Transilvania Filmfieszta

2. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál – 2003. május 23–31., Kolozsvár

153 film, 70 vetítés, több mint 15.000 néző. Ilyen imponáló adatokkal dicsekedhet a 2. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál. Az idén már három felújított kolozsvári moziban folytak a vetítések, a Köztársaság moziban a nagyobb közönségsikerre számot tartó filmek, a Győzelem moziban a versenyfilmek és az új román filmek, a Művész moziban pedig különféle filmínyencségek, rendezői sorozatok és dokumentumfilmek kerültek vetítésre.

Versenyfilmek

Egy ilyen tíznapos maratoni fesztiválon a filmbolondok legnagyobb ellensége az időhiány és a bőség zavara. Ha valaki a tíz nap minden percét moziban akarta tölteni, akkor is maximum negyven filmet nézhetett meg a hetvenből. Ilyenként már az elején válogatni kényszerült, vagy szakosodni különböző vetítési blokkokra, így ugyanarról a fesztiválról a látott filmek tükrében akár két teljesen eltérő beszámolót is lehetne írni. E sorok írója a versenyfilmeket részesítette előnyben, s emellett majd minden más szekció filmjeiből is ízelítőt kapott. Az idén tizenkét filmet számláló versenyprogram jórészt európai filmekből állt, köztük egy magyar (Mundruczó Kornél: Szép napok) és egy román alkotással (Radu Muntean: Furia/A düh), amelyekről már korábban írtunk a Filmtettben. A minőségi skálán szinte negatív eredményt produkáló filmektől a jó eséllyel induló, de elrontott filmeken át a nagyon jó elsőfilmekig minden volt.

Mundruczó Kornél: Szép napok

Juan Carlos Fresnadillo spanyol elsőfilmes gyerekkorában szemtanúként élte át két jumbo jet repülőgép összeütközését. Az Esposado című kisjátékfilmjével negyven díjat és hatalmas sikert arató fiatal rendező első nagyfilmjét éppen a véletlen, a szerencse, az esély és a halál kérdésének szenteli. Intacto című filmje mégis a nézhetetlenség határát súrolja, a négy szálon elinduló történet nehezen áll össze, alig követhető, nincs hős, akivel azonosulni lehetne, így egyre gyakrabban pillantgatunk az óránkra.

Míg az Intacto cselekményének megértésében lemarad a néző, addig a lengyel Piotr Trzaskalski Edi című filmjénél éppen fordítva, fél órával előre tudjuk, mi fog történni. Ha esetleg ösztönösen nem éreznénk meg, akkor a szereplők majd jó előre elmondják. A középkorú hajléktalan, könyveket gyűjtő Edire egyszer csak rábízzák egy tinilány házitanítását. A lány viszont elszökik otthonról és barátjától teherbe esik, majd, mivel félti barátját maffiózó bátyjaitól, az egészet Edire keni. A bátyókák sem maradnak tétlenül. Kiherélik Edit, a szó szoros értelmében, majd rábízzák a gyerek nevelését. Igen ám, csakhogy a lánynak egy idő után hiányozni kezd a gyerek, kiderül az igazság, és megjelenik a bűnbánó család, hogy visszakérje a vidéken, ismerősöknél meghúzódott Editől a gyereket. Edi nagy nehezen megválik a gyerektől, ott marad egyedül némi fájdalomdíjjal, töketlenül. Ami igazán értékelhető a filmben, az Edit alakító Henryk Golebiewski teljesítménye, amit a legjobb férfi főszereplőnek járó díjjal tüntetett ki a fesztivál zsűrije.

