A filmek börtöne

Interjú Anca Mitrannal, a Román Nemzeti Filmarchívum igazgatójával

2550 ágy, több mint 3000 „lakó” – ezek a jilavai börtön legfőbb jellemzői. A Bukarest melletti település leginkább fogdájáról „híres”, kevesen tudják, hogy ugyancsak itt van a „filmek börtöne” is, vagyis a Filmarchívum. A főváros központjától úgy másfél órányira, poros kis faluban áll meg az egyetlen arra közlekedő autóbusz. Vezetője készséges, a kapuban áll meg, hogy leszállhassak.

Rácsok, kapuk, őrök. A falevelek között alig látható a cégtábla: Nemzeti Filmarchívum. A bejáraton belül, mint minden állami intézmény udvarában, kóbor kutyák serege fogad, van itt kölyök, szoptató anya és bősz apa egyaránt. De nem bántanak, biztosan érzik, békés szándékkal érkeztem. Igazoltatás, majd bekísérnek Anca Mitran, a Filmarchívum vezetőjének irodájába. 1957. július 4-e volt az a nap, amikor létrejött a Mozgóképes Archívum (Arhiva de Filme Cinematografice) a Tanügy- és Kultuszminisztérium keretén belül, a következő hatáskörökkel: a filmek és azok gyártásához tartozó anyagok begyűjtése, osztályozása és őrzése; a külföldi archívumokkal való együttműködés, csere-tevékenység; dokumentum- és játékfilmek elkészítéséhez szükséges segítségnyújtás. 1959-ben változik az intézmény neve Nemzeti Filmarchívummá (Arhiva Naţională de Filme), egy év múlva már tagja a Nemzetközi Szövetségnek (FIAF).

15 évem van a „mozgóképes” területen, az archívumban 1996-tól dolgozom, a Bufteából jöttem ide egyenesen, mérnök vagyok – kezdi a beszélgetést a vezető.

Hol lehet tanulni a szakmát?

Sajnos nálunk ilyen profilú iskola nem létezik, gyakorolva tanul az ember, laboratóriumban dolgozva. A terület nagyon széles, az emberek is itt formálódnak, nincsenek tankönyvek, amelyekