Nőgyűlölő-gyógyászat?

David Cronenberg: Dead Ringers / Két test egy lélek

Kétségkívül, mind a nőgyűlölet, mind a nőgyógyászat meghatározó eleme annak a filmnek, mely írásom alapja: David Cronenberg 1988-ban rendezett Dead Ringers című filmje, amely magyarul Két test egy lélek címmel jelent meg. A nőgyűlölet, valamint a nőgyógyászat mintegy rendezői koncepcióként is felfogható, hiszen Cronenberg maga is így fogalmazott, amikor a filmről kérdezték: a nőgyógyászat gyönyörű metaforája az ész, értelem, valamint a test szétválasztásának.

Misztikus tudomány

Pontosítva Cronenberg kijelentését: a férfiak, vagy nők, meg akarják ismerni a nemi szerveket, a nőiességet klinikai, szigorúan objektív úton akarják megérteni, boncolással és elemzéssel, nem pedig tapasztalatok, érzelmek, intuíciók segítségével. A kijelentést közelebbről megvizsgálva olyan alapvető dichotómiákkal szembesülhetünk, amelyek a patriarchális társadalmak által felépített ideológia- és diskurzus-rendszerek, például a gyógyászat és a tudomány, alapjait képezik. Ész – férfi, tudós, orvos, racionalitás, analízis, pozitív; test – nő, tapasztalás, érzelem, intuíció, negatív. Elizabeth Fee szavaival „azt láthatjuk hogy a tudomány attribútumai megegyeznek a férfiak alapvető tulajdonságaival, tehát az az objektivitás, amely a tudományos ismeret létrejöttét jellemzi, a férfiak világhoz való viszonyának is meghatározó elemét képezik. A tudomány hideg, kemény, személytelen, objektív; a nő ezzel szemben meleg, puha, szubjektív.” Tehát így funkcionál a női test Foucault-i értelemben véve, a férfi hatalom célpontjaként és tárgyaként, amely engedelmes, hasznosítható, alávethető, átalakítható és tökéletesíthető.

Már a film nyitó képsorai is erről tanúskodnak, mintegy keretet biztosítva és előre jelezve egyfajta képi rendszert, amelyben a film működik. Váltakozó sorrendben vonul fel a nőgyógyászati eszközök történelmi arzenálja és a női test, a tárgy amelyet ezekkel az eszközökkel alakítani és formálni lehet. A fogók, csipeszek, kampók, szikék és kések félelmetesen hasonlítanak mind az inkvizíciós eszközökhöz, mind a mai nőgyógyászok által használtakhoz. A test reprezentációja pedig olyan, mintha a tudomány oltárán bemutatott áldozatok jelennének meg, a nők méhe kifordul a testükből és keresztmetszetükben láthatóvá válnak a magzatok. Ezt fokozzák még a színek is, a háttér vöröse, amely a vér színére emlékeztet, a testek tiszta hófehérje és a nőgyógyászati eszközök hideg acélszürkesége. A színek nemcsak az áldozatiságra utalnak, hanem egyfajta titkos-misztikus jelleget is kölcsönöznek a képeknek, amelyek a tudományokat mindig is körülvették.

Ars poetica

A filmben a női test a fent említett módon jelenik meg, ráadásul a két főszereplő: Beverly és Elliot Mantle nemcsak nőgyógyászok, de olyan tudósok, akik a női test átalakítását és a tökéletesítését mintegy ars poeticájukként határozzák meg. Ez mindjárt a fivérek első megjelenésével nyilvánul meg, hiszen 9 évesek és egy kísérletet szeretnének végrehajtani, ehhez viszont szükségük van egy kísérleti alanyra, ezért megkérdezik a szomszéd kislányt: „Közösülnél velünk fürdőkádban? Ez egy kísérlet.” A kislány természetes reakciója így hangzik „Menjetek a fenébe, ti őrültek. Különben is, biztosan tudom, hogy azt sem tudjátok, mi is az a baszás.” De tudják, csak ők megtermékenyítésnek nevezik.

A visszautasítást egy sokat sejtető egymásra pillantással konstatálva, a Mantle-fivérek sarkon fordulnak és hazamennek. Azonban ez nem töri le őket, hanem megerősíti a tudásvágyukat, azt a fajta tudásvágyat, amely egyet jelent a női princípium, ezáltal a természet megtagadásával, és így válnak olyan tudóssá, amilyennek Séllei Nóra Frankensteint leírja: „a transzgresszív, a törvényeken átlépő, áthágó, a legitim és legitimálható emberi tudás határait próbálgató, azt elérő és azon túllépő tudós”. Ezért figyelemreméltó, hogy már kilenc évesen az említett kísérlet végrehajtása helyett inkább egy babán diagnosztizálnak intraovuláris műtétet. Igaz, mint láthatjuk, fogalmi zavar lép fel, hiszen a diagnózis „a betegség felismerése és meghatározása”, ezzel szemben az elvégzett műtét a betegség, a probléma megoldása. Kétségkívül ez a fogalmi zavar úgy is felfogható, mint a tudományos diskurzus egyik megnyilvánulása, hiszen a tudománynak hatalmában áll problémákat megnevezni, és ezáltal létrehozni és megoldani. Azt is észrevehetjük, hogy e tettükben nemcsak él, de virul is a Foucault-i „libido sciendi”, amely „megerősödve a tilalomtól, amelyet létrehívott és felfedezett, még fordít is egyet a tilalmon, ezáltal is megszilárdítva; tudományos és társadalmi igazolásokat ad neki, körülbástyázza a szükségszerűség tekintélyével, hogy eloszlassa körülötte a moralitás terjengő illatát (…).”

