„Scorsesével dolgozni: házasság szex nélkül”

Interjú Thelma Schoonmaker vágóval

30 éve minden egyes Scorsese-filmet ő illeszt össze. A 80-as években Michael Powell ifjú – csekély 35 esztendővel fiatalabb – felesége volt. A két brilliáns direktor társaságában töltött életéről és pályafutásáról a Karlovy Vary Filmfesztiválon mesélt, ahol retrospektívet rendeztek a londoni alkotópáros, Powell és a miskolci születésű Emeric Pressburger filmjeiből.

Furcsa háttérszakma a vágóké. Még a legelvetemültebb filmrajongók sem ismerik őket név szerint, legfeljebb a legendás veteránokat, mint Dede Allen vagy Michael Kahn. A ritka kivételek egyike a Dühöngő bika (Raging Bull, 1980), az Aviátor (The Aviator, 2004), A Tégla (The Departed, 2006) háromszoros Oscar díjas vágója, a 70 éves Thelma Schoonmaker is. Akit a Nagymenők (Goodfellas, 1990) és a New York bandái (Gangs of New York, 2002) vágásáért is felterjesztettek a Filmakadémia díjára.

Algériában született, a Karibi szigeteken nőtt fel, majd 15 éves korában költözött az Egyesült Államokba. Hogyan került össze Scorsesével?

Heten voltunk, akik a New York University-ről jöttünk és együtt dolgoztunk. Marty is közénk tartozott. A woodstocki fesztivált filmeztük. Minden munkát elvégeztünk: jómagam hangot rögzítettem vagy vezettem a kocsit, amikor az operatőr ült a tetején. Csodás idők voltak! Amikor Scorsese elment Hollywoodba, vágójának szakszervezeti tagnak kellett lennie. Persze egyikünk sem volt az. Én sem, pedig akkor már Oscarra jelöltek a Woodstockért (1970). Azt mondták, két évig kell gyakornokoskodnom, majd öt évig asszisztenskednem, mire teljes jogú vágó lehetek. Eszem ágában sem volt ezen végigmenni. (nevet) Tíz évig dokumentumfilmeken dolgoztam, mire Scorsese felkért, hogy vágjam a Dühöngő bikát. Micsoda visszatérés! Akkor már nem akadékoskodott velem a szakszervezet. (Az ügyben állítólag Al Pacino is közbenjárt – K.L.)

Filmet pisilnek

Sosem akart filmrendezésbe kezdeni?

Nem. Mert az enyém a legjobb munka a világon! (nevet) És mert Scorsese egyedülálló jelenség. Briliáns elme és nagyon vicces alak. Káprázatos dolog a társaságában lenni. Gyakran csak ücsörgünk a vágószobában, és beszélgetünk, mindenféle csodás dologról.

Akadnak alkotói nézeteltéréseik?

Alig van köztünk konfliktus. Ő képzett engem vágóvá, az ízlésem tehát azonos az övével. A Dühöngő bikánál történt, hogy ahhoz a jelenethez, amikor Jake LaMotta a film végén a tükörbe néz és előadja Marlon Brando monológját a Rakpartonból (On The Waterfront, 1954), a jelenet 15 felvett verziójának megítélésében nem értettünk egyet. De Niro és én másikat találtunk jónak, mint Marty. Ő ugyanis azt akarta, Jake LaMotta hidegen nézzen szembe magával, míg mi valamivel emberibb érzést akartunk látni benne. Összevágtuk a jelenetet mindkét módon és levetítettük a barátainknak. Természetesen Martynak volt igaza! (nevet)

Scorsesének határozott meglátásai vannak a montázs használatáról?

