„I am Shiva, the god of death.”

Tony Gilroy: Michael Clayton

Komor hangulat, komoly emberek, feszes helyzetek két órán át. Nyugodt, higgadt tempó, mégis magával ragadó izgalom, mesteri számítás, mely feszült kíváncsiságot szül. Film a harcról, a hitről, az újjászületésről. Harc a létért, az igazságért, a jövőért. Hit az emberekben, az újrakezdésben, a jóban. Újjászületés.

Négy nap. Négy nap besűrűsödött eseményei, problémák, melyeket meg kell oldani, nyitott kérdések, melyeket le kell zárni. Adott egy ügyvédi iroda, egy vegyipari megbízó és egy évek óta folyamatban lévő per. A probléma Arthur Edens (Tom Wilkinson), az ügy védelmének vezetője. A probléma az a pont, mikor Mr. Edens elgondolkodik arról, kit is véd és mit is támad valójában. A kérdés nem az, hogy megteheti-e. Megteszi. Hátat fordít a „tömeggyilkosság” védelmére fordított 30000 munkaórának. Hátat fordít a munkaadójának, és a felperesek mellé áll. A kérdés arra vonatkozik, ki lép először. Arra, hogy a lavinát azonnal meg kell állítani vagy elég eltakarítani az utána maradt romokat. Persze ha a takarító is gondolkodni kezd, az már végképp kényes szituáció… Márpedig ez a tisztogató, Michael Clayton (George Clooney), már nem az az ember, aki csak sodródik az árral. Higgadt, kimért, nyugodt, és mindig tudja, mi a megfelelő lépés, de Arthur kétséges, kiismerhetetlen ponttá vált: talán őrült, talán csak rájött, hogy eddig az volt, és abból elég. Kettejük közt pedig játék kezdődik, valami elfelejtett barátság-szerűn alapuló ki-ki meccs a bizalom, az egyensúly visszaállításáért.

Mindeközben Michael Clayton hétköznapi életébe is bepillantást nyerünk: látjuk az apát, aki a fiáért – Henry (Austin Williams) – küzd; a testvért, aki már lemondott alkoholista bátyjáról; a testvért, aki fivérétől kénytelen szívességét kérni; az üzletembert, akinek éttermét felszámolták; a szerencsejátékost, aki nem tud ellenállni. Látszólag tisztán mellékszálak ezek, elvesztegetett percek, de mégis minden momentum illeszkedik a történetbe, minden egymásra épül. Henry mesevilága a kulcs Arthur titkához, a testvérek segítsége nélkülözhetetlen, az üzlet miatt pedig kölcsönt kell kérnie főnökétől… Teljes képet kapunk, egy behatárolt, fixen elhelyezett profilt, egy kész karaktert. Egy címszereplőt.

Ez a karakterek filmje. Nem a cégekről, nem a hatalomról, nem az ügyről szól. Az emberekről. A többi csupán háttér. Egy hibátlanul font pókháló, olyan szövet, melynek minden szála ok, és minden kereszteződése okozat. Michael Clayton pedig ott várakozik a vezérfonal végén. Csupán egyszer lép ki ebből a szövetből, egyszer néz ki a sztoriból azzal, hogy rá tud csodálkozni egy gyermeki világra, s meg akarja érinteni ezt a pillanatot: kiszáll az autójából, felmegy a lovakhoz, mert át akarja élni ezt a látomást, és ez megmenti az életét. Tökéletesen levezetett forgatókönyv ez is, mint Tony Gilroy korábbi mukái – Bourne-trilógia, Az ördög ügyvédje… Az, hogy most a rendezés is az ő kezében maradt, garancia arra, hogy csak azt lássuk, amit és ahogy ő elképzelt. Gilroy méltán kapott Oscar-jelölést mindkét (eredeti forgatókönyv, rendező) státuszáért, s remélhetőleg ezután gyakrabban fog rendezni is.

Azzal, hogy végig központban tudja tartani a karaktereket, a mozi nem mozdul el sem a moralizálás, sem a politika irányába. Kimond dolgokat, megmutat szituációkat, de nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy a jó ügyvéd akár a sorozatgyilkost is kimossa a sárból. Ezt amúgy is tudja mindenki, nem kell a néző szájába rágni. Ez csupán az a közeg, az az adalék, ami beállítja a feszültség alapszintjét, amire ráépül a szerkezet időbeli tördeltsége, a képek feszessége és a zene ereje. Mindezek a film során végig fenntartják az izgalmat, annak ellenére is, hogy igazából semmi meglepő nem történik: nincs igazi kiemelkedő csúcspont, váratlan fordulat, nincsenek megjátszott túlzások. Úgy alakulnak a dolgok, ahogy lenniük kell. Olyanok a figurák, amilyennek az első pillanatban látszanak. A film mégis érdekes, feszültséggel teli, figyelmet követel, és leköti a nézőt. Elegáns, higgadt, kimért. Mint George Clooney alakítása.

S ha már színészi teljesítményről esik szó, nézzük Tilda Swintont, aki Karen Crowder (a mindenre elszánt karrierista, aki nem bírja el a végzet asszonyának szerepét) megformálásáért hazavihette a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját. Kevés a vásznon töltött ideje, és akkor is csak szenvedni látjuk, de azt legalább nagyon. Ez egy sarkított karakter, egy rideg nő, aki küzd magával, a helyzettel, a saját határaival, akinek súlyos döntéseket kell hoznia, aki szembesül a hatalom terhével. Swinton hozza ezt a sarkított játékot, s ez az egyoldalú alakítás elég is volt az akadémia díjához. Akinek viszont sokkal izgalmasabb alakítással sem sikerült elvinnie a díjat, az Tom Wilkinson. Pedig Mr. Edens őrülete, illetve őrületnek tűnő megvilágosodása, aztán a karakter indulatokat korbácsoló kitisztulása és küzdelme igazi üde, szenvedélyes színfolt a filmben.

Komor hangulat, komoly emberek, feszes helyzetek két órán át. Két óra, de minden dialógus beszél, minden kép mutat valamit: nincs felesleges mozzanat. Nyugodt, higgadt tempó, mégis magával ragadó izgalom jellemzi Gilroy filmjét, mesteri számítás, mely feszült kíváncsiságot szül.

Aztán csak egyetlen oldódó pillanat, egyetlen könnyű gesztus. Csak egy fáradt mosoly egy taxiban, Shivától, a halál istenétől.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.