Aki dudás akart lenni

Robert Rossen: All The King’s Men / A király összes embere, 1949

„Az egész világ Willie Stark lehetett volna. Miért teszi ezt velem, Willie Starkkal?” – kérdezi Willie Stark, Louisiana kormányzója, mielőtt belehal lövés okozta sérüléseibe. 1949 legjobb filmje kiábrándító választ ad a korrupt és diktatórikus politikus – ebben az esetben – őszinte kérdésére.

Tíz évvel azután, hogy a cserkészcsapat kapitánya, Jefferson Smith Washingtonba ment és helyre tette az USA szenátusát, egy újabb lelkes amatőr bukkant fel világjobbító szándékokkal. Willie Stark nappal dolgozott, éjjel tanult, megszerezte jogi diplomáját, szembeszállt a megvesztegetéssel, elnyomással, a parasztokat kizsákmányoló politikusokkal. Lelkes naivitása pedig – ahogy Mr. Smith esetében is – felvillantotta az állam korrupt vezetői számára egy kihasználható balek lehetőségét. Csakhogy Starkot más fából faragták, tíz év alatt nagyot változott a világ. Megtanulta, hogyan lehet győztes, és elérte, amit akart. Kormányzóként utakat, iskolákat, kórházat épített, zsarolt, lefizetett, és ha kellett, embert öletett. Egy nap, sikere csúcsán merénylet áldozata lett.

Kép A király összes embere (All The King's Men) 1949-es verziójából

Története nem sokban különbözik a kis Cézár vagy a Tony Camonte-féle gengszterek felívelő, és annál magasabbról aláhulló karrierjeitől. Robert Penn Warren alapanyagot nyújtó Pulitzer-díjas regényének hősét az 1935-ben meggyilkolt Huey Long szenátor élete és halála inspirálta, életútja azonban meglehetősen tipikus és sokszor látott. Éppen ezért Rossen filmjében nem is a saját múltját megcsaló, önveszejtő politikus a főszereplő, hanem az őt körbevevő sokszínű brancs. Amíg az előbb említett Becsületből elégtelen (Mr. Smith Goes To Washington, 1939) a világot még egy huszárvágással osztotta fel jóra és rosszra, addig A király összes embere már egy sokkal árnyaltabb képet fest. Rossen, aki pályáját olyan filmek forgatókönyveivel kezdte, mint Az alvilág alkonya (The Roaring Twenties, 1939), Tengeri farkas (The Sea Wolf, 1941), vagy a Martha Ivers furcsa szerelme (The Strange Love of Martha Ivers, 1946) saját rendezéseiben is a minél elmosódottabb, önmaguk számára is kiismerhetetlen karaktereket kereste. Nem csoda, hogy első filmje egy tipikus film noir, a Johnny O’Clock (1947) lett, legismertebb alkotása pedig a játékszenvedély témáját labilis figurákkal tűzdelve boncolgató A svindler (The Hustler, 1961), Paul Newman-nel.

Kép A király összes embere (All The King's Men) 1949-es verziójából

Stark remek karakter, és az őt alakító Broderick Crawford méltán megérdemelte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart – de Rossen felismerte: nem az a kérdés, hogy miért vált a kormányzó olyanná, amilyenné, hanem hogy kik tették mindezt lehetővé. A film iróniája, hogy egy kellemetlen figura, Jack Burden újságíró mostohaapja már a kezdet kezdetén megállapítja azt az egyszerű, de végérvényes igazságot, miszerint mindenki megvásárolható – ami a film befejezéséig maximálisan igazolódik. A hatalom részegítő és elszigetelő hatása, melyet például Welles ábrázolt az Aranypolgárban, bár feltűnik itt is, nem központi eleme a filmnek. Sőt, Stark mellett számos figura (és nem utolsósorban a választói) végig kitartanak, még ha férjként és apaként meg is semmisül. Azoknak az embereknek a motivációi lesznek itt izgalmasak, akik megteremtik a lehetőségét egy diktatórikus vezetésnek, mely bár nagy részben a lefizetésre és a kényszerítésre alapoz, de nem kizárólagosan. A korszak két diktatúrájának létrejötte után joggal válhatott e probléma érdekessé.

Kép A király összes embere (All The King's Men) 1949-es verziójából

Amíg Fritz Lang több filmjében is az elvakult tömeg ábrázolására törekszik (M, Téboly), addig Rossen a vezető trónját tartó szűk kör figuráit elemzi. Az író-rendező alaposan kidolgozott karakterekkel, precízen és hideg fejjel vezeti végig nézőit egy idealista világ összeomlásán, melynek utolsó mentsvára Burden’s Landing, a kis mesesziget – ahol a boldog múlt, a régi barátok, a szerelmes lány és a jóságos bíró éldegél – szépen lassan szétmállik. „A mocsok furcsa dolog. Mindenkire ragad belőle.” – mondja Stark, aki nem tesz mást, mint tükröt mutat azoknak az embereknek, akik vállukra emelték. Burden nézőpontja, melyből a történt megismerhetővé válik, azért érdekes, mert ő testesíti meg azt a kettősséget, mely alapján a szereplők két csoportra válnak. Benne egyesül a folyamatos kétkedés és a végig kitartó lojalitás. Ő az az értelmiségi, aki már az elején észreveszi (persze nem egyedül és nem elsőként) a negatív irányba mutató jeleket, és mégsem tesz semmit ellenük. Jellemző gyenge jellemére, hogy csupán akkor képes lázadni, amikor már nincs aki ellen.

Kép A király összes embere (All The King's Men) 1949-es verziójából

A király összes embere igyekszik tárgyilagos maradni, és áthágni a Hollywood ábrázolási technikáiból fakadó előítéleteket, árnyaltabbá tenni a rossz és a jó közötti különbséget – mely központi kettőssége a filmnek és Stark retorikájának is. Stark rendet teremtett, épített, munkahelyeket hozott létre, mindehhez megkötötte saját alkuit, de – legalábbis e téren – nem hazudott, az elején leszögezte támogatóinak, ha kell, az ellenséggel is alkut köt. Még csak nem is módszerei miatt gyilkolták meg, hanem mert megmutatta; nem ő az egyetlen, aki lepaktált az ördöggel.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.