„Sikerült egy olyan filmet forgatnom, amit nem szégyellek”

Kávéházi beszélgetés Cristian Mungiuval

Bukarest, október. Napok óta zuhog az eső. Felhívom Cristian Mungiut, aki egy belvárosi kávézóba, ahogy ő mondja, lokálba hív. Már teázom, amikor megérkezik. Elhoztam magammal Papit1 is, ugye nem baj? Meglepetten felnézek. Egy nappal korábban láttam a Nyugatot, de ma nem ismerek rá a kedves arcú, néha kissé bárgyú Lucira. Hát nem, persze, hogy nem, dadogom zavartan. Akkor teázunk? És kezdhetjük?

Fekete-fehér, forgatókönyv

Egyetlen dokumentumfilmet rendeztél, azt is a főiskolán. A többi filmed fikciós ihletettségű.

Az egyetemen másodéves vizsgafeladat volt egy dokumentumfilm elkészítése. Én akkoriban még előző munkahelyem, a sajtó hatása alatt voltam és egy ankétot csináltam, 16 mm-es anyagra filmeztem, először életemben. 4-5 hónapig dolgoztam utána az anyagon. A történet érdekes volt, de még egy ilyen filmet, mint a Horia Viorel esete nem forgatnék, hanem valami vizuálisabbat képzelnék el. Nagyon szeretnék az 1950-es évekbeli munkás propagandafilmek nyomán forgatni egy dokumentumfilmet, úgy gondolom, ma nagyon érdekes lenne a saját szemeinkkel látni azokat az időket. Konfliktusokkal, jó fiúkkal, akik a targonca mellett is pont olyan jók, mint a vállalati focicsapatban, szóval vicces és humoros lenne, azt hiszem.

Fekete-fehérben forgattad ezt az első dokumentumfilmet?

Igen, ez követelmény volt. Egy nyáron eltűnt suhancról szól a film, akinek köszönhetően Romániát nem fogadták be az Európa Tanácsba. Nagy fekete pont volt ez akkoriban Románia listáján az Amnesty Internationalnál. Négy év keresés és hülyébbnél-hülyébb helyzetek során a rendőrség előállította a fickót. És akkor előállt egy nagyon paranoiás helyzet, az újságírók nem hitték el, hogy ő az és neki bizonyítania kellett az identitását. Persze az is megnehezítette a dolgokat, hogy a fiú nem tudott válaszolni néhány személyes, életrajzi kérdésre, ebből pedig az is következhetett volna, hogy ő nem ő. Újságírói mivoltomból fakadóan akkoriban nagyon következetes voltam, beépültem a rendőrségbe. A történet amúgy nem volt rossz, viszont a róla készített filmem technikailag katasztrofálisra sikeredett. Az első filmem volt, amely részt vett egy fesztiválon.

Következő filmjeid már nem oknyomozó jellegűek. Az, hogy a rendezői szak mellett elvégezted az angol szakot is, segít, vagy hatással van rád a forgatókönyv-, szöveg-, dialógusírásban?

Nem, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Az írásra való hajlamom vitt a filológiára és az újságírásra. Ha valami segített, akkor az, hogy az a fajta újságírás, amit akkor műveltem, lehetőséget adott a fejlődésre és tökéletesítésre, mármint ami a stílusomat illeti. Nem volt köze a hírekhez, az aktualitásokhoz, inkább riportokat írtam és jegyzeteket. Így idővel kialakítottam a saját stílusomat és cikkenként eljutottam arra a szintre, amin most írok. Ez nagyon segített abban, hogy egy történetet jól fel tudjak építeni, el tudjam mesélni oly módon, hogy az érdekes legyen mások számára is.

Te írod a forgatókönyveidet? Elképzelhetőnek tartod, hogy „idegen” forgatókönyv alapján dolgozzál?

Egyelőre igen, én írom, viszont van egy forgatókönyv, amit nem egyedül írtam, a Lakónegyed (Cartier). Ezt ugyanazzal a kolleganőmmel írtuk, akiről már esett szó és aki különben jó barátom. Nem volt könnyű együtt dolgozni, de sikerült és díjazták is már, tehát működött. Én szívesen dolgoznék más forgatókönyve alapján is, csakhogy amiket eddig kaptam és olvastam, azok nagyon távol álltak az én elképzeléseimtől. De itt amúgy sem létezik egy úgynevezett forgatókönyv-piac, ahonnan válogatni lehet a jobbnál-jobbak közül…Szeretnék egy olyan író emberrel találkozni, akinek hasonló ízlésvilága van, nekem is könnyebb dolgom lenne.

