Lenni vagy nem lenni alter-natívnak

10. Alter-Native Rövidfilmfesztivál. 2002. november 20–24., Marosvásárhely

Tíz éves a marosvásárhelyi Alter-Native Rövidfilmfesztivál. Olyan előrehaladott életkor ez, melyet betöltve egy jól nevelt filmfesztivál felnéz, majd vissza, s elmereng gyermeki, felelőtlen múltja, jelene s a fenyegetően felelősségteljes jövendő felett.

Idén már közel háromszáz nevezett alkotás közül válogatta ki az öttagú előzsűri (Papp Sándor Zsigmond író és kritikus, Durst György cannes-i nagydíjas producer, Radu Igazság fotós, a bukaresti Multimédia szak tanszékvezetője, Mráz Ferenc filmrendező és Gáspárik Attila a fesztivál művészeti igazgatója) a versenyprogramot alkotó ötvenhét rövidfilmet, amelyekből a zsűri tagjai: Báron György filmesztéta, Andreas Dosch filmkritikus, Cristi Puiu rendező-forgatókönyvíró, Alex. Leo Şerban filmkritikus, Vladimir Perovic rendező és Varga Balázs filmkritikus választották ki az idei győzteseket A Pro Tv által az Alter-Native rendelkezésére bocsátott technikai felszerelés pedig a vetítés minőségét javította.

Gáspárik Attila a megnyitón egyenesen „hagyománnyá válást” emlegetett, még ha egyelőre aggódón és idézőjelesen is. A hagyománnyá válás „veszélyeit” azonban valószínűleg már a kezdet kezdetén felvállalta az akkori szervezőgárda, hisz gyakran saját ellentétébe fordul bármely újító kezdeményezés, amint azon kapja magát, hogy hagyományt teremt. Az immár hagyományos rövidfilmdömping mellett pedig sikerült biztosítani valamilyen értelemben az alternativitást is: a vetítések mellett kiállítás, performansz, koncert, alkotóműhelyek bemutatkozása és játékfilmek szerepeltek a programban.

Csütörtöktől szombatig

Csütörtökön a Filmtett és a Duna Műhely közös alkotótáborának filmjeit vetítették a kisteremben, majd: Best of Mediawave: a győri rövidfilmfesztivál díjazott filmjeit. A következő két délutánon a Pentaton Stúdió és a Panoráma alkotóinak filmjei, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjainak, illetve a Dunatáj és a Duna Műhely bemutatkozására osonhattak fel az emeletre a versenyprogram elől menekülők. Szombaton a jubileum alkalmából pedig az eddigi Alter-Native-ok legjobb versenyfilmjeiből készült összeállítás oldotta a díjkiosztásra várakozókban gyülemlő feszültséget.

Esténként a legújabb román játékfilmek (Nicolae Mãrgineanu Binecuvântatã fii, închisoare (Áldott légy, börtön), Cristian Mungiu Occident (Nyugat), Serban Marinescu Turnul din Pisa (A pisai torony) mellett a 33. Magyar Filmszemle hat díjazottja került bemutatásra, többek között az utóbbi évek első számú közönségsikere, a Valami Amerika. És volt ott csilláron lógás, vastaps az elsőfilmes Herendi Gábor „szakácstudományának”: hiszen ha megvannak a hozzávalók, az még nem feltétlenül elég. Annál vegyesebb volt Pálfi György Hukkle-jának vásárhelyi fogadtatása. A budapesti filmszemle zsűrije a Fassbinder-díjjal kitüntetett fiatal rendező filmjét tartotta a legeredetibb alkotásnak, hisz a Hukkle egyszerre természetfilm, dokfilm, krimi és mediális alkotás. Ennek ellenére itt, ebben az Európába igyekvő Alter-Native közönségben is tetten érhető valami Hollywood. A szemlés nagyjátékfilmek sorát Kamondi Zoltán Kísértései folytatták, majd Cs. Nagy Sándor Aranyváros című, témájában s filmes eszközeiben egyaránt nyugtalanítóan szkizoid filmje zárta.

