„Inkább sört iszom”

Beszélgetés Hanno Höfer filmrendezővel

Bukarestben és nemcsak a Nightloosers együttes ismert és kedvelt. Koncertek sorozata, turnék, klubbeli fellépések. Néhány nap „üldözés” után sikerül találkozni az Art Jazz klubban, a román főváros szívében Hanno Höfferrel, az együttes frontemberével, akit filmes tevékenységéről kérdezek. Természetesen sör mellett…

Iskola előtt és után

1998-ban végeztél a Filmművészeti Főiskolán. Azelőtt?

Énekeltem, illetve történelmet hallgattam Kolozsváron és egy évig Berlinben. Ma már kissé bánom, hogy nem fejeztem be, mert így az a 3-4 év, amit erre áldoztam, teljesen hiábavalónak tűnik. Ha még kibírok egy évet, most meglenne a diplomám, de hogy mihez kezdenék vele, azt nem tudom.

Diplomafilmedben, a Nemzetközi telefonhívásban, mintha több fantázia lett volna…

Harmadéves koromban készítettem a Nemzetközi telefonhívást, akkortájt nagy időhiányban szenvedtem, volt néhány tervem, amelyet visszautasítottak, ezért kissé ideges voltam. Ez a film így mintegy tiltakozásként született meg. Amikor a forgatókönyvet megírtam, egyes tanárok megpróbáltak közbelépni, hatni rám, hogy változtassak rajta, de ha következetes vagy és nem hallgatod meg őket, ha hiszel az ötletedben, olyan lesz, amilyennek elképzelted, mert nem fognak eljönni a forgatásra, hogy ellenőrizzenek. Persze ha az első film nagyon jóra sikerül, akkor ez kissé idegesítő, mert nagyon sokat várnak el tőled. De nem tarthatod mindig azt a szintet. Negyedéven nem is forgattam filmet, a Nemzetközi telefonhívással államvizsgáztam.

Többek között Cristian Mungiu vizsgafilmjében játszottál a főiskolán. Az, hogy Mungiu, Oleg Mutu és te sem vagy bukaresti, mennyire játszik szerepet „egymásra találásotokban”?

Én idevalósinak is tartom magam, hisz gyerekkoromban néhány évig itt éltem Bukarestben, a Berceni lakónegyedben. Később persze elköltöztem, Temesvárra, Kolozsvárra és Németországba. Ugyanakkor annak, hogy Románia majd minden részén éltem, az az eredménye, hogy nem vagyok bősz lokálpatrióta, nem érdekelnek túlságosan a helyi specifikumok.

Benne vagy-e valamilyen csoportosulásban?

Voltak olyan elképzeléseink, hogy iratkozzunk be az UCIN-ba (szerk. megj. a Filmes Unió) és váltsuk le a vezetőséget. Minek? Nekünk van egyéb dolgunk is, minthogy csatába szálljunk holmi öregekkel a felsőbb székekért. Teljesen fölösleges, mert ezek végtelen harcok. Inkább sört iszom.

Ismertebb vagy zenei téren, mint a filmjeid szerint…

Így van, mert nagyon régóta énekelek és a zenéből élek meg. De nem szeretném, ha így is maradna.

A filmen és zenén kívül még mi foglalkoztat?

1989 előtt három évig a temesvári német színháznál dolgoztam, így van valamelyest tapasztalatom ezen a téren is. Voltak felkéréseim színház rendezésre, de pillanatnyilag nem merek belevágni, mert nincs meg a kellő ismerethalmazom hozzá, noha szeretném.

Külföld, itthon, filmek

Gyakran jársz külföldre. Jelent ez valamilyen kapcsolatot „idegenbéli” kollégáiddal?

Természetesen, hiszen részt vettem néhány fesztiválon és ismerek rendezőket, meg producereket is. A különbség köztünk az, hogy nekünk, kelet-európaiaknak több a mondanivalónk, mint nekik, nyugatiaknak – tisztelet a kivételnek –, de sajnos nem ismerjük eléggé és nem is rendelkezünk a kellő eszközökkel. Tulajdonképp csak most érzem, hogy mi hiányzott a bukaresti filmes képzésből, főként ha külföldi rendezőkkel találkozom, akik nagyon pontos technikai tudással rendelkeznek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ők ismerik a kottát, mi meg hallás után énekelünk. Mi vagyunk a muzsikusok, ők a filharmónia. De így, hogy van mondandóm, túl tudok lépni ezen a hátrányon, amit a technika képez.

Valamilyen módon minden egyes filmedben fellelhető a kivándorlás gondolata. A Nemzetközi telefonhívásban a fiú Amerikába megy, a Határon túlban is csencselni mennek „át”, a Segélycsomagokban onnan érkezik a „segítség”.