Romániában nem tanítják a forgatókönyvírást. Írók léteznek, de azért ez nem ugyanaz a dolog.

A legnagyobb probléma az, hogy nemigen van, aki tanítsa. Mert ha lenne valaki, aki tudja ezt csinálni, akkor tanítaná is, biztos vagyok benne. Én egy adott pillanatban próbálkoztam forgatókönyvírás tanítással az egyetemen, de sajnos az egész kifulladt egy adminisztrációs, bürokratikus, formalitásokkal teli problémahalmazban. Most úgy tűnik, kisebb-nagyobb sikerrel tanítják bár a forgatókönyv technikai felépítését. De szerintem egy igazi forgatókönyv csak akkor tud megszületni, ha teljesen „uralod” a szakmát. Miután ez megvan és van mondanivalód, talán kijön belőle valami. Úgy gondolom, hogy ezt nem lehet megtanulni, illetve csak a technikai formáját lehet.

A Nyugat és 15 történet

Azt hiszem a te első játékfilmednek (Nyugat / Occident) épp ez az erős oldala. Egy nagyon jó forgatókönyvön alapszik, ami elég ritka ma a román filmművészetben.

Hát igen, bár véleményem szerint a színészi játék is több, mint elfogadható. De a forgatókönyvnek is köszönhető az, hogy nagy közönsége van a filmnek és hogy több fesztiválra is meghívták. Bár biztos vagyok benne, hogy sok embernek nincs türelme kivárni a történéseket, vagy nem tetszik neki, vagy unja. Ez óhatatlanul előfordulhat bármilyen filmmel. Én szeretem megcsavarni a helyzeteket, szeretem a sok meglepetést és remélem, hogy az emberek kíváncsian kivárják a történet végét. Ezért a film felépítése, a struktúrája nem a megszokott.

Már kezdetben tudtad, hogy ilyen felépítése lesz?

Nem, érdekes módon másképp kezdtem. Tudtam, kell egy jelenet két palival a padon, meg egy másik a menyasszonnyal… Helyzeteket, szituációkat találtam ki és elkezdtem gondolkodni azon, hogyan kötődnek majd ezek. Alapvetően itt rejlik a különbség köztem és mások között. Nem egy ötletből indulok ki, hanem próbálom önmagamat is meglepni a történet csalafintaságaival. Különben ez a legnagyobb elégtétel, hisz nagyon nehéz így írni, mert hosszú idők megfigyelésein alapszik az egész, nem úgy van, hogy leülsz és elkezded írni. Így voltam ezzel a filmmel, nagy része ilyen, már régóta jegyzett jelenetekből áll össze és ezért nem is sietek, hogy holnap már nekifogjak egy újabb filmnek.

Azért elég merész vállalkozás volt egy ilyen struktúrájú filmmel jelentkezni és pályázni. Romániában szokatlan a nem lineáris történetmesélés.

Én nem tartom merésznek, vállaltam a kockázatot, hogy másképp csináljam, mint a többiek. Az elején mindenki így csinálja, ha más akar lenni. De én sem úgy indultam el, hogy három különböző történet legyen, hanem folyamatosan alakult így, mondjuk volt 15 kis történetem, majd 7, majd 5 és lassan-lassan úgy tűnt, hogy nagyon bonyolult már. Egyszerűsíteni akartam és eljutottam ehhez a struktúrához. Szükségét éreztem annak, hogy ismételjem azokat a bizonyos időrészeket, ahhoz, hogy a meglepetéseket ki tudjam hozni. Ezzel a forgatókönyvvel nyertem el a CNC díját, és ez a forgatókönyv rövid időn belül megjelenik az Elle folyóirat mellékleteként. Persze időközben változtattam itt-ott rajta.

Nekem volt egy problémám a filmmel. Ha már egy ilyen nem szokványos forgatókönyvön alapszik, elvártam volna, hogy vizuálisan is másabb legyen, dinamikusabb, talán több kameramozgással.