Koncertekben is bővelkedett a fesztivál. A Dél-alföldi Szaxofonegyüttes népzenei motívumokból építkező dzsessz muzsikája, illetve a Man Alexandru, Nagy Zsolt, Cristian Soleanu, Cãtãlin Rãsvan alkotta alkalmi formáció zenéje a Kultúrpalotában emancipálta esti kikapcsolódásképp füleinket. Az Alergische Platze (Csiki Csaba, Cosmin Pop, Héjja Tamás, Szabó Péter) a pénteki kis Off-Alternative-on a Várban mutatta be „non plusz konvencionális intermediális” zenéjét. Vagy fogalmazzunk inkább így: az Alergische Platze a Várgalériában rendezett Couleur Locale kiállítás keretein belül állította ki magát és zenéjét. A csoport tagjai – Bartha József, Bob József, Irsai Zsolt, László István, Martini Yvette, Miklósi Dénes, Ciprian Muresan, Pál Péter, Eugen Pogãcean, Sebesi Sándor, Szabó Zoltán és Gabriela Vanga – egy kivétellel, a nem önmagukat kiállítók között is szerepeltek a két (fekete és fehér, természetes és mesterséges fénnyel játszó) egymásra ásító teremben.

Quo Vadis

Szombaton, azaz november 23-án került sor az Alter-Native filmfesztivál keretében a Quo Vadis: Honnan hová, romániai filmgyártás? címmel meghirdetett beszélgetésre. A szombat délutáni beszélgetés – a szakmabeliek számára legalábbis – a fesztivál fókuszpontját képezte, hiszen ha az ez évi rendezvény jubileumi tartalmát kutatjuk, akkor ez megbeszélés végkövetkeztetések nélkül ugyan, de sok mindenre választ adott. Stílusosan, hisz filmes fesztiválról van szó, a beszélgetésen egy lefilmezett vita került a vászonra: egy tíz évvel ezelőtti diszkusszió, amelyen jelen voltak az akkori szervezők, akik a mostani beszélgetés résztvevői egyben, hiszen az erdélyi filmes közéletben, ha másként nem is, de legalább ebben az értelemben beszélhetünk kontinuitásról. E kontinuitást elsősorban Gáspárik Attila személye jelentette (miközben nem szabad elfeledkeznünk Schneider Tiborról sem). Az egykori résztvevők, többek között Sára Sándor, azt latolgatták: hogyan jut át a magyar film a határon, azaz hogyan lehet átjárást biztosítani magyar film és erdélyi film között. Ennek az átjárásnak nyilván alapfeltétele lett volna egy erdélyi filmes közélet megteremtése.

Ezen a ponton kellene pontosítanunk a beszélgetés címét, hisz itt elsősorban az erdélyi film sorsa volt az, ami a résztvevőket foglalkoztatta. A filmfesztivál fennállása óta, azaz az elmúlt tíz évben nem készült erdélyi játékfilm, de... ez nem is oly egyszerű: attól is függ, honnan nézzük, mit is jelent az, hogy erdélyi játékfilm? A Filmtett első születésnapján ugyanezt a témát már körüljárták az akkori résztvevők – figyelmeztetett Pap Sándor Zsigmond – ezért erre a vitavágányra, amely a gyakorlati megbeszélés szempontjából sehova sem vezet, nem álltak be a filmesek és a fesztiválosok. Hiszen a Gothár Péter rendezte Részleg a Bodor-szöveg és az erdélyi táj filmje egyszerre, magyarországi rendezővel és romániai operatőrrel (Vivi Drãgan Vasile történetesen épp a 10. Alter-Native megnyitóján vehette át a Pro Cultura Hungarica Díjat), tehát ebben az esetben, ahogy több más film esetében is, a helyzet visszakérdez arra a szempontra, amely mentén besorolni igyekszünk a filmet valamilyen nemzeti kategóriába. Durst György producer, a budapesti Duna Műhely vezetője szerint a megoldást a filmnyelvi kifejezésben kereshetnénk, mivel ez a szókapcsolat egyértelműen jelzi, hogy a film mint etnikum csakis önmagához tartozik és tartozhat.

