Anime-álom és pályacsúcs

Miyazaki Hayao: Sen to Chihiro no kamikakushi / Chihiro szellemországban

„Miya-san legnagyobb baja, hogy minden egyes művével a világot szeretné megváltani, le sem ül a rajzasztalához úgy, hogy ne jelen korunk valamelyik égető problémája lebegjen szeme előtt.” Mamoru Oshii, a japán rajzfilmgyártás egyik oszlopos tagja 1995-ben hozta meg ezt a gunyoros ítéletet nemzete legismertebb animációs művészéről, az idén 61 esztendős Miyazaki Hayao-ról.

Bár a legendás Páncélba zárt szellem és a tavalyi Avalon készítőjének sem kell népszerűségért imádkoznia a sarki szentélyben, kíméletlen nyilatkozatából a Ghibli Stúdióról és neves elnökéről („Olyan az a hely, akár a Kreml, Miyazaki pedig benne a párt első titkára”) leplezetlenül kivilágít a csodálattal vegyes sárga irigység. Mamoru kijelentése azonban kétségkívül sebészi precizitással metszett bele az anime-isten legsebezhetőbb pontjába, amely jóformán teljes életművén érezhető: az 1960-as években zajlott ifjúságának radikális politikai elkötelezettsége valamennyi meséjén átsugárzik, helyenként már-már tolakodó didaxissal.

Noha a művek toronymagas produkciós értékei tövében ez a kifogás hangyányivá zsugorodik, sajnos a mester rajzfilmjei gyakran zavaró módon elbeszélnek a megcélzott közönség mellett, bölcsen bólogató szüleik, nagytestvéreik irányába – akár a történet belső logikájának, karakterhűségének rovására is. Épp ezért a bő 30 éve virágzó életműben üdítő kivételt jelentett az 1988-as Szomszédaim, a totorók, az egyetlen Miyazaki-anime, amelyben valóban gyermekeknek és gyermekekről mesél. Víztiszta története szerint egy nyolcéves kislány családjával vidékre költözik, hogy közelebb lehessen ahhoz a szanatóriumhoz, ahol a súlyosan beteg édesanyát kezelik: miközben kis hősnőnk kénytelen szembenézni a számára legfontosabb személy elvesztésének riasztó lehetőségével, megismerkedik az otthona mellett elterülő természetvédelmi körzet mágikus lakóival, majd hatékony és igen bájos segítségükkel sikerül feldolgoznia a halálfélelem érzelmi traumáját.

Tizenhárom esztendővel a Totorók mérsékelt lelkesedésű fogadtatása után (amely fel sem ért a két legpolitikusabb Miyazaki-film, a Vörös disznó és a Vadon hercegnője japán közönségsikerével), a már többször visszavonulni szándékozó művész elkészítette az elragadó mesefilm párdarabját, Sen és Chihiro misztikus eltűnése címmel. A Titanic Fesztivál címfordítása nem véletlenül idézi az Alice Csodaországbant: a Lewis Carroll-t egyébként is nagy becsben tartó Miyazaki ezúttal is egy rejtélyes csodavilágba tévedt kislány kalandjait meséli el, bár alaptörténete startpontjául Kashiwaba Sachiko írónő 1980-ban megjelent meseregényét, a Misztikus város a ködtengerbent használta fel.

A 10 esztendős Chihiro akaratos és elkényeztetett egyke (ez a nyugati néző számára nem könnyen derül ki a néhány perces intróból – szóhasználata, karakterdizájnja vagy akár maga a tény, hogy vitába száll édesapjával, azonban minden rendes japán szülő szemöldökét ráncokba gyűri); ám önfejűségének váratlanul nagy hasznát veszi, mikor útban az új otthon felé egy fantasztikus szellemvárosba tévednek, amelynek úrnője büntetésből disznóvá bűvöli mamáját és papáját. Hallgatva új barátja, egy ifjú boszorkányinas tanácsára, Chihiro bátran állást kér a városka fürdőházát irányító gonosz varázslónőtől, majd elszántsága és őszintesége révén komoly érdemeket szerez nehéz (sőt olykor életveszélyes) munkája során, kiérdemelve az ellenséges szellemlények elismerését, barátságát, végül pedig családja szabadságát.

A Ghiblitől már megszokott káprázatos technikai színvonalon kivitelezett mese ezúttal minden szempontból telitalálat, képes egyszerre meglelni a legegyszerűbb utat kiskamasz célközönsége szívéhez, és direkt hatást gyakorolni a komoly felnőtt publikumra is: a Chihiro Szellemországban eképp a Miyazaki-pálya egyértelmű csúcspontjának tekinthető, valószínűleg még Oshii-sensei sem találna kivetnivalót benne. Noha a párhuzamos szellemváros díszletei közt a való világ olyan problémái kavarognak, mint a környezetszennyezés (a Nagy Folyó Szellemének fürdője), intolerancia (szembenállás szellemlények és emberek között) vagy az elszemélytelenítő fogyasztói láz (az Arcnélküli Démon imádata), jelentőségük nem nő túl azon a konkrét szerepen, amelyet a hősnő személyiségfejlődésében töltenek be.

Hasonlóan a Totorókhoz, a film középpontjában alapvető kiskamasz-traumák egyszerű és könnyen átélhető feldolgozása áll (félelem az új környezettől, eltávolodás a szülőktől, ismerkedés a rejtélyes másik nemmel), ezáltal a Chihiro a mai Disney-dominálta rajzfilmtermésben ritka és revelatív erejű színfoltnak számít. Emellett nagykorú nézőit sem vicces kiszólásokkal, túlpörgetett akciójelenetekkel célozza meg, sőt az erkölcsnemesítő mondanivalót is másra hagyja – inkább a tudattalanba döngölt gyermekélményekhez nyúl le, egészen mélyre, és ott szorít minket a markába.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.