Egy moziképész monológja

Szonda Szabolcs mozija

Azt hiszem, türelmetlenné váltam. Bő húsz éve vagyok ebben a szakmában, néztem eleget a vetítővásznat, láttam jót, rosszat, szépet, elborzasztót egyaránt, egy kicsit összegyűlt. Most igazándiból azt szeretném megszemlélni, ahogyan filmet nézek. Nem edtévé és trumansó, hanem csak az arc, ahogyan rezdül a filmben futó képek hatására, ahogyan táncol rajta fény és árnyék, váltják egymást a kinti és benti összevillanások. Így talán jobban megérteném a folyton változó ráfigyelést. Mert volt nekem is rajongó korszakom.

Szülővárosomban, egy eléggé elkopott vidéki moziteremben, ahol az ántivilágban a lakosság fele megfordulta magát egy egyszerűcske magyar vígjátékot istenítve, hetekig vetítették, és az utcán köszönés helyett sűrűn elhangzott belőle néhány replika. Vagy a fordulat utáni első év, amikor zsúfolásig megtelt ugyanaz az előbb említett – akkor még klasszikus kinézetű, széksorokkal ellátott, nem a mostanihoz hasonló, kétéltű „diszkográf” & kocsma akármi – terem, és az emberek lélegzetvisszafojtva lesték, nemre és korra való tekintet nélkül, Emanuelle sorozatkezdő bájos mozdulatait a vásznon, mert ilyen se vót még, testvér! Vagy a nagyvárosban, ahol nyolc évem telt el, valami romantikus film a volt kongresszusteremben, közel háromezer néző szimultán felmorajlásának gyűrűjében, elképedten az arányoktól és a mozilátogatói erélyektől. Ugyanott, külvárosi moziteremben, ahol a széksorok romlott fogazathoz hasonlítottak, s ahol egy kíváncsi bozótlakó többméteres sugarú, nézőmentes kört vont maga köré csupán testszagú „parfümjével”, történetesen épp az Amerikai szépség képsorait szemlélve dünnyögése közben. Mialatt a köznapi élet művészfilmet hímzett erre a képre.

Kép az Amerikai szépség / American Beauty című filmből

Mert volt, persze, művészfilm-korszak is. Drága jó emlékű, néhai O. barátnőm jut eszembe, aki szerint ezt meg azt az alkotást muszáj megnézned, te, ha már úgy gondoltad, írásra adod a fejed! És igaza volt egy darabig, amíg rá nem döbbentem, hogy valami nem stimmel: kezdtem jobban szeretni, ha a művészi jelleg nem jön be tálcán, hanem sikerül felfedeznem egy olyan film képsorai közt, mely nem tetszeleg ebben a státusban, vagy ha mégis, már jobbnak tűnt, ha meg sem szólalnak benne (a franciák épp akkor hoztak ki egy filmet, ami nagyon bejött: Mikrokozmosz, mintha…). Akkor már határozottan inkább a köznapi, életes, lüktető, nem pedig a konstruált, legtöbbször sterilnek tűnő valóságot választottam, és fene jólesett, ha észrevehettem előbbi öntudatlan szépségeit, tudatban, lélekben maradandó lenyomatú jelentéseit – utcán, vásznon, képernyőn egyaránt. Az érzékenységem, tudom, nem szenvedte meg a váltást, alkalmazkodott, mára kizárja a tucatfilmeket, illetve általában fenntartja a rostán azt, ami élménynek ígérkezik (néha kitol velem ilyen értelemben, de elnézem neki).

Az én mozim, nagy vonalakban: amikor kíváncsivá tesz a film, amikor olyan lelki-érzelmi dilemmát vázol fel, hogy az kutyaszorító a nézőnek is, aki hirtelen, észrevétlenül áttételesen benne találhatja magát, felajzottan várva a jelzést a kiút tekintetében, saccolgatva az esélyeket és megoldásokat; amikor súlyos tények, tudatállapotok, egyéni, közösségi összecsapások ábrázolásában felvillan a humor (ha fekete, annál jobb), ahol és amikor helye, szerepe van, mert előremozdítja és elviselhetővé teszi a dolgokat, ám nem borítja fel az addigi állapotokat, hogy értetlenkedve álljak a fordulat láttán; egy adag lököttség, irányított őrület, váratlan ötlet, hadd boruljon a megszokott, ha ennek valamilyen módon értelme van; időnként, arányosan adagolva, egy megrázó, felkavaró alkotás, egy felhőtlen, könnyű, levezető hatású vígjáték vagy egy egzotikus, a „sokk, ami sok”-ból elbarangoló film; olyan színészek, akik epizódszerepben is meggyőznek arról, hogy azt, abban a pillanatban csak ők jeleníthették meg hitelesen, mert elhiszem: azok a szerepek valóban, könnyedén éppen ők (nem annyira azonban, hogy más szerepben, más filmben is még mindig azt látom bennük, és nem tudom elképzelni őket másként); amikor filmnézés közben, a tévé előtt, szokatlanul hosszú ideig nem nyúlok cigarettáért és nem nyomogatom üresben a teletext-gombot, amikor teletext sincs, viszont úgy érzem, csak bennem peregnek a képsorok (de egyedül sem a mozilátogatást, sem a tévézést különösebben nem csípem)… No és az Éjcs-Bi-O: jó ideje egyfajta visszaszerző jellegű filmnézést folytatok e csatorna segítségével. Amit elszalasztottam a moziban egy-két évvel ezelőtt, megpróbálom elcsípni itt. Hogy a hatás néha nem ugyanaz? Hogy az elvárásaim olykor felsülnek? Benne van a pakliban. Benne vagyok én is. Illetve változó énem, miközben filmet néz.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.