Igen, van valami igazság benne. Eléggé statikus és klasszikus fényképezése van. Ez két dolognak köszönhető, egyrészt ha kevés pénzed van és szorít az idő, az meglátszik a munkán, másrészt nem engedheted meg magadnak a túlforgatást. Én nagy rohanásban voltam, hogy lefedjem a forgatókönyvet teljes egészében. Technikai nehézségek is akadtak, nem lehetett csak úgy fényt változtatni, egyebeket kitalálni vagy kikísérletezni, mert nem volt rá idő. De remélem, legközelebb már nem lesznek ilyen problémáim.

Nagyon kellemesen meglepett Tania Popa játéka, aki Mihaelát alakítja a Nyugatban. Mintha már láttam volna valahol, valamikor, de akkor nem tett nagy hatást rám.

A tizedik filmszerepénél tart, de én sem ismertem, bevallom őszintén. A próbákon figyeltem fel rá és megtetszett. Igazi filmszínésznőnek tartom, bár az eredeti szerephez Tania nem talált túlságosan. Nagyon pragmatikusan választottam, nem ragaszkodtam ahhoz, hogy színészeim az általam elképzelt emberekhez hasonlítsanak úgy külsőleg, mint belsőleg. Fontosabb volt, hogy jól játsszanak. Érdekes például, hogy Tania az életben teljesen más, mint a filmben. Tele van energiával, erővel és nagyon egyenes természetű. A filmben pedig szerény, gátlásos, félénk, néhol együgyű és csúnyácska. Ezért külön köszönet jár neki, hogy így, smink nélkül játszott, mert én így akartam. Helyenként ugyan besszarábiai akcentussal beszél románul, de ez nem zavaró.

Hogy győzted meg Doral Vişant, hogy újra egy rendőrszerepet játsszon el, hiszen nemrég Radu Gabrea filmjében is rendőrt alakított?

Nem láttam a Norót, de tudtam róla, hiszen meg kellett várnunk a végét, hogy mi is elkezdhessük a munkát. Először azt mondtam Dorelnek, hogy egy nyugalmazott katonatisztet játszik majd, aztán bevallottam neki a rendőrt, de hozzátettem, hogy az én rendőröm nagyon humánus ám. Különben szerepelt még főiskolás filmemben is és jól dolgozunk együtt. Az a típus, akitől ha kérsz valamit, javaslatokkal is jön és ez elég ritka.

És Alexandru?

Neki nagy szerencséje volt a Az áru és a zsozsóval (Cristi Puiu filmje, a Marfa şi banii), amit én láttam és rögtön tudtam, hogy ő kell nekem. Van benne egy jó adag visszafogottság, ami a játékát illeti és nekem ez nagyon bejön.

Milyen volt Ioan Gyuri Pascuval dolgozni?

Gyuri nagyon lelkes, mi már dolgoztunk együtt rövidfilmen, zenei témákat is komponált a Nyugatba. Hatalmas adottságnak tekintem a természetességét és a spontaneitását, a veleszületett humorát. Akkor a legzseniálisabb, amikor önmagát adja és játssza. Ezt kell elérni vele.

Több a verbális vicc a filmben, mint mondjuk a vizuális.

Azért volt mindkettő, a köpködő gyerekeken kívül a kiskatonák, akiket majd minden filmemen végighurcolok, a Tora Vasilescu által megszemélyesített tanítónő, aki az óraként működő milói Vénuszt hozza. Megpróbáltam egyensúlyba hozni a szóbeli vicceket a képekkel is. Énnekem gyengeségem a párbeszéd, szeretem a kimondott dolgokat, talán innen ered ez a benyomásod.

Mi egy generációba tartozunk és ezért is nagyon tetszett a film. Külön kellemes meglepetést jelentett a zene, a régen énekelt pionír-dalocskák nosztalgiára hangoltak.