Mindig nagyon világos elképzelése van arról, milyen kameramozgást és vágást szeretne. Az egész szórakoztatóiparban neki van a legjobb zenei érzéke. Pontosan tudja, hogyan kell a zenét a képhez társítani. A Dühöngő bikához vagy a Casinóhoz (1995) gyakran olyan slágereket húzott elő, amikre a gyerekkorából emlékezett. „Ezt a dalt akkor hallottam először, amikor anyám levitt engem a henteshez, amikor három éves voltam.” Ilyen élénk az emlékezete! Előfordul, hogy öt különféle dalt is kiválaszt, és amikor nagyjából összevágtuk a jelenetet, alárakjuk a slágert. Az ötből rendszerint csak az egyik dal működik. A Nagymenők volt az egyetlen film, amelynél úgy éreztem, egy száguldó lovon ülök, és mindössze próbálok megmaradni a hátán! Annak a filmnek saját tudata volt! Egyetlen beállítást vettünk csak ki belőle – ami ritkaság nálunk –, azt, amikor a fiú megtanul eszpresszókávét inni. Ez volt a legfeszesebb forgatókönyv, amin valaha szerencsém volt dolgozni. De Marty soha nem dolgozott olyan nagy elmével, olyan nagy íróval, mint Emeric Pressburger, akinek bámulatosan eredeti ötletei voltak.

Az utómunkán túlmenően mennyire folyik bele a film készítésébe?

Nem nagyon szeretek kimenni a forgatásra, mert az befolyásol és prekoncepciókat kelt bennem. Mindössze egyszer olvasom el a forgatókönyvet és utána nem nyúlok hozzá. Azt élvezem, ha a film a mozivásznon mutatja meg magát nekem. Marty azt kívánja, hogy „hideg szemmel” közelítsek a filmhez. Mert ő a saját művével élt és lélegzett, kelt és aludt, s mire megírta és leforgatta, már elvesztette az objektív rálátását. Szüksége van valakire, akinek megmutathatja a filmet, aki megmondja neki, működik-e vagy sem. Általában működik. (nevet) A festő Pierre Renoir azt az útravalót adta fiának, Jean Renoir filmrendezőnek: „Csakis akkor készíts filmet, ha olyan visszatarthatatlan szükségét érzed, mint amikor nagyon kell pisilned.” Nagy igazság van ebben. Túl sok ember rendez manapság, akinek semmi mondanivalója. Vagy a pénzért vagy hatalomvágyból teszi. Martynak mindig van mondanivalója.

Michael Powell azt mondta, az igazi alkotótárssal való kapcsolat olyan, mint a házasság, csak nincs benne szex. Így van ön Scorsesével?

Igen, pontosan így! Házasság szex nélkül! (nevet) Vannak csúcspontjai és mélypontjai, tehát mindig érdekes az életünk. Ennyi év után már egymás agyára is mehetünk! Belefér. (nevet) Sok filmet nézünk együtt, és közös szenvedélyünk a Powell-Pressburger életmű.

Furcsa pár: a Powell-Pressburger duó

Powell 79 éves volt, amikor ön feleségül ment hozzá. Élete utolsó hat évében volt a társa. Találkozott Emeric-kel?

Abban a nagy örömben volt részem, hogy meghívott minket a házába (mely a Shoemaker Cottage nevet viselte. A Londontól északra lévő Aspall Stowmarket falucskában, Suffolk megyében található – K.L.). Kiváló szakács volt és ebédet főzött nekünk, ami nála mindig nagy hacacárét jelentett. Mivel pénztelen bevándorlóként Berlinben éhezett és padokon aludt az utcán, utána egész életben tízszer többet főzött, mint amit bárki képes volt megenni. Az unokái, Andrew és Kevin Macdonald azt mondták, mindig viszolyogtak attól, hogy meglátogassák, mert teletömte őket! (nevet) Emeric egészsége sajnos megromlott, mire Scorsese visszahozta a világba Michael Powellt. Így Emericnek nem lehetett része abban a megelégedettségben, ami Michaelt töltötte el, amiért a szakma és a közönség újra felfedezte a műveiket.

Powell hogyan mesélt önnek az alkotótársáról?

