A Hegy romantikája


Ha nagy leszek, egyszer feltétlenül megírom a pannonhalmi emlékeket – fogadtam meg számtalanszor az otthon töltött évek alatt. A hegytetőről ezer éve figyelő apátság, a gimnázium és a tanárok házsora az iskola lábánál; a fekete reverendájú szerzetesek, a turisták, akiket a padon ülve figyeltünk, a rajzszakkör, diák barátaim: mind-mind megörökítésre váró emlékek. Olyan romantikája volt ennek a nyolc esztendőnek, melyet sehol máshol meg nem tapasztalhattam.

Semmit sem lehetett ennyire gyűlölni és szeretni egyszerre, mint azt a világot: az elzártságot, írott és íratlan szabályokat, a napi buszozást győri iskolámba, a tanár úr/tanárnő lánya billogot. És az esti sétákat, amikor annyira jellegzetes illatú volt a levegő, a hosszú beszélgetéseket és hallgatásokat festő tanárunkkal, az előadásokat, a gyönyörű évszakokat, azt, hogy az ember lánya úgy eltűnhetett a fák között, a domboldalon, hogy nem kellett embert látnia.

És igen, ott volt a mozi, hetente kétszer. Szerdán komolyabb, „művészi” filmeket játszottak, szombaton szórakozató közönségfilmeket. Imádtuk! Először, emlékszem, a Szabadítsátok ki Willy-t! láttam ott, apu vitt fel minket öcsémmel. Ritkán jártunk moziba, messze is volt, drága is, nem is igényeltük, kicsik voltunk még. Beültünk hátra egy sorba, nyújtogattam a nyakam, hogy kilássak a nagyra nőtt kamaszok fejei között. Egészen elvarázsolt. Talán tizennégy éves lehettem, mikor aztán elkezdtem rendszeresen feljárogatni szintén „tanárgyerek” barátnőmmel. Először persze szombaton mentünk. Egyrészt, mert nem értettük a szerdai filmeket, másrészt, mert másnap korán kellett kelni, fél hétkor indult a busz. Aztán, hogy gimnazista lettem, egyre gyakrabban néztem a szerdai történeteket is, mígnem felnőttem hozzájuk. Akkor aztán törzsvendég lettem. Ambrus atya jóvoltából két hónapos vagy fél éves késéssel, de valamennyi film eljutott hozzánk, amit érdemes volt látni a moziban, legyen az plaza vagy művész mozi. A Chipkatonáktól kezdve a Mikrokozmoszig mindet megnéztük. Szertartása volt. Belépni a keserű, avarszagú gimnáziumba, és igen, ott a tizenharmadik és tizennegyedik sor melletti beugrónál, ott volt az én helyem, egy pótszéken. Így alakult. Aztán lassan érkeztek a diákok is. Kicsik, nagyok vegyesen. Mindig volt, aki felmászott az ablakba, hiába hívta le az atya minden egyes alkalommal, és a hetedikesek is gyorsan megtanulták év elején, hogy nem kifizetődő plüssállatkával megjelenni a moziteremben, mert az könnyen az idősebbek röplabdájává válhat. Volt, hogy film előtt csak intettünk egymásnak, volt, hogy pár gyors szót még váltottunk is barátaimmal. „Majd a film után”.

Nyolc után öt perccel aztán becsukták az ajtót, és jobb esetben elcsendesedett a társaság. Ha nem, megindultak a pisszegések, és persze, egy idő után, ha maguk a pisszegők abbahagyták volna mások moderálását, kezdeni tudtunk volna. Ilyenkor néha kinyílt a gépterem ajtaja és kiszólt az atya: „Uraim, ha nem tudják abbahagyni a beszélgetést, mára akár be is fejezhetjük!” A kemény székek recsegtek, a hőség néha elviselhetetlen volt és egy hosszabb film végére a levegő is elfogyott, hacsak nem jutott eszébe valakinek, hogy talán ablakot kellene nyitni, és soha senki nem ment ki a film közepén. Nem szürcsölt senki kólát, se kukoricával nem zajongott, és zárt mozi volt! Talán ez volt az egyik legjobb benne. És a hangulat. Közös nevetések, a felnyikkanások a ijesztőbb jeleneteknél, s néha kósza beszólások, amin aztán röhögésben tört ki a fél kamasz banda, Ambrus atya ismét ránk világított az elemlámpával és a film folytatódott. A legostobább amerikai filmeket a nyúlós happy end után rendre megtapsoltuk, de így jártak a szenvelgő színészek is a vásznon. Együtt gondolkodtunk, nevettünk vagy ültünk visszafogott lélegzettel, és ebben a környezetben nem bántott senki a hujjogatás, a gúnyos vagy éppen elismerő taps a filmek végén. Míg futott a stáblista, visszazökkentünk a valóságba, megindultak a susogások, az első halk vélemények közlése a szomszéddal vagy éppen ellenkezőleg, csend ült a teremben, és a végkifejlettől, mondanivalótól letaglózott arcokat bántotta a felkapcsolt villany. Aztán hangos robbanással felcsapódtak a székek, és megindultunk kifelé.

Barátaimmal beszélgettünk még, télen majd megfagyva, tavasszal az első meleg estéken, persze mindig tilosban, akár húsz percet is. Vigyorogtunk, vitatkoztunk vagy felemlegettük a legjobb jeleneteket. „Jó éjt, szép álmokat!” és elindultam egyedül a macskaköveken, a képsorokon vagy az elhangzott szavakon töprengve, és mentem, míg idejutottam, a bölcsészkar filmelmélet szakára.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.