Pálfi György: Hukkle

A tények viszont makacs dolgok. Az Alter-Native fesztivál történetében több alkalommal előfordult, hogy a Duna Műhely különdíját, amelyet a leghelyesebb lehetőségként értelmeznünk egy újabb és nagyobb lélegzetű film elkészítésére, nem használták fel az alkotók. Így a beszélgetésen jelen lévő Schneider Tibor sem, aki jelenleg televíziósként tevékenykedik. S innen ágazott le egy újabb vitatéma: kell-e, szabad-e az elektronikus médiában dolgozóktól várnunk az erdélyi filmet, vagy a két oldal – film és média – között jobb, ha nem feltételezünk átjárást. Az erdélyi társadalom szerkezetrajza paradox választ ad erre a kérdésre: a híradó üzemeltetése a helyi körülmények között egész embert kívánó feladat, ugyanakkor a filmezéshez szükséges infrastruktúra csak a híradósok számára biztosított, viszont a film mint televízión kívüli műfaj, újabb energiákat követelne a már amúgy is túlterhelt tévésektől. Tehát a társadalom mifelénk úgy strukturált, hogy a tévés és a művészfilmes ugyanaz a személy, viszont úgy is, hogy ez a személy nem teheti meg – nem engedheti meg magának –, hogy mindkét feladatot elvállalja. Durst Györgynek erre is van megoldása: a közeljövőben megpróbálja egybelátni a két kategóriát, s a Duna Műhely az elkövetkező időszakban elsősorban tévéjátékokat támogatna. Így a tévéseket rá lehetne venni művészeti projektek véghezvitelére. Gáspárik Attila, mint a beszélgetés fővédnöke zárta a mintegy kétórás megbeszélést, azzal az örömteli megállapítással, hogy annak ellenére, hogy igazi erdélyi filmekre várni kell még, az elmúlt évek során sokszínű alternatív filmes próbálkozások tarkították az erdélyi képet: lett egy filmes havilap, a Filmtett, létrejönnek filmes alkotótáborok, és épülőben a filmklub-kultúra is.

Hagyományhűen: díjak

A Duna Műhely díját Lakatos Róbert (Románia) Csendország című alkotása nyerte. A Csendország egy süket kisfiú történetét tárja a nézők elé, aki megbarátkozik a képekkel, hisz a hangok világa elől elzárva kénytelen élni. Fényképezni tanul. Lakatos Róbert filmje már számos díjat nyert, utoljára a budapesti Menekülés a Rövidfilmbe Fesztivál dokumentum szekciójában lett a legjobb. A Duna Műhely díja elsősorban támogatást jelent „további álmok álmodására” és megfilmesítésére, hisz álmok álmodói vagyunk, vagy ahogy azt a fesztiválon szintén bemutatott Legkisebb film a legnagyobb magyarról című alkotásban is elhangzott: Világraszaró magyarok. A Román Rádiótársaság díját Heim István (Magyarország) Piroska világa című animációja kapta. A többrészes sorozat Piroska kalandjait örökíti meg, a következő generáció számára valószínűleg új hagyományokat teremtve, hiszen a filmbeli Piroska már többnyire nem a nagymamához igyekszik kosárkájával, hanem üdülni indul déltengeri szigetekre, ahol is szörnyű veszélyek leselkednek rá. A sűrű őserdőben soha sem lehet tudni, mikor változik át egy inda vérengző óriáskígyóvá vagy egy csokiszelet fenevaddá a Piroska-filmek animációs bravúrjai folytán.

A vetítés folyamán szinte-szinte közfelháborodást keltett Birtalan „Kölök” Zsolt (És Egyszerű kap Együgyű nevet) című filmje. A nézők a közel félórás rövidfilm végén, sőt a türelmetlenebbek már közben felugráltak székeikről és indultak művészt lincselni, hiszen filmje támadás az átlagnéző szépérzéke és mozgásreceptorai ellen. (Egyes fajok látása valóban mozgásfüggő. Nos, számukra egyszerűen kimaradt ez a film.) A vásárhelyi illetőségű „Kölök” esete a közönséggel szépen példázza prófétaság és szűkebb pátria ellentmondásos viszonyát. Filmje minden esetre elvitte a Magyar Filmlaboratórium díját. Öt, egymással látszólag vagy talán ténylegesen semmilyen kapcsolatban sem álló szegmensből épül fel az alkotás. Először erdőben vagyunk egy szobor talapzata és a szerző társaságában, másodszor borotválkozni látjuk a szerzőt, harmadszor biciklizni egy éjszakai elhagyatott utcán, negyedszer egy autó (VW Bogár) hátsó ülésén egy kislány társaságában, ötödször pedig karosszéken elnyúlva, miközben az előtérben egy hatalmas inga fokozatosan gyorsulva leng, ezzel mérve a néző számára az időt, azt az időt, amelyet a vászon előtt eltölt, azt az időt, amelyet nevezhetnénk a film belső inherens idejének, azt az időt, amit vesztegetni kölkös szertelenséggel szép és lehet. Felvételei vágatlanok, az életidő belép a filmbe, a film pedig kilép belőle. Miért, miért nem, Tarr Bélánál és Andrej Tarkovszkijnál találunk hasonló időkezelést.