Alexander Korda ismertette össze őket 1936-ban. Szoros volt a barátságuk, bár volt egy-két kényes pont a kapcsolatukban, mert nagyon eltérő karakterek voltak. Michael extravertált, Emeric magába húzódó. A 30-as években Michael 40 perces, úgynevezett quota quickie-filmeket készített (gyártásukat a filmtörvény írt elő), és teljesen elege lett az egészből. Szeretett volna végre egy szívből szóló művel előállni. Ebből született A világ széle (1936), ez a költői szépségű alkotás, mely egy távoli szigeten készült, Skócia északi partjainál. Nem hozott anyagi sikert, de Korda látta, és tetszhetett neki, mert munkát kínált. Michaelt lenyűgözte Emeric „csodás elméje”, ahogy ő mondta, mert remek ötletei voltak. Emericnek pedig szüksége volt egy angol anyanyelvű filmesre, mert az angol beszédstílust egymagában nem tudta létrehozni. Fenomenális, ahogy kiegészítették egymást, de nem tudtak egy szobában írni, mert abból rövid úton nagy vita kerekedett. Emeric általában egyedül kezdte írni a forgatókönyvet, elküldte Michaelnek postai úton, ő átírta, visszaküldte, és ez így ment az utolsó pillanatig, míg el nem kellett kezdeniük a forgatást.

A háború alatt Emeric ellenséges bevándorlónak számított és hetente kellett jelentkeznie a rendőrőrsön, dacára annak, hogy imádta Angliát és pompás filmeket készített új hazájáról. Közös filmjeik nagy részét J. Arthur Rank pénzéből készítették, és mivel mindig sikert arattak, s a háború idején mindenki mással volt el volt foglalva, nem avatkoztak bele a munkájukba. Martin Scorsese nagyon irigyli őket ezért! (nevet) Úgy véli, a Powell-Pressburger párosé a leghosszabb szakasz (1940-től 1957-ig – K.L.), amikor zavartalanul lehetett művelni a kísérletező, „felforgató” filmkészítést egy nagy stúdión belül. Nekünk bezzeg mindig hadakoznunk kell a stúdióval!

Scorsese ihletet kap

Ön és Scorsese szívéhez melyik Powell-Pressburger-film áll a legközelebb?

A Blimp ezredes élete és halála (The Life and Death of Colonel Blimp, 1943). Csak két ilyen embernek, mint Powell és Pressburger, juthatott eszébe, hogy a háború legkeservesebb időszakában, amikor naponta bombázták Londont, filmet készítsenek a brit-német barátságról! (nevet) A kormány megpróbálta leállítani a produkciót.

Scorsese közismert arról, hogy tudatosan vizsgálja a filmtörténet klasszikusait, és idéz belőlük…

Sosem utánozza mások műveit, de ihletet merít belőlük, így a Powell-Pressburger-filmekből is. Mondok néhány példát: a Blimp ezredesben a párbajt levezető katonatiszt szerepére svéd arisztokratát szerződtetett, mert csak egy ilyen ember képes hozni azt az előkelő viselkedést, ami a jelenethez kell. Scorsese is állandóan valóságos figurákat alkalmaz, mert úgy érzi, a természetes mozdulataikat nem tudnák ellesni a színészek. A Casinóban például mindenki valódi casino-alkalmazott, a Dühöngő bikában is igazi segédek és edzők állnak a ringben. A Blimp ezredesben a párbaj előtti szabályok ismertetését, a testbeszédet aprólékosan ábrázolják, hogy így éreztessék az egész rítus régimódiságát. A hosszú felvezetés után Powellnek volt képe vágni és kihagyni a párbajt. Scorsese ettől el volt ájulva. Mi hasonlóképp kezeltük a Dühöngő bikában LaMotta életének fordulópontját, amikor végre megküzdhet a bajnoki címért: steadicammel hosszú beállítás indult az öltözőből, a folyosón keresztül, halljuk az éljenző tömeget, belépünk az arénába (ahol 1200 statiszta üvölt), az operatőr észrevétlenül fellép egy darura, belátjuk az egész teret. És ezután Marty viszonylag hamar lezárja a jelenetet, a meccsből alig mutat valamit. Nem akart mindenféle mérkőzéseket forgatni, szerinte sokkal izgalmasabbak a győzelemhez vezető bonyodalmak, és aztán Jake LaMotta szétesése, mert nem érzi, hogy megérdemelte a bajnoki címet.

