Cakó Ferenc homokanimációi

„Homokba írtam minden mondatom, Zápor elmossa: ne fájjon nagyon, Letörli a szél: ne fájjon nagyon, Homokba írtam minden mondatom.”

A homokanimáció kiváltképpen intermediális művészet, a performansz, a zene, a homok-festés és a film rétegei alól bukkan elő. Cakó Ferenc munkái a szüntelen módosulást teszik meg főszereplővé.

Mozgásban ok és okozat

Kopár tájból arc körvonalai rajzolódnak, avatott kéz szórja a szemöldököt, néhány homokszem a száj, a tekintet éle, s a haj már dúsul is lombkoronává, a fa tündérarccá vedlik át, szántóföldből ívelt akt domborodik, a szelíd nőarcból mitikus kecskefej, kígyózó ujjak nyomán faágak serkennek. Meztelen nő a lépcsőn, néhány mozdulat szemünk láttára könnyű leplekbe öltözteti. Égbehasító tömbházak felett szálló angyal, amint behálózzák a beton elé növő szikár fák. Állandó mozgásban a látvány, a homokfestmények egymásba alakulnak át: ami az egyiken apró részlet, abból indul ki és érik önálló képpé a következő, míg az előbbit ennek új részletei mossák el gyengéd homokhullámokkal. Mindazt a történést illetve vizuális elő- és utóképsort, képi okot és okozatot, amit kimerevített festményhez társítunk, ez az alkotásforma készen nyújtja. Itt az egymásba alakulások töretlen ívében felsejlő átmeneti képek – a félig még fa, félig már lombarc, az ugar és a női test közötti lanka – társulnak másodlagos jelentésként a végighomokozott történetekhez. A folyamatos, kizárólag vizualitásra és zeneiségre építő, valahol festmény és játékfilm határmezsgyéjén zajló kép-történet elemi erővel hat tudatalatti látványvilágunkra. Történik mindez néhány perc alatt, a zene ritmusához és hangulatához simulva, miközben a látvány hajlékony változásain kívül elmélázhatunk a jelentések képlékeny egymásba csorgatásán. Azon túl, hogy egyszerűen jól esik nézni a homok-képek kavalkádjából magabiztosan alakuló formákat, az egymásba torkolló jelentésekből megszületik a kizárólag képi szimbólumokból összeálló történet.

Sebaj Tóbiástól a Négy évszakig

A metamorfózis kép-folyammá komponálása egy alulról megvilágított 1x2 méteres üveglapon történik, amire egy kéz szünet nélkül homokalakzatokat szór vagy töröl el. A kéz Cakó Ferenc rajzfilmes, grafikus, festőművészé, akinek nevéhez az utóbbi évtizedben a számos elismerést aratott, egyedi módszerrel készülő homokanimációk fűződnek. De ő a magyar animáció hőskorát idéző Sebaj Tóbiás, Zénó vagy Töf-Töf Elefánt gyurma-kalandjainak életre keltője is, a homokanimáció olyan őseinek alkotója, mint az Ab ovo és a Hamu vagy a hasonló technikákkal, gyurma és szénpor animációval készült Ad Astra és Ad Rem. Ez utóbbiak különböző animációs technikákat ötvöznek, a homokfújástól a gyurmázáson át a számítógépes animációig, mondhatni különböző vetületeiben jelenítik meg a lét alapkonfliktusait. Az embert mint tragikus, önmagával és környezetével harcban álló lényt ábrázoló festmények, szobrok mozgásra élednek az ős-homokanimációkban, míg a legbelső rezdülések, vívódások, a világba, az emberi társadalomba való számkivetettség hangulatrajzait az érzések, indulatok egymásba csapását amúgy is elemi erővel ábrázolni képes homokanimációs képek érzékeltetik. A hatás lélekfacsaró.

Cakó későbbi, tisztán homokanimációi a Négy évszak, a Fészek, a Felhők vagy A homok dala sokkal inkább formai, stiláris megkomponáltságra törnek. Az egyéni mélyrétegi tragikum helyét itt a könnyedség, egy kozmikusabb, természetközelibb szempont veszi át. Immár nem magányos, lázadó hősök egzisztenciális tragédiáival szembesít, hanem környezetükbe, többnyire a természetbe, egyfajta panteisztikus világrendbe ágyazódó sorsokkal, élettöredékekkel, mitikus figurákkal, olyan toposzokkal mint a születés, szülő és gyermeke, az anyaság, az öregség vagy a halál. A termőföldből, domboldalból, lombkoronából kiserkenő, majd termőfölddé, domboldallá, lombkoronává visszavedlő hősök nem tiltakoznak önsorsuk ellen, tisztában vannak azzal, s olyan természetességgel fogadják el egyénre szabott végzeteiket, mint a különböző lét-szférák között bolyongó, száz meg száz alakot öltő emberi félistenek. A könnyedén egymásba alakuló formák mögött felsejlik a fátum mindentudó arca.