Pieter Eycken (Belgium) Az Istenek szeretik a csendben szenvedőket című filmje vitte el a DaKino alapítvány díját. A belga rendező első kisjátékfilmje legalább annyira átgondolt alkotás, mint az előbb méltatott És Egyszerű kap Együgyű nevet. Eycken szereplői egy, a tengerparton deszkafalakból felállított szobában küzdenek létük és egymás ellen, a bezártság ellen. A Férfi és a Nő kitörni igyekeznek a bezártból a kizárt világba, és kérdés mindvégig: egymás ellen vagy együtt találják-e meg a megoldást. A Férfi a magasba tör, míg a Nő az asztal lábát fűrészeli, amelyen a férfi áll. Majd amikor a nő mintegy szó szerint beadja a derekát, hiszen csípőjével támasztja meg az asztallábat ott, ahol azt szétfűrészelte, a férfi tollat ragad, majd a levegőbe emelkedik: sikerül a kitörés. A negyedik fal leomlik… tengervíz mossa az összedőlt háromoldalú színházi konvenciókalitkát.

A Csúnya betegség, Juhász Zsolt, Schilling Sára és Szalay Péter (Magyarország) filmje a Román Nemzeti Filmintézet díját nyerte el. A három mozdonyvezető életét és álmait bemutató dokumentumfilm minduntalan a művészi megrendezettség gyanújába keveredik, hiszen a spontán párbeszédek minősége a szereplők született színészi kvalitásai kitalált szöveg, kitalált alakok illúzióját keltik, holott a poénok helyben születtek, a film pedig 100% real. A valóság ebben az esetben nevettet. Nem úgy Mihai Bauman (Románia) A gödör című filmje esetében. Szintén doku, és szintén real, viszont az a nyomor, ami a Vãcãreşti környéki gödör lakóinak jutott osztályrészül nem szül annyi humoros jelenetet, mint a kedélyes mozdonyvezetők ábrándképei. A film a Simó Sándor Emlékdíj legjobb diákfilmnek járó kitüntetését tudhatta magáénak. David Brooks (USA) Tag című rövidfilmje – sokat látott vendég a különböző nemzetközi fesztiválokon – a legjobb elsőfilmes alkotásnak kijáró Simó Sándor Emlékdíjat kapta. A Minimum Party díját Ulrich Gábor (Magyarország) Idegen test és Cristian Nemescu (Románia) Mihai és Cristina — Élettörténetek című filmje nyerte, melyek közül ez utóbbi, a bukaresti filmiskola hallgatóinak alkotása, nem éppen hétköznapi iróniával és gyönyörű kameramozgással visz filmvászonra egy történetet … mondjuk „a szerelem átalakító erejéről”.

Az Alter-Native 10. Nagydíja (Marosvásárhely város díja): Dai Yi (Kína) Házikó című dokumentumfilmjének jutott. A kínai nyomornegyed lakóinak életkörülményei feltűnően hasonlítottak a gödörben lakók világára, legalábbis így derült ki abból a dokumetációs bravúrból, amelyet a kínai film alkotói hajtottak végre, hiszen hónapok hosszú során át a távolból filmezték egy család mindennapjait. A Házikó épp azokból az azóta kialakult dokumentumfilmes konvenciókból lép ki, amelyekbe annak idején Robert J. Flaherty filmje, a Nanuk, az eszkimó még nem tartozott, nem tartozhatott. Talán azért, hogy ebben a kívül-levésben találkozzanak, hiszen amint André Bazin magával ragadóként értelmezte a valóság alapú, azaz az önmagában álló képiséget és a montázstechnikákat elvető filmnyelvet a Nanuk esetében, úgy a Házikó című filmről is elmondható, hogy nem él, egyben nem él vissza a montázs minden lehetőségével. S az eredmény hasonló: feszült valóságtörténés, maximális filmes illúzió.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.