A cseh Vadméhek (Wild Bees) a korai Menzel- és Forman-filmek hangulatát idézi, de elég haloványan. A tűzoltóbálra készülő kisfaluban a szerelmi szálak elég nehézkesen gabalyodnak, és nem igazán vezetnek sehova, szép képeket, helyenként humort és sok közhelyet látunk kilencven percen keresztül. A Bátyám, a vámpír (Getting My Brother Laid) című német film három testvér kalandjairól szól: egy 14 éves lányról, aki rendőr bátyja, Mike szexuális kalandjai után kukkol és szüzessége elvesztésén fáradozik, valamint Josh nevű harmincéves testvérükről, aki fogyatékos, és nagyon szerelmes Mike barátnőjébe. A történet egyetlen igazán izgalmas szála Mike és Josh konfliktusa, melynek során Mike mindent megpróbál, hogy bátyját bevezesse a nemi élet rejtelmeibe, önkielégíteni tanítja, szexlapokat vesz neki, prostituáltakhoz viszi, csak a barátnőjét nem hajlandó felajánlani. Ami igazán szépen derül ki a filmből, hogy a szerelmet nem lehet szexszel pótolni – ezt a hülyeséget csak „épeszű” felnőttek találhatták ki.

A Holtpont (Blind Spot) című szlovén film, Hana A. W. Slak alkotása, egy kábítószeres fiú és az őt megmenteni akaró barátnő harca a drogdíler, a házinéni, de főként a szenvedély ellen. Lupa egy szobába zárja Glatkit, meg-kötözi és nem akarja elengedni mindaddig, amíg teljesen fel nem épül. Így aztán maga is a szoba foglyává válik. A filmnek csak egy igazi befejezés hiányzik, mert az, hogy a végén Lupa feljelenti az őt is sakkban tartó, ütlegelő drogdílert, az mintha kevés volna. A Ki kivel (Shake It) című dán vígjáték igazán szellemes szerelmi sokszöget rajzol a vászonra: Jacob és Jorgen egy homoszexuális pár, esküvőjük előtt állnak. De Jacob hirtelen beleszeret Jorgen sógórnőjébe, Carolineba, ez egyrészt a homoszexuális közösség őszinte felháborodását váltja ki, másrészt tönkreteszi Caroline házasságát. Innen a történet beszámítható pályán halad Caroline és Jacob esküvőjéig, amikor is Jacob, az egyszer már kimondott igen hatására ismét irányt vált, és egy járőr hölgy lovát eltérítve a távozó Jorgen után vágtat. A vége happy end – illetve attól függ, hogy vesszük. A filmnézés egyik igazán furcsa tapasztalata, gondolom nemcsak nekem, hogy a rendező, Hella Joof, olyan helyzetbe hoz, hogy a homoszexuális párnak kell drukkolni, a Caroline és Jacob közt kialakuló úgymond „normális”, de ugyanakkor immorális szerelem ellenében. Hát nem könnyű. A dánoknak biztos jobban megy.

A Kék hold (Blue Moon) című osztrák film egy road-movie, részben filmre, részben videóra forgatva, mely egy nyugati fickó, Johnny Pichler és egy ukrán lány szerelmén keresztül enged bepillantani Minszk, Odessza, mondhatni egész Ukrajna életébe, piacaira, utcáira, és házaiba, valamint egy családi tragédiába. Jana, a szolid taxis lány éjszakánként saját húgaként él, luxusprostituáltként. Húga már rég halott, egész családja is, egy komptragédia alkalmával pusztultak el. Amikor Pichler rájön a kettős identitás nyitjára, Jana otthagyja, és Pichler egyedüli útja hozzá az lehet, ha luxusprostiként randit ad neki, ám ezúttal az odesszai kompra. A film erénye, hogy a kettős identitás amúgy csontig rágott témáját finoman a háttérben hagyja, amint a terápiát is: a visszatérést a kompra. Andrea Maria Dusl rendező engedi Ukrajnát előtérbe nyomulni, a kenyeres bódékat, a fél évszázados autóbuszokat, a korrupt rendőröket, a betonrengeteget egy fa, egy árnyék nélkül, és minderről szép képet tud festeni. A Hirtelen (Tan de Repente) az egyik kontinensen túli film a versenyprogramban. Diego Lerman filmje egy furcsa hétvégéről szól: Mao és Lenin, két leszbikus lány, elcsábítják Marciát, a fehérnemű bolt molett eladóját. Egy hétvégi kirándulás következik, lopott taxival, tengerparttal, nagynénivel, a „törjünk ki a mókuskerékből három napra” sok helyen már ismerős fordulataival.