Amikor A vörös cipellőkben (1948) Moira Shearer balettozik, a kamera mutatja, amit forgás közben lát. A hirtelen körbeszáguldó tekintetét, és az elmosódó fényeket. Hasonló szubjektív szemszöget alkalmaztunk a bokszmeccsekben, amikor De Nirót megütik, ömlik az orrából a vér és szédeleg. A Fekete nárciszban (1947) a sztori vége felé az egyik apáca felajzottan fellázad. Benső állapotát tükrözve a kép elvörösödik. Scorsesének ez a kedvenc pillanata. Michael Powell ebben a filmben a „komponált mozi” ideáját akarta megvalósítani, vagyis hogy a zenét előre megkomponálják és ő aztán a hangjegyekhez illeszkedve tervezi meg a kameramozgást. Scorsese annyira odavolt a módszerért, hogy a Nagymenőkben hasonlóképp zenére dolgoztuk ki a jelenetsort, melyben De Niro sorra megöli a férfiakat, akik a bandájában voltak. Eric Clapton zenéje megy alatta.

Michael imádta az Aljas utcákat (1973). Megkérte Martyt, hogy vigye körbe Little Italy-ben, hogy megnézhesse a helyszíneket, ahol forgattunk. Beugrottak az edzőterembe is, ahol De Niro éppen a Dühöngő bikára készült – két éven át edzett. Michael megnézte az edzésekről készült videofelvételeket: „Valami nincs rendben ezekkel a piros bokszkesztyűkkel”. Mire Scorsese: „Atyaisten, milyen igazad van! Ennek a filmnek fekete-fehérnek kell lennie!” A Lidérces órák (1985) végét is Michael adta nekünk. Nem volt ugyanis igazán erős befejezésünk, amivel lezárhatnánk a főhős rémálomszerű kalandját. Sokan sokfélét tanácsoltak nekünk, például szálljon el egy léggömbbel. Mire Michael: „Nem, nem, a pokolba kell visszajutnia. Az pedig nem lehet más, minthogy ismét bemegy a munkahelyére!” Michael tíz éven át bámulatos résztvevője volt az életünknek.


Idáig tartanak Schoonmaker szavai. E ponton pedig szokatlan módon hadd vegye át a szót a szerző. Egy párhuzamot kell itt vonnom: Scorsese másik nagy mestere Roberto Rossellini volt. A Paisá szicíliai epizódját gyerekként a szüleivel együtt látta tévén, és soha nem felejtette el a hatást, amit a film reá gyakorolt. Néhány éve egy fesztiválon kezembe akadt egy magazin, s benne egy interjú, amiben Isabella Rossellini, Scorsese egykori felesége (1979-82) arról beszélt Guy Maddinnek, hogy néha úgy érezte, szerelmi háromszögben él, és Scorsese inkább az ő legendás apját szereti jobban. Pontosabban az emlékét, mert a Maestro 1977-ben elhunyt. A Powell-Schoonmaker házasság is hasonlóan érdekes „édeshármasnak” tűnik. Scorsese 1974-ben nyomozta ki, hol van Powell, és 1977-ben találkozott vele Londonban. Scorsese mindvégig odaadó fia volt olasz származású, ruhagyári munkás szüleinek, de fimtörténetben jártas, moziőrült titánként nagy éhséggel keresett előképeket, példaképeket és talán apaképeket is. Megtalálta őket.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.