Nyilván engem is foglalkoztat az „elmenés”, de a mondandóm ennyi ezzel kapcsolatosan. Nekem megvan az az előnyöm, hogy elmegyek és visszatérek. Ha 4-5 hónapig távol vagy, normális, hogy visszajössz Romániába. Azoknak nehezebb, akiknek nincs alkalmuk vagy lehetőségük ezt tenni, itt kell ülniük.

Ezzel együtt a humor is fontos szerephez jut a filmjeidben.

Ez azért is van így, mert a rövidfilmek esetében nagyon kell vigyáznod a tartalomra, nem lehet az a célod, hogy mindent elmondj. Az első filmeknél odafigyeltem mindenre. Amikor Nagyszentmiklóson forgattunk, lementünk pár nappal korábban, kerestük a helyszíneket. Ott álltunk az egyetlen szálloda második emeleti teraszán és megérkezett a stáb, autókkal, felszerelésekkel. Szinte összeestem, hogy most mi lesz? De amikor profikkal dolgozol, akik tudják hogy mikor és mit kell csinálniuk, akkor a félelem elszáll. Nagyon jó színészekkel volt dolgom és csak hálás lehetek nekik is.

A zenét is te szerzed a filmjeidhez?

Igen, eddig így történt. Ha már van egy zenekarom és ismerek egy csomó zenészt, akkor miért ne? Persze, ha egy játékfilmről lenne szó, valószínűleg nem vállalnám teljes egészében.

Mit jelentenek a díjak számodra?

Elismerést valamelyest. A román díjak nem jelentenek sokat, főleg ha nem járnak pénzzel. 2001-ben, mikor megnyertem a bukaresti Dakino nagydíját és nem adtak egy lejt sem, felemeltem a hangom. Szerintem egy kezdő, fiatal rendezőnek fontos lenne, hogy támogassák. Nem föltétlenül pénzzel, hanem nyersanyaggal, laborral, utómunkával, szolgáltatásokkal. Visszatérve kérdésedre: a nem pénzes díjak nem érnek semmit. Ezzel a hozzáállással nemhogy támogatnák, hanem elbátortalanítják a fiatalokat és arra késztetik, hogy más munka után nézzenek.

Televízió, tervek

Dolgoztál már televízióban?

Igen, néhány hónapig Mircea Toma munkatársaként a Román Televízióban, a sajtós műsorban, adásrendezőként. Most külső munkatársa vagyok a német ARD-nak, néha küldök nekik egy-két anyagot. Számomra csak pénzforrás egyelőre, de tetszik. Amikor valami őrültséget kérnek, akkor visszautasítom, azt mondom, hogy ez a téma számomra nem létezik.

Utcagyerekekről is forgattál dokumentumfilmet. Hogy viselted?

A német ZDF-nek forgattam, és mondhatom, hogy az a forgatás kissé megváltoztatta az életemet. Olyan dolgokat láttam akkor, hogy még most is beleborzongok. Egy babadagi gyerekkórházban voltunk, ahol nem voltak orvosok. Képzelj el egy nyolcemeletes kórházat, tele betegekkel, orvosok nélkül. Volt két helyi suhanc, aki pofonosztogatással tartotta a rendet, egy igazgatónő és egy takarítónő. Ők „ápolták” a nyolcvan beteget. Az ilyen tapasztalatok kissé megviselnek. Ezután szinte lemondtam a Segélycsomagok elkészítéséről, de végül összeszedtem magam.

Öt éve végeztél, rövidfilmeket forgattál. Hol van a játékfilm?

Most dolgozom rajta, egyik barátommal közösen írjuk a forgatókönyvet. 1989 előtt történik és a szereplők egy része el akarja hagyni az országot, huszonévesen persze, ahogyan sokunknak megülte ez a fejét. Szükségét érzem, hogy feldolgozzam ezt az időszakot, noha sokan mondták, hogy ennek nincs már helye, a kommunizmusnak vége és senkit sem érdekel már ez. De nekem meg kell csinálnom. Egy jó történet bármikor megáll a lábán, függetlenül attól, mikor játszódik. Én örök életemben kisebbségi voltam, kétszeresen, háromszorosan és ezt el kell mondanom. Ha tennék egy nagy erőfeszítést, átültethetném a történetet a 90-es évekbe is, de nem akarom, és jobban is működik a helyén.

Idén nem pályázom, mint eddig, talán jövőre. Addig is próbálkozom kintről is némi pénzt szerezni, hogy leforgathassam. Mindenre képes vagyok… nem, helyesbítek, nem mindenre. Kaptam olyan ajánlatokat előző filmjeimnél is, amelyeket nem fogadhattam el. Az utóbbi filmjeimet a CNC-n (szerk. megj. A Nemzeti Filmegyesület) keresztül forgattam. Emellett meg Oleg Mutuval és Cristian Mungiuval közösen van egy cégünk, a Mobra Films és megpróbálunk önmagunk producerei lenni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.