Egy felületes kaland

Nicolas Winding Refn: Valhalla Rising

[KONTRA] Utólag visszagondolva, bevallom, egy egészen gonosz (akár sértő) kérdés fogalmazódik meg bennem: kinek volt az az igen eredeti ötlete, hogy egy keresztény hadjáratot meditációs és teátrális filmapparátussal megmozgatva egy természetbúvár dokfilmmel ütköztessen? Mert amennyire összetettnek hat ez a kérdés, annyira széteső maga a produkció.

A rohamosan kultfilmmé mutált Pusher-trilógia és brit „arthouse” börtönfilm (Bronson) az, amivel legkönnyebben asszociálható a dán rendező neve. Ráfoghatjuk, hogy tartalomtól mentesült, formanyelvben kimagasló alkotásokat tesz le az asztalra, amelyek a közönséget gyökeresen két felé osztják. Filmjei egyidőben címkézettek mesterműnek és „eurotrash”-nek, közönsége nem ismerve a véleményekben összemérhető közös nevezőt. Ez alkalommal viszont valószínűleg nem is enged egyéb véleményt, mint az alábbiakat.

Kép a Valhalla Rising című filmből

A Valhalla Rising cselekménye egy igen sötét, időszámításunk után 1000 körüli korszakot visz vászonra, ahol a keresztények és a pogányok egy örökös összetűzésben és kölcsönös, vérrel fürdetett utálatban élnek. A történet az egyik pogány csapathoz sodródott rab sorsát osztja meg velünk, aki fellázad megtorlói ellen, majd saját kalandjába vág (szó szerint), kivégezve körülbelül minden mozgó lényt, ami önnön és környezetének felfedezési útjába kerülhet. Látszólagos természetfölötti erői meggyőzik a későbbiekben megismert keresztény viking csapatot, hogy Jeruzsálem megtalálásában magukkal vigyék a Szent Föld visszafoglalására. Bármilyen veszélyre szagot fogva, az Egyszeműnek becézett Mads Mikkelsen karaktere állandó fapofával és apró csatabárdjával mészárol le minden ellenfelet, utat engedve a Winding-féle beteges és minden filmjében jelen lévő igen explicit vérontásnak. A hat darabra (hiába) fragmentált történet végigvezet ezen csapat rosszra forduló kalandján, amely sosem teljesedik be.

Kép a Valhalla Rising című filmből

Ami viszont beteljesedik, az a rendező által talán kezdésből rossz alapokból kiinduló munka elvégzése. Filmje ugyanis egy kis csoport színészt és ezek által eljátszott karaktereit követi nyomon, egy olyan tökéletes felületességgel, ami véleményem szerint kongruens egy kisiskolás forgatókönyvírói törekvéseivel. A karakterek a legminimálisabb jellembeli mélységről sem adnak jelet, akárcsak a sztori tartalmi állaga. A négy percben is megfilmesíthető történet csodálatos módon másfél órára nyúlik ki, förtelmesen hosszúra engedett jelenetekkel, kézikamerázásokkal és fölöslegesen belassított szekvenciákkal. Az elképesztő skót tájakon Morten Søborg kamerája helyenként gyönyörű kompozíciókkal, színválasztásokkal szolgál, viszont ezen snittek odatukmált retusálásai még jobban bevéreztetik a retinánkat.

Kép a Valhalla Rising című filmből

Az ötalakos film sokszor erőltetett, színháziasra írt párbeszédekbe húz bele, amelyek inkább konfuciuszi monológ-szösszenetekként jelölhetőek meg. A visszafogott játék és az ennek védjegye alatt megszülető színészi szövegmondás vagy az igen sokat akaró művészfilmes végterméket vetíti előre, vagy egy igazán elhibázott videóetűdöt. A látszólag meditatív koncepcióra hangoló képsorok végigcsordogálása igen szerencsés választás lett volna – ha a film tartalmával kölcsönösen kifutott volna valamire. Mivel az utóbbi elmaradt, így Nicolas Winding Refn közelebb került a másfél órás nagyköltségvetésű képernyőkímélők narratív feldolgozásához, mint egy igazán sikeres játékfilm elkészítéséhez.

Kép a Valhalla Rising című filmből

Pontosan úgy, mint korábbi filmjei esetében is, ez az alkotása is meg fogja találni a magához illő rajongótábort, a két véglet pólusaiba fogja helyezni a véleményeket és kevés szerencsével díjakat is fog bekebelezni egyszer, egy igen távoli és számára utópikus világban. A valóságban remélhetőleg nem.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.