Intim, de objektív

6. Astra Filmfest, Nagyszeben, 2002. október 21–26.

1993, 1994, 1996, 1998, 2000, 2002 – ezek az évszámok jelzik az Astra Filmfesztivál kiadásait. Idén, október 21–26. között tehát már hatodik alkalommal rendezték meg az antropológiai filmeket bemutató szemlét. Majd 400 filmmel neveztek be 54 országból, a zsűri 47-et tartott érdemesnek a versenyre.

Autentikus vagy professzionális?

A szebeni Astra Filmfesztivál egyedi a kelet-európai régióban, lévén az egyetlen olyan rendezvény, amely antropológiai filmeket mutat be. Az antropológiai film a jelenkori társadalom sokrétegűségét próbálja bemutatni egy intim, de ugyanakkor objektív szemszögből, az emberek hétköznapjait, életük kisebb-nagyobb történéseit. Ez nagyrészt elmondható a dokumentumfilmről is. Hogy mitől más az antropológiai film, valamint hol a bemutatási, vetítőhelye, erről faggattam Zentai Violetta zsűritagot:

„Vannak szigorú szabályok az antropológiai filmnél is. Ami amatőrségnek tűnhet sokszor, a klasszikus antropológiai filmnél az a műfaj szabálya. Nem illik például színpadra állítani az embereket, előre megbeszélt szerepekbe bújtatni őket. Tulajdonképpen nem is illik a történetnek semmilyen részét előre megjósolni még akkor sem, ha ez a szereplők saját életéből következő történet, vagy valamilyen találkozó, netán beszélgetés. Ezért gyakran ügyetlennek tűnik az, ahogyan az antropológiai filmekben egy pillanatot, vagy történetet elbeszélnek, de ez többé-kevésbé műfaji követelmény is. A dokumentumfilmnek a szakma szabályai szerint megtervezett, okosan, pontosan felépített szerkezete az etnográfiai vagy antropológiai film szabályaiba ütközőnek vagy ettől eltérőnek tűnik. Én azt hiszem, a fesztivál fel is vállalja, hogy eme két fő műfaj között van egy teremtő feszültség. A két filmműfajnak másak a tradíciói. A fesztivál döntéseiben is megpróbálja összehozni a tradíciókat. Ez egy verseny is ugyanakkor, de ez inkább arról szól, hogy hogyan lehet egymás eszközeivel, egymás mellé állítva ezt a két tradíciót a valóságról fontos és érdekes dolgokat mondani.

És ami az antropológiai filmben „autentikusabb”, ugyanakkor egy picit amatőrebb, az a dokumentumfilmben professzionálisabb, de ugyanakkor picit beállítottabb is. Tény, hogy nem könnyű az embereket rávenni arra, hogy nehéz társadalmi problémákról filmeket nézzenek, de nem lehetetlen. A mozi az elmúlt 15-20 évben elsősorban a szórakoztatás eszköze, a szórakozás terepe lett. Ebben a pillanatban nem gondolkodnék azon, hogy a moziba hogy lehetne visszarángatni a dokumentumfilmet, netán az antropológiai filmet, szerintem inkább a közszolgálati televíziókban, valamint az általános, középiskolai-, illetve az egyetemi oktatásban van a helye.”

Versenyben

Három kategóriában, romániai, balkáni és nemzetköziben méretettek meg a filmek. A nemzeti versenyben 11 alkotás vett részt, ezekből csupán egy készült celluloidra, a Staroverii. Alina Mungiu filmje két román falu története, Nucşoaraé, illetve Scorniceştié. Előbbi egy hegyi kisfalu, amely ellenállt a kommunizmus „építő” szellemének, lakói nagy részét kivégezték, megkínozták, börtönbe zárták. Scorniceşti, Ceauşescu szülőfaluja viszont kénytelen-kelletlen részt vállalt a kollektivizálásból és szisztematizálásból. Vannak-e egyáltalán még autentikus parasztok és hogyan élnek? Erre a kérdésre keresi a választ a film.

A szállás (Sălaşul) egy hegyi menedékházban, visszavonultan élő idős nő életét mutatja be. Az inkább figyelő, de nem kukkoló, vagy az emberre rátörő fényképezésű, lassú ritmusú film az öregségről, magányról, túlélésről szól. A fegyház (Penitenciarul) az életfogytiglanra ítélt rabok mindennapjait mutatja be, gondolataikat Istenről, büntetésről és a szabadságról. A rabok elbeszéléseiből egy teljesen ismeretlen és minden képzeletet felülmúló világ tárul elénk, amelyben íratlan szabályoknak kell eleget tenni.

