet látni, az ne habozzon megnézni a Most már eleget.

Most már elég: az archeotársadalom túllépésének prototipizálása. írta: Három.

A film közepe táján valahonnan balról felhangzó horkolás nem feltétlenül mérvadó. Ha az ember igazán odanéz erre a filmre, akkor rájöhet: sablonos, de nem rossz történetet lát egy jellemfejlődésen átmenő köznőről (Jennifer Lopez, mint Slim) és a férfiasságot intézményként kezelő férjéről. A férj alapvetően elfogadhatónak érzi, hogy megszerezzen mindent, amit akar: házat, feleséget, barátnőket. A feleség, egye fene, boldogságunk eszköze, de tudjátok, hogy van ez, amikor üt a tradíció: nagytatám még „embör” volt, nagymamám azonban csak „asszonállat”. Legalábbis ilyesmit üzen a kezdettől fogva gyanúsan viselkedő Billy Campbell (mint Mitch) filmbeli figurája. Érveinek nyomatékosítására pedig egyetlen férfias előnyt tud felmutatni: az öklét. Megunva a házastársi stressz ezen formáját, a feleség ugyanezzel a fegyverrel vág vissza, verekedni tanul. Egy olasz film végén valószínűleg a nő halt volna meg; francia filmben bevettek volna egy harmadikat is szextársnak, egy románban pedig kiderült volna a férfi besúgói múltja. Ebben a produkcióban viszont a nő megöli az őt terrorizáló férjet. Ami üzenetnek sem kevés, az ember szabad lélek, és joga van a saját boldogságát irányítani – és ezen semmiféle társadalmi stratégiának nincs alanyi joga változtatni.

Amikor a hagyományos „férfiasság” hátulütőinek taglalása a nyugati féltekén a társadalmi közerkölcs egyik legégetőbb témája, ha valaki beüti egy keresőbe a „domestic violence” kulcskifejezést, megközelítőleg másfél millió találatot fog regisztrálni. Szóljon ez mindazon férfiaknak, akik nem is gondolják, hogy letűnt az a kor, amikor a férfi dolga volt megvédeni a családot a kardfogú tigristől, a dákoktól, a pestistől, meg a postástól, és ennek fejében családját uralni is volt joga. S ha nem is igaz, hogy ma minden nő a lelki társat keresi (mert nem igaz), akkor is feltűnhetne már, hogy a ma férfiai akkor is háziasíthatóak, ha nem kemény az öklük, vagy éppen csapnivalóak az ágyban. (Az egyik pozitív szerepű legénynek legalábbis ez a film során gyanúsan sokszor hangoztatott egyik tulajdonsága.) Agyő, klasszikus férfikép, mosogatni tudni nem szégyen, a feleséget ütlegelni viszont az. Aki pedig a társadalmi elvárások változásaihoz képtelen illeszkedni, az kérem szépen olyan, mint a szárnyas béka: evolúciós torzfejlemény. Halált reá, mondja a film.

Elég kíváncsi lett a kedves olvasó? Az jó, mert az alkotás egy fél éven belül úgyis megtalálható lesz a videotékák porosodó polcain. És ráadásul mi is boldogan távozhatunk a moziból: Jennifer Lopez egy 4x2 órás bunyószeánsszal eljut saját erejének, mindenhatóságának, a társadalmi szabályok csalafintaságának és magának az univerzumnak a megismeréséig – nekünk pedig erre elég volt 1 óra 46 perc, vagy mennyi.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.