A fesztivál talán legizgalmasabb, és legjobban elrontott filmje a bosnyák Dino Mustafic Remake című alkotása, melyben párhuzamosan fut Tarik, a fiatal bosnyák forgatókönyvíró, és apja története, akit a második világháborúban cserélnek ki fasiszta foglyokra, így menekül meg a biztos haláltól. Tarik is fogolytáborba kerül, legjobb szerb barátja lesz a fogva tartója. Majd egy francia producer segítségével, aki elfogadja forgatókönyvét, az ENSZ kéksapkásai mentik meg a várható kivégzéstől. Párizsban egyrészt a franciák együttérzésnek álcázott közömbösségével találkozik, másrészt egykori örzőjével. Fegyvert szerez, és mániákusan követi az egykori szerb tisztet. Végül nem öli meg, hanem hazautazik, hogy harcoljon a szerbek ellen. Egy templom bevétele közben szembetalálja magát régi barátjával. De már nincs mit tenni: mindketten eldobták a gránátot, csak annyi idejük marad, hogy elmondjanak egy régi viccet és következik a robbanás. Mustaficnak nem kellene felróni filmje Kusturica Undergroundjával közös vonásait, hiszen a tapasztalat azonos: ötven évvel később megismétlődhet a második világháború. Ami viszont itt nem működik, az a párhuzamos történetmesélés. Bár ötletként nagyon jól hangzik, a producer is erre bukhatott, gyakorlatilag a Tarik papájának a története érdektelen és követhetetlen, Tarik saját sztorija bőven elegendő volna. A másik gond talán a kis időbeni távolság az eseményektől. Még túl sok a düh, a fájdalom, az elfogultság a és kevés az empatikus, de mégis távolságtartó rálátás az eseményekre.

A versenyprogram számomra legkedvesebb filmje a Hosszú út hazáig (Long Way Home), melynek egy alternatív címe is van: Victor Vargas felnevelése (Raising Victor Vargas). Ez utóbbit nagyon szeretem, hiszen erről szól a film, hogy Victor Vargas, ez a taknyos kamasz, növekszik, mint a folyó szintje tavasszal, és három nap alatt családfő lesz belőle. A növekedés előtt viszont zuhanni kell, ez megy is neki, minden vonatkozásban. New York egyik lepattant lakónegyedének tizenéves szépfiúja azzal szúrja el reputációját, hogy lefekszik egy kövér lánnyal. A dolgokat rendbe hozandó ráhajt a negyed legszebb lányára. Ekkor viszont a dominikai katolikus nagymama, aki egyedül neveli három kamaszodó unokáját, elmegy a gyámhivatalhoz, közli, hogy nála betelt a pohár, vegyék el tőle Victort. Persze ez nem így működik, a nagymama megszégyenülve távozik, nem kevésbé Victor, akiben most tudatosult, hogy az egész család szabadulni akar tőle. Innen kezd növekedni Victor, még sok kalandon át, amíg majd ő veheti le a lakatot a film elején lezárt telefonról (amit akkor ő dobott ki az ablakon), mintegy szimbolikusan, ezzel átvéve a kis család irányítását. Peter Sollett első nagyjátékfilmjében tökéletesen ragadja meg a kamaszkori gyengédség és komiszság, érzékiség és érzékenység zavaros hálóját. A filmben saját keresztnevükön játszó fiatal színészek pedig kiválóan hozzák a szerepet, vagy önmagukat? Nem tudni.