A balkáni kategóriában ugyancsak 11 film szerepelt, ezek nagy része a balkáni háború borzalmaival és következményeivel foglalkozott. Csupán kettő készült celluloidra, az egyik Moldoványi Ferenc fekete-fehér Gyermekek, Koszovó 2000 (Children, Kosovo 2000) című alkotása. A filmben albán kisgyerekek hosszan kitartott jelenetekben sírva-zokogva mesélik el szüleik, testvéreik kivégzését, majd ugyanezt halljuk szerb társaiktól is. Mindkét tábor a megtorlásban hisz, egymás iránti gyűlöletük határtalan. Kérdés, hogy az ilyen intenzitású gyűlölet filmes megörökítése nem ütközik-e az etika szabályaiba.

A Nők: a háború elfeledett arca (Women: The Forgotten Face of War) is ezzel a témával foglalkozik, csupán női szemszögből. A filmben a sorozatosan megerőszakolt és özveggyé vált asszonyok vallanak, akik megpróbálják túlélni az elszenvedett borzalmakat. A balkáni kategória nyertese, Az utolsó jugoszláv focicsapat (The Last Yugoslavian Football Team) kissé oldottabb hangulatú, bár lehet, hogy ez csak az archív részeknek tudható be. Az 1980-as évek jugoszláv aranycsapatának tagjai mesélnek akkori, illetve a változások utáni életükről. A valamikor etnikai identitásuktól függetlenül nemzeti hősökként ünnepelt focisták 1990 után különböző nemzeti válogatottakba kerültek. Ugyanazok a rajongók, akik annak idején ovációkkal fogadták a játékosokat, ma kifütyölik és megalázzák őket. Annak függvényében, hogy Belgrádban, avagy Zágrábban játszanak, és hogy szerbek, vagy éppen horvátok…

A nemzetközi versenyben szerepelt a legtöbb film, szám szerint 25. Kié legyen a régi zsinagóga kulcsa? Ez a főtémája A kulcs (The Key) című izraeli filmnek, hisz amikor elkezdődik az új zsinagóga építése, összefognak az ellenségek is, tragikomikusra hangolva az alkotást. Az észt A brigád (Brigaad) Szibéria nyugati részén játszódik. A Nenetek nemzetsége évszázadok óta rénszarvas-tenyésztéssel foglalkozik, ugyanabban a „brigádos” rendszerben, amelyet még a szovjet uralom alatt megszoktak. A díjazott Duka dilemmája (Duka’s dilemma) című film főszereplője az ötgyerekes anya, Duka. Bár Etiópia déli részén megengedett a poligámia, mégis kevesen élnek többnejűségben. Így Duka igencsak meglepődik, amikor férje hazahozza újdonsült fiatal és szép kis nejét. Konfliktusok és veszekedések sorozata kezdődik, amelyekre még az anyós is rátesz egy-egy lapáttal… És megérkezik az első „új” gyermek is. A fesztivál kétezer dolláros nagydíját a Levél a holtaknak (Lettre aux morts) című alkotás nyerte el, amely Pápua Új-Guineában játszódik, a globalizációtól és a modern világtól való félelem filmje. A falucskában élők egyik legerősebb hagyománya a holtak előtti tisztelgés, akikről azt tartják, hogy segítik életben maradt rokonaikat. Az utóbbi időben viszont mintha elmaradt volna az addig jól érezhető segítség, a lakók megijednek, hogy holtaik elhagyták őket, sőt az sem zárható ki, hogy a fehérek országába költöztek…

A szervezők fáradtan összegzik a hatnapos szemle értékeit. Jó filmek, minőségi munkák, díjak. Erőt nekik, hogy legyen hetedik Astra Filmfest is.

Díjak

Romániai verseny

  • Dicséret: Staroverii: două sate, modernizarea si de-modernizarea satului romănesc (Alina Mungiu-Pippidi).
  • Díj (megosztva, a The British Council díja): Penitenciarul (Cătălin Ştefănescu), Sălaşul (Gheorghe Şfaiţer).

Balkáni verseny

  • Dicséret: Women: The Forgotten Face of War (Susan Muska és Greta Olafsdottir).
  • Díj (DEVENTER ROEMENIE and FILMHUIS DE KEIZER alapítvány díja): The Last Yugoslavian Team (Vuk Janic).

Nemzetközi verseny

  • Dicséretek: Északföld (Füredi Zoltán), Brigaad (Liivo Niglas), The Key (Dan & Noit Geva).
  • Díj (CNC díja): Duka’s dilemma (Jean Lydall).
  • A fesztivál nagydíja (Formula As díja): Lettre aux morts (Eytan Kapon).

A zsűri tagjai: Peter Crawford, a Tromsoi (Norvégia) Egyetem Vizuális Antropológia Programjának tanára, producer; Dumitru Olărescu, a Moldvai Köztársaság Vizuális Művészeti Fakultásának dékánja; Zentai Violetta, a budapesti Nyílt Társadalomért Intézet és a Közép Európai Egyetem munkatársa, a pécsi Janus Pannonius TE és a pesti ELTE tanára.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.