Én nagyon remélem, hogy mindazok, akiknek legalább egy hozzátartozója elhagyta az országot, találnak valamit „családiast” a filmben, ám a film nagyrészt az én generációmnak szól. Azoknak, akik énekelgették az úttörő dalocskákat, akiknek a 2000. évről kellett rajzokat és fogalmazásokat készíteniük. Ahogy én visszaemlékszem, gyerekként el sem képzeltük, hogy 2000-re a rendszer megváltozik, Ceauşescu meg lebukik. Olyan Jóbarátos tudományos vízióim voltak, hogy akkor már nem lesznek élelmiszerek, különböző bogyókat fogunk enni. Az, hogy mi most ketten itt beszélgetünk, annak köszönhető, hogy egyikünk sem ment el. Ebből indul ki a filmem is, bár attól, hogy itthon maradtam, semmivel sem lett könnyebb vagy boldogabb az életem, mert rádöbbentem, hogy itt vagyok ugyan, de nincs kivel beszélnem. Ez eléggé elszomorított.

Mennyire vagy elégedett a hanggal?

Egy filmnél meglátszanak a problémák. Az én esetemben ez a technikai részen vehető észre. Kevés pénzünk volt és teljes kálvária volt a befejezés. Mivel ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyen utószinkron, mert azt nagyon hamisnak érzem, hát, ilyenre sikerült. Papp András hangmérnök veteránnak számít a szakmában, de előrehaladott kora ellenére ez volt az első filmje, amelyet dolby-sztereóban kevert. Így együtt tanultuk a „gombokat” kezelni és sokat szórakoztunk ezalatt. De azért nem annyira elviselhetetlen, és azt tanácsolom mindenkinek, jobb, ha multiplexben nézi meg, mert ott élvezhetőbb.

Voltak olyan pillanatok a forgatás alatt, amikor úgy tűnt, hogy nem lesz meg, kész, vége?

Igen, nem is egy. Én nagy kockázatot vállaltam ezzel a filmmel. Két évig hatalmas stressz alatt éltünk, hogy nem tudjuk befejezni a forgatást, mert nagy összegekre volt szükségünk. Amivel elindultunk, az valamivel több, mint a fele volt a végső összegnek, és ezzel sikerült a filmezést befejezni. Majd következett egy egyensúlyozási hadművelet a film életben tartásáért. Kaptunk egy kis pénzt a McCann Advertising reklámcégtől, Rotterdamból, ahol nyertem a forgatókönyvvel. Ezek az összegek percek alatt elúsztak. Amikor a filmet meghívták Cannes-ba, a CNC talált egy jogi megoldást, hogy mindezek után producerként jegyezhesse a filmet…Rengeteg megalázó helyzetben volt részem, gyakorlatilag bármire képes voltam a pénzért. Nem szeretném még egyszer ezt a kálváriát végigjárni.

Nosztalgia, Cannes után

Térjünk szebb dolgokra. Milyen volt Cannes-ban?

Megható volt, de komolyan, – veszi át a szót Papi – az ember tényleg színésznek érzi magát ott.

Az tetszik nekem, hogy az arcodon nem látványosak a reakciók, már-már szenvtelenül játszol, kissé Bresson színészeit juttattad eszembe, akik nem „játszottak”.

Odáig eljutni, nem semmi. Nem hogy ne játsszál, hanem, hogy úgy játsszál, hogy ne tűnjön fel. Nagyon sokat derültünk a forgatásokon, – szól közbe Cristi –, mert Papi szerepelt a Joe nápolyi szelet reklámjában és ott azt kérték, hogy nagy szemeket meresszen egy adott pillanatban. A Nyugat forgatásán sokszor megkérdezte, amikor úgy tűnt neki, hogy eltúlozta a reakciót, Joe-s volt, vagy sem? Ha nemmel válaszoltunk, akkor megnyugodott. Én ki nem állhatom a negédes, vagy épp nagyon drámai reakciókat sem az életben, sem a filmen. Ezért Papi szerepe kissé határozatlan, de úgy jó, ahogy van. Ám térjünk vissza Cannes-ba. Négy vetítésünk volt, egy a sajtónak, egy hivatalos, egy nyilvános és egy fizetett. A közönség reakciója nagyszerű volt, egyszerűen hihetetlen, majdnem jobb volt, mint a romániai bemutatón. Leírhatatlan lelkesedés volt. Ott az embernek az az érzése, hogy akik Cannes-ban körülveszik, figyelnek rá, értékelik és szeretik. Még minket, kezdőket is…Ugyanitt meghívásokat kaptunk más fesztiválokra is, idén kb. tízre, megismerkedtünk rendezőkkel és producerekkel is.

