Plató(n)i felfedezés

Mark Waters: The Spiderwick Chronicles / A Spiderwick krónikák

Horrorfilmnek nem elég félelmetes, családi filmnek közhelyes, kalandfilmnek unalmas, animációnak gyenge, fantasztikus filmnek kevés. A sok kicsi ebben a filmben nem megy sokra, olyan egyveleg lesz belőlük, mely semmiféle maradandó nyomot nem hagy a néző agyvásznán.

„Kedves Olvasó! Ez a könyv megadja a lehetőséget Önnek, hogy fellebentse a fátylat, és megláthassa a láthatatlant. Ha elsajátítja (ezt) a látást, úgy láthatja az Önt körülvevő világot, ahogyan soha azelőtt.” A barlangból napfényre kijutó kisfiú platói „zsenilitással” birtokolhatja az ideák világának tudását, már csak egy kis goblinköpet kell, és láthatja az átlagember számára elrejtett mesés lények birodalmát. (Ami, természetesen, minket körülvevően létezik akkor is, ha southparkék blaszfémikus módon képzeletvilágnak titulálják.) És miért is ne akarná Jared Grace birtokolni ezt a tudást, ha már egy elhagyatott ház titkos, befalazott szobájában, poros ládába rejtett könyvet talál, és az asztalon a porba írva névre szóló felszólításban kérik, hogy azonnal hagyja el a helyet?

A Spiderwick krónikák című film prológusában hatás(vadász)osan összevágott makrófelvételek keverednek, lepkeszárnyakról, bogarakról, egy fiatal (aki könyvében úgy vélekedik saját felfedezéséről, mint egy emberöltő kutatásának eredményéről: work of a lifetime”) tudósról, lapokról, rajzokról, egyszóval az újszerűség, emészthető biológiai tudományosság izgalmával kecsegető képek halmaza. Sajnos ezt követően elkezdődik a film, és minden nézői remény szertefoszlik. És ekkor másfél órában a mindenből-egy-kicsit politikát gyúrják le a néző szem-, fül- és agycsatornáin. Kezdetnek némi horrorfilm-beharangozó: az esti magányos ház, ahova az apahiányos család megérkezik: anyuka, hisztis nővér és az ikerfiúk, Simon és Jared (Freddie Highmore). Az egy (gyerek)színész által játszott fiúk mindvégig beazonosíthatóak pusztán viselkedésük által. Jared a kalandvágyó, merész, lobbanékony természet, Simon nyugodt és pacifista. Még jó, hogy a film jellege miatt nem lehet megvilágosodni a Ja, ez biztosan szimbolikus, és a két gyerek valójában egy, és a film valójában az emberre jellemző kettős természetről szól”-magatartással.

A mindenből-egy-kicsit-jelleg belénkfojt mindenféle gondolatcsírát, és tovább nézzük a már nem a magunk életéből, hanem amerikai filmekből ismert családi veszekedéseket. Ekkor fedezi fel Jared a rejtett szobát, minden kellékkel: sötét+elemlámpa, régi fotók, por, pókháló, láda, könyv, zajok, ismeretlen irányból jövő idegen mozgás. Felszólítás, hogy menjen el, ne kutasson, ne nyissa ki a könyvet, ne olvasson bele... no most vajon mit fog tenni? (Mert még több mint egy óra van a filmből.) Magától értetődően családjából senki sem veszi komolyan, hát mi olyan rendkívüli abban, hogy rejtett szoba van a lakásban? És akkor kezdődhet a buli: kis Harry Potter, kis Gyűrük Ura, nagy Ogre, nem a Shrekből. Mágikus lények, hatalmas tudást rejtő könyv, amit a gonosz főmufti szeretne megkaparintani, hogy aztán elpusztítsa a világot. Az efféle filmekre jellemző non-diegetikus zene és a helyenként alkalmazott kézikamerázás sem teremti meg a félelmetes hatást. Amiért a filmben mindig történik valami dinamikus, a feszültség nemhogy fokozódna, hanem már-már szánalmassá válik közhelyessegében. Sok jóindulattal sem élhetjük bele magunk a drámai csúcspontokba, sem a könnyeztetni-akaró happy-endbe. Nem maradhat el a Bilbo-szerű kis goblin sem, az embereket segítő köztes lény, aki méztől szelídül.

Az animációs figura önmagában egy ratatouille-i egérre emlékeztet, jó poénok és sok báj lehetőségét hordozza magában, ezek azonban kiaknázatlanok maradnak. A filmbeli humor akár a lapos kő, egy-kettőt szökken a film felszínén, aztán feledésbe merül. A sok kicsi ebben a filmben nem megy sokra, olyan egyveleg lesz belőlük, mely semmiféle maradandó nyomot nem hagy a néző agyvásznán.

Hiába a happy end, horrorfilmnek nem elég félelmetes, családi filmnek közhelyes, kalandfilmnek unalmas, animációnak gyenge, fantasztikus filmnek kevés. Tanulság: gondoljuk meg kétszer, amíg kinyitunk egy titkos szobába rejtett, pókhálóval befont könyvet, lehet hogy jobb nekünk a barlangban az árnyékokat nézegetni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.