A fesztivál fődíját Noi, az albinó (Noi albinoi) című filmjéért Dagur Kari izlandi rendező kapta. Noi egy a civilizációtól elzárt kis izlandi városkában lakik, ahol könyvesboltból, kocsmából, taxiból és szép lányból is csak egy van. Noi amolyan csodabogár, iskolába nemigen jár, de a bűvös kockát tíz másodperc alatt kirakja. Aztán megismeri a könyvesbolt tulajdonosának lányát, aki vakációzni jött haza, és minden megváltozik. Noi és Iris arról álmodnak, hogy ketten megszöknek erről a hó és jégszigetről, melegebb éghajlatokra. A fiút amúgy senki sem veszi komolyan, amikor a nagymama puskájával (!) beront a bankba, hogy adják oda az összes pénzt, a főnök kiveszi a kezéből a fegyvert, és azt mondja, tűnjön el, különben rendőrt hív. Noi és Iris idilljének egy lavina vet véget, melyet a kisváros megismert lakói közül csak a pap és Noi él túl. Paradox módon (vagy mégsem?) ez a tragédia – minden szeretett személy elvesztése – jelenti a kaput egy új világhoz Noi számára. A filmből sok érdekes dolgot lehet megtudni. Például: cigizni úgy lehet igazán jól, ha a beszívás és kifújás az „Ámen” szó ritmusára történik, hogy a motoros szánon közlekedő pappal nehéz alkudni arról, hogy a csikorgó fagyban ne ássuk olyan mélyre a sírgödröt, és hogy a „ha megnősülsz, megbánod, ha nem, azt is megbánod” bölcsessége Kierkegaardtól származik.

Ráadás

A versenyprogramon kívül két film hagyott maradandó nyomot bennem. Gus van Sant Gerry című filmje a független amerikai filmek blokkjában került vetítésre, és arról szól, hogy két srác kirándulás közben eltéved a kopár közép-amerikai hegyek között. Kilencven percen keresztül csak az ő bóklászásukat látjuk. Három nap után az egyikük szomjan hal, a másik felfigyel egy zajra, és észreveszi, hogy az autóúttól mindössze néhány száz méterre feküdtek: megmenekül. A sokszor alig nézhető film mégis mély hatást gyakorol az emberre: megragad az eltévedés értelmetlensége, a halál és a visszatalálás logikátlansága. A feliratok során észreveszem, hogy a rendező nyíltan felvállalja Tarr Béla hatását, inspiráló erejét. Nekem Beckett jut eszembe: „az egyik elkárhozott, a másik üdvözült. Nem rossz százalék”. Mutatis mutandis. A több tucatnyi játékfilm között két dokumentumfilm is szerepelt, az Egy nemzet állapota négy osztrák rendező beszélgetéseiből áll össze hétköznapi emberekkel, hétköznapi helyzetekben, politikáról, de főleg az idegenek bevándorlásáról. Egy nemzet frusztrációja rajzolódik ki, aki joggal vagy jogtalanul kezdi kisebbségben érezni magát saját országában, és szembesülnie kell azzal, hogy szomszédai közt egyre több idegen ajkú, kultúrájú ember lesz. Ezzel együtt félelmetes látni, hallani, ahogyan egyszerű osztrák emberek rehabilitálják Hitlert: „ha egy kicsit diplomatikusabb lett volna…, mert alapjában véve igaza volt”. Egy kocsmaasztal mellett újra fel lehet találni a népirtást.

A 2. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál fontosabb díjai:

  • Fődíj (4000 USD) – Transilvania Trófea: Dagur Kari – Noi, az albino
  • Operatőri díj (10 doboz 35mm-es Kodak negatív): Vivi Drãgan Vasile, a Düh / Furia című film fényképezéséért
  • A legjobb színésznek járó díj: Henryk Golebiewski-nek az Edi című film főszerepéért
  • A zsűri oklevele: Xavi Jimenez-nek az Intacto című film fényképezéséért.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.