Tudod, hogy most el vagy kényeztetve, piedesztálra helyeztek, mert sikerült egy jó filmet csinálnod. Mi lesz a másodikkal? Nyomaszt ez téged?

Most egy kicsit elüldögélek itt, megpihenek. Még jó helyzetben vagyok, mert másokkal hasonlítanak össze, a második film után már magammal hasonlítanak majd össze. Nézd meg Nae Caranfilt például. Én az első filmjét nagyon szerettem és úgy gondolom, hogy az újabb művei nem érik el azt a szintet sem, nemhogy túlhaladják. Nagyon oda kell figyelnem. Azt például már most tudom, hogy nem sietem el. Pedig ott a Lakónegyed forgatókönyve, de régen írtam és azóta én is változtam, vannak dolgok, amelyeket most másképp gondolok. Így inkább várok még és talán írok valami mást, amiből kiderül, hogy milyen vagyok most.

Iaşi-ban, szülővárosodban egy nappal a bukaresti bemutató után került vetítésre a Nyugat. Hogy fogadtak ott? Otthon?

Hát kezdjem azzal, hogy 1990 óta nem volt ott filmbemutató. Sajtóbeli munkásságomnak köszönhetően ismert voltam, vagyok, így indulásból nagy adag rokonszenv övezett. Több, mint nyolcszázan voltak, a „város fiának” neveztek, szerencsére a polgármester nagyon foglalt volt, mert különben úgy jártam volna, mint Kolozsváron, ahol Gheorghe Funar személyesen nyújtott át egy bronzszobrocskát nekem, ami valami fejnélküli Ikaroszt ábrázol… Visszatérve Iaşi-ra, a város tele volt plakáttal, a nézők tapsoltak és kiabáltak. Életemben ennyi autogramot nem osztottam, mint ott. Nagyon sokan azt mondták, még egyszer megnézik, és ez jólesik nekem.

Olvastam, hogy meglepett a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál díja.

Olyan értelemben lepett meg, hogy nagy titokban tartották és én inkább a közönségdíjra számítottam. Nem is foglalkoztatott a gondolat egyáltalán, örültem annak, hogy a nézők jól fogadják a filmet és jól reagálnak rá.

Sepsiszentgyörgyön is nyertél a tavaly az egyik rövidfilmeddel. Hogy érezted ott magad?

Nagyon jól. Megismerkedtünk magyar alkotókkal, megnéztük egymás filmjeit. Nemrég Pesten is volt román filmhét, ahol 3 rövidfilmmel és a Nyugattal voltam jelen.

Említetted, hogy sok fesztiválra kaptatok meghívást. Melyekre mentek?

Legfontosabbak természetesen a versenyprogramosok, majd azok, amelyek nevezetesek. Megyünk Varsóba, Szalonikibe. Mármint a film megy legtöbb esetben és legfennebb én, mert nincs annyi pénz, hogy mindenki mehessen. Szófiába, vagy Belgrádba többen is mehetnénk, mert közel van.

Papi, létezik Romániában az a fogalom, vagy szakma, hogy filmszínész?

Nem igazán, mert nincs amiben játszani. Én nagyon szerencsésnek számítok, hogy kétévente szerepelek egy-egy filmben. De ettől még nem tartom magam filmszínésznek. Akkor lennék az, ha évente elkészülne 50 film és 5-6-ban én játszanék. A filmből nem lehet megélni. Mindkét Cristivel (Puiu és Mungiu) jó volt dolgozni és hátha lesz alkalmam másokat is kipróbálni.

Cristi, dolgoznál-e videóra?

Nem. Igaz, hogy a legdrágább anyagot választottam, de ez egyben a legjobb is. A 35 mm-es filmről beszélek. Én nem azért csinálok filmet, hogy spóroljak akár magamnak, akár másnak. Én minden lehetséges pénzemet belefektettem a Nyugatba, de nem bánom, mert sikerült egy olyan filmet csinálni, amit nem szégyellek.


1 Alexandru Papadopol, a Nyugat / Occident egyik főszereplője



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.