Hogyan érdemes előjönni sekély sírhantunkból

Brit filmnapok, British Council / Toldi mozi, 2003. február 21-26.

A Brit filmnapok a Showcase – a British Council éves kulturális rendezvénysorozatának egyik eseménye, s különféle zenei és színházi estekkel, illetve az érdekesnek ígérkező márciusi műcsarnokbeli kiállítással együtt az a feladata, hogy képet adjon a kortárs angol kultúráról. A film esetében arról, mi is van a nagy angol kultmozik, a Trainspotting, a Sekély sírhant után...

Angol kamera túloldalán kamera

Az a filmkép, amit itt kaptunk, a dokumentarista eszközöket tradicionális áldoku célzattal használó filmektől a hasonló eszközökkel, ám többé-kevésbé óvatos szimbolikával is dolgozó filmekig pörög. Az előbbi csoportba tartozik a Gáztámadás, a Nyakló nélkül és a Non-stop partiarcok, az utóbbiba a Miranda, a Trampli és a Meztelen porszívózás a paradicsomban, a szimbolikai óvatosság szempontjából csökkenő sorrendben... A Gáztámadást a körülmények bizonyos szempontból Jancsó A pacifistájához hasonítják, bár persze egész más. Kenny Glenaan 2001-es filmje ugyanis politikai próféciának indult, rémisztő jövőképnek, amelyet a szeptember 11-i események nagyon gyorsan politikai múltképpé tettek. Ilyenkor érzi az ember, hogy még prófétának is jobb lenni, akár a saját kultúrkörünkben is, mint diagnosztának...

Egy glasgow-i lakótelepen, ahol elsősorban kurd bevándorlók élnek, váratlan járvány tör ki, amelynek már halálos áldozatai is vannak, és amelyet influenzának minősít a helyi tisztiorvosi szolgálat. A járvány körül több nyomozás is folyik, s mindegyik különösebb bonyodalmak nélkül kideríti, hogy antrax-fertőzésről van szó. A hivatott nyomozóhatóság azonban nem lép, bár háromszor is kap információt, illusztrált rasszista e-mailekben. A kórház sem lép, el akarja titkolni az esetet, és az agilis szociális gondozónőt is megfékezi hivatala. Végül aztán terrorelhárítók folytatnak eredménytelen nyomozást a tettesek után. Az angol bürokráciának legalább olyan erősnek kell lennie, mint az angolok antiutópiák iránti vonzalmának... Az utolsó nyomozás persze a rendezőé, aki a nyomozók után nyomoz. A vetítővásznon megjelenő szöveges információk, a fényképek, az időnként fekete-fehérre váltó kép, térfigyelő kamerák bevágott képei, illetve az azt imitáló szaggatott mozgást rögzítő képek sajátos dokumentarista nézőpontot teremtenek: azt az érzetet, hogy a film körülírt terein nincs szelekció, irányított narráció (noha van), és hogy mindig minden információ rendelkezésre áll, csakhogy a kamerák túloldalán is kamerák állnak.

Dokuban utazunk

A Nyakló nélkül (Out of Control, 2002) tradicionálisabb eszközökkel dolgozik, s nagyobb súlyt helyez a lélektani motivációra, sőt, ezen van az igazi hangsúly. Dominic Savage filmje fiatalkorú bűnözőkről, a fiatalkorúak börtönéről szól. Arról a folyamatról, ahogy a gyerekbandák tagjai társadalommal kapcsolatos attitűdjüket a börtönben egymáshoz való, belső viszonyaikban is alkalmazni kezdik. Ez az attitűd persze nem egységes, vannak játékos, és vannak agresszív gyerekek, ezért a börtönben is vannak gyilkosok és áldozatok. Ami a lélektani motivációt illeti, a film meglehetősen sablonos (családhiány, bűnöző apa, csonka család), de hát valószínűleg így megy ez. A néző szeme a történettől függetlenül is könnybe lábad: a gyermekszínészek erős agressziót és gyűlöletet kifejező remek játékára ugyanis a rendező állandóan mozgó kézikamerával segít rá. Nem kimondottan nézőbarát eszköz, és attól, hogy percekig nem lehet kivenni egy-egy szereplő arcát, még nem lesz semmi se érdekesebb, se reálisabb. Én például csak azt érzem, hogy a kamera, szegény, egy agyatlan szem, nem bírja kiegyenlíteni a mozgást, és rám kényszeríti a nézőpontját, amit aztán unok.

A Non-stop partiarcok, Winterbottom filmje a dokumentatív típus további változata: Tony Wilson, a Factory Records, s később a Hacienda tulajdonosának, az új- és még újabb hullámos manchesteri zenekarok (például a Joy Divison, Happy Monday) pártfogójának és atyamesterének élettörténetét dolgozza föl, archív és archívnak látszó felvételekkel. A film maga a szentéletrajz és a koncertfilm között áll, meglehetősen közepes poénokkal, de jó zenékkel. Eléggé helyiérdekű, nemzedéki film, de azért azt is meg lehet tudni belőle, hogy honnan vették előadási stílusukat a nyolcvanas években induló magyar alternatív zenekarok.