A „libido sciendi” akkor teljesedik ki, amikor medikusként feltalálják a Mantle Retractor-t, egy sebészeti terpesztőt, amelyet babákon és hullákon fejlesztettek ki, s amelynek legfőbb célja, ahogyan azt Mary Russo megfogalmazta, hogy a medencét az orvos munkájának megkönnyebbítése érdekében átformálja. Beverly-t és Elliot-ot először eltiltják a műszer használatától, hiszen, amikor egy professzoruk meglátja, amint éppen egy holttesten használják, a következőképpen reagál: „Lehet, hogy egy hullán használható, de azt kijelenthetem, hogy élő páciensen nem fog működni”. Azonban a tudományos diskurzus legitimáló ereje működésbe lép és a Mantle Retractort a tudós közösség nemcsak hogy elismeri, mint egy élő nőkön használható eszközt, hanem az orvostudománynak dicsőséget hozó relikviaként legitimálja. Tehát szétboncoló eszközből, műtőeszközzé lép elő, és ez csak az első transzformáció. Az elismerés beengedi a testvérpárt az elit orvosi körökbe, valamint a gazdag és híres nők testébe is, ami nem utolsó szempont, hiszen ahogy Elliot konstatálja: „A mi munkánk (ő a business szót használja, ami többletjelentést ad, hiszen egyúttal üzlet is) szépsége abban rejlik, hogy nem kell eljárnunk ahhoz, hogy szép nőkkel találkozzunk.” Ez a kijelentés nem pusztán a maszkulin fölénynek a kifejeződése, hanem annak is, hogy a nőgyógyászatban megengedett „a szükségszerűség tekintélyével eloszlatni a moralitás terjengő illatát”.

A testbe hatolva

Mielőtt rátérnék a Mantle Retractor átalakulási fázisaira, azokat a tereket szeretném bemutatni, amelyek a film főszereplőinek életében oly fontosak: a lakás, a műtőszoba, az előadóterem és a banquet hall. Bár szinte közhelyes megjegyezni, hogy ezek a helyek a teremtő méh szimbólumaiként értelmezhetőek, mégis a film egyik fő szervezőerejét alkotó jelképekké állnak össze. A Mantle-ikrek lakása egy műtőszobára emlékeztet: minden fém és üveg, a formák lesarkítottak, és az uralkodó színek között ott van a fekete is. Az anyaméhvel való hasonlóság szembeötlő, mégpedig azon aspektusában, miszerint a testvérek itt is ugyanolyan szimbiózisban léteznek, ahogyan a méhben magzatként, a külvilágtól elzárva, és egyben védve is.

A műtőszobában és az előadóteremben valósul meg az alkotás folyamata, mind gyakorlati, mind diszkurzív szempontból. Ennek érdekes kombinációja az a jelenet, amikor Beverly a petevezetékeken végez műtétet és Elliot ezt szakszerűen, azaz érthetetlen orvosi nyelven kommentálja. A műtőszoba úgy van kialakítva, hogy egy lekerekített üvegablakon keresztül végig lehet követni az operációt, és hogy még jobban látható legyen az, ami végbemegy, az üvegfal oldalán elhelyezett televíziós készülékeken egészen a testbe hatolva láthatjuk az átalakításra váró szerveket. A Beverly által viselt műtősruha színe, megdöbbentő módon, a megszokott kék vagy zöld helyett nagyon erős vörös, leginkább a bíborosi palást színéhez hasonlít, és ha egy lépéssel tovább visszük az asszociációt, áldozópapi külsőt kölcsönöz Beverlynek. Így újra visszatértünk a tudóshoz, aki a női testet tökéletesíteni tudja.

Ezen a ponton jön létre az igazi transzgresszió: Beverly a Mantle Retractort egy, nemcsak hogy élő, de tudatánál lévő nőn, nőben használja. Figyelemre méltó módon ezt a cselekedetet egy abszolút legitim aktusként éli meg, függetlenítve attól, hogy a nőnek láthatóan és hallhatóan fájdalmat okoz. Ezt a fájdalmat úgy értelmezi, mint tudásának és hatalmának a megkérdőjelezését, és kijelenti, hogy „Az nem lehetséges, hogy ez fájdalmat tudjon okozni”. Ezt a kijelentést egy férfi teszi, aki nem tudhatja, mivel nem tapasztalhatta, hogyan és miért okozhat fájdalmat egy nőgyógyászati vizsgálat.

Ezt még mindig tovább lehet fokozni, pontosabban Cronenberg fantáziája képes volt továbbfokozni. Így jutunk el a Mantle Retractor tárgyi valóságának átalakulásához és a metamorfózishoz is. Beverly eszközöket fejleszt ki az úgynevezett mutáns nőkön való operációk végrehajtására is. Igaz, számára minden nő mutáns. Ezek a nők a metamorfózis folyamatában lévő rovarokra hasonlítanak, amelyekből csak szörnyű teremtmények válhatnak. E gondolat ismét Frankensteinhez és az ő Teremtményéhez vezet, aki, mivel nem természetes, hanem a természetet meggyalázó módon jött létre, bosszút áll teremtőjén.




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.