Művészeti ágak határmezsgyéjén

Jó értelemben vett szolgaságot vállal fel a film a homokanimációk megörökítésekor. Egyszerre válik általa a homokfestés többé és kevesebbé a performansznál, a zenével egybecsendülő homokképek keletkezésének megmutatásánál. Az alkotás folyamata, az alkotó gesztusai jelennek meg a filmen is, mint az alkotás szerves, leválaszthatatlan részei, viszont a film természetrajzából fakadó sűrítéssel, stilizálással. Többszörös intermedialitásban, legalább négy művészeti ág határmezsgyéjén zajlik szemünk láttára a kép. Az egyszeriséget kiemelő performansz nagyban épít az improvizációra, a spontánul, az előadó és néző hangulatainak kereszttüzében létrejövő műre. Ennek jegyében szembesít a homok-festés megismételhetetlen gesztusaival. A zene sem puszta aláfestés, egyenrangú társművészetként felerősíti a látványt, sőt időnként a látvány fakad a zenéből, mint a zene alapmotívumaira komponált Négy évszakban.

Az esemény puszta dokumentálásánál a film sokkal többet tesz hozzá a műhöz. A képzőművészetből, zenéből és a kulisszák mögötti alkotási folyamatot előadásként bemutató performansz összjátékából születő homokszórás-művészet alkalmazkodik a film körülményeihez, a kéz a kamerának dolgozik. Hálából a film megjelöli a festmények hangsúlypontjait, központozási jel szerepe van: kimerevít, gyorsít, kevésbé jelentés-teli fázisokat kihagy vagy visszafelé játssza le, ismétli, kiemeli azokat. A filmes formában fennmaradó homok-film technikáját a film technikai eszköztára is nagyban meghatározza. Az árnyalt történetmesélést segíti a visszautalás már lezajlott epizódokra, illetve az egy időben történő események felváltva történő megmutatása, a párhuzamos vágás. A film mint hordozó jelenléte, puszta rögzítésnél túlmutató szerepe talán leginkább Cakó homokanimációinak egyik summájával, a Négy évszakkal példázható. A mű, negyven percnyi terjedelmére való tekintettel, egyaránt kiaknázza a film sűrítő és részletező lehetőségeit. De a homokanimáció kristálytiszta formáitól idegen trükközések nélkül. Az őszi földből kidomborodó alvó nő melleiből sarjadó, önálló életre kelő, majd visszazsugorodó fák szürreális képsorait lassítva látjuk, az idős szülőpár és fiuk búcsúzkodását párhuzamosan vágott jelenetsorban. A megrajzolt részletekből néhány perc alatt kiforr a megkomponált látvány, amit túlterhelne a továbbalakítás, ilyenkor a film kimerevíti, mozdulatlanságában mutatja meg a képet, időnként vágással továbblépve az ismét tiszta üvegfelületre, kihagyva ezáltal az elsöprő kéz mozdulatait. Máskor épp a kép látható szétsimítása zárja le a jelenetet. A homokfestmények ábrázolt tartalmukon túli elemi hatása a múlandóság állandó érzékeltetése: a folyamatosan alakuló képek végső formájukat elnyerve megszűnnek létezni, homokszemek sokaságává alakulnak vissza, így témájuktól függetlenül a kozmikus enyészet létélményévé válik a homok-képeknek, amin a filmes megörökítés sem tompít.

A zenéhez társuló belső képeket idézi meg a Négy évszak és a Homok dala. Az andalítóan naturális, természet közeli képekkel szürreális álomjelenetek váltakoznak. Meseszerű játékossággal elevenedik meg az évszak és a zene köntösébe burkolózó természet a maga jellegzetes rituáléival. Az egyszerű formákat és cselekvéseket felvállaló ábrázolástól nem idegen a mítosz, a természet erőinek, a Szélnek, a Földnek távolba révedő, átfogó tekintetű arcokká személyesítése. A nőarcú fa alatt megfér a népies életkép, szendergő emberrel és őzzel, míg a fa növekvő haja körbeöleli az alvókat. A természet arcai, létünk arcai peregnek formává hömpölygő nyugalommal és a formázó kéz hátborzongató magabiztosságával.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.