Terítéken Boyle

Danny Boyle két DV-kamerával felvett tévéfilmjével képviseltette magát a programban, a Trampli volt az egyik, a Meztelen porszívózás a másik, sőt egy újabb filmje, a 28 nappal később is megy a mozikban. A Trampli (Strumpet, 2001) egyfajta átmenetet jelent a dokumentatív eszközökkel illetve az erős szimbolikával dolgozó filmek közt. Tulajdonképpen önéletrajzi ihletésű film, Boyle is elismeri, s egy zenei, egy szövegírói és egy produceri őstehetség találkozásáról és befutásáról szól. Trampli hajléktalan, s a magyar címfordítás anagrammatikus sugalmával ellentétben meglehetősen csinos fiatal lány. Hajléktalan, azaz emléktelen. Ellentétben Stray Mannel, aki kifejezetten emlékes lakásába viszi haza őt, ahol a falak telis-tele vannak írva mindennel, ami csak eszébe jut, és minden, ami eszébe jut, vers. Nem utasít el semmit magától: kóbor kutyákat, kóbor verseket egyaránt befogad. Ebben a Strayman Memorialban aztán Trampli visszanyeri emlékezetének egyetlen maradványát, gitártudását, s ez találkozik a Kóbor Ember hiperverbális életfelfogásával. Az eredmény: fürdés utáni meztelen és szexmentes örömzene. Ennek aztán lokális siker lesz a vége, és a szomszéd fiú felvállalja a menedzsmentet. A csapat tehát elindul Londonba... A film az emlékezet metaforáinak sorozata, emlékezet és személyiség, személyiség és menedzselhetőség viszonyáról szól, és arról, ki is akarja mindhármat megtartani... A zenekar első nagy sikerénél egyébként – a néző meglepetésére – véget ér a film.

A Meztelen porszívózás a paradicsomban (2001) gyönyörű szép porszívók kifejezetten rút ügynökeiről szól. A porszívók és ügynökeik összes többi vonása egyébként közös: roppant hatékonyak és fő funkciójuk a szívás. Olyan hatékonyak ezek az emberek, hogy sztriptíztáncos barátnőjük menedzseléséből élő önjelölt dj-ket is bebuliznak porszívóügynöknek; olyan hatékonyak, hogy fölveszik az összes autóstoppost, s ők mind vadonatúj saját porszívóval lépnek ki a kocsijukból. Ami a szívást illeti, az itt roppant sokjelentésű... Ott van például az „Arany szívás”-díj, ami az év ügynökének jár; s amit az idén utoljára osztanak ki, de ez titok. A cég ugyanis ki akarja rúgni országúton száguldozó ügynökeit és az infosztrádára teszi át működését... Az utolsó és legkiválóbb élő porszívóügynök, Tommy veresége és halála egyben az Ügynök, az ügynöki foglalkozás halála is. A film Pete, az önjelölt DJ és Tommy párbajsorozata, a porszívóeladás és az álmodozás terén, amelynek vége papírforma szerint alakul: Pete sztornózza egyetlen eladását, Tommy sztornózza egyetlen álmát...

Alice inkább, Csodaországban

A Miranda, Marc Munden első játékfilmje olyan, mintha Greenaway és Hitchcock minduntalan találkozna Hófehérkével, hogy a Pesti Est stílusában fogalmazzunk. Egy hihetetlenül ártatlan és hétköznapi angol könyvtáros fiú, Frank, meglátja a szépséges amerikai lányt, Mirandát, és belészeret. Sok-sok véletlen körülmény és ember összejátszása után aztán Miranda is megszereti őt. Miranda azonban roppant sokoldalú, ezerarcú teremtés. Ha a Mirandát játszó Christina Ricciről az mondja a rendező, hogy ikon, nos, akkor Miranda egész ikonosztáz. És éppen ezzel válik arra alkalmassá, hogy egy perverz milliárdos rajta kívánja kiélni nőkkel kapcsolatos érzelmei summáját. Frank pedig minden alkalommal véglegesen megmenti őt... Idáig minden rendben is lenne. Hitchcock mester nagyon egyszerűen megmondta, hogy minden film alapja: boy meets girl... Csakhogy ez maga, gondolja Munden, minden, csak nem egyszerű. Kelljen például olyan nőt megismerni, aki sok nő: hol barnás, hullámos haja van, hol egyenes és fekete; hol kék a szeme, hol meg barna, hol szeplős vidéki lányka, hol domina-animátor... Olyan nőt, aki elhalt kutyája nevét illetően is hazudik, nem is szólva a saját nevéről. Aki ahelyett, hogy Miranda lenne a szigeten, nahát, micsoda különbség, Alice inkább, Csodaországban. Mit tehet itt egy férfi, hölgye birtokán és birtokában? A filmet március 20-án mutatják be a pesti mozikban. Annyit azért elárulunk, hogy a törvényszéki orvostudomány módszerei is sokoldalúan alkalmazhatóak.

Bevezető kérdésünkre, hogy mi is van a nagy angol kultfilmek után, most megadhatjuk a levezető választ: ezek a filmek – egy-két kivétellel – DV-kamerával fölvett, kis költségvetésű alkotások, amelyek a televíziónak készültek. Mintegy a BBC-nek az angol filmet segíto mecenatúrájának következményeként, s mi csak irigyelhetjük az ilyen köztévét, az ilyen közkultúrát, amelyből ez a nagyon erős válogatás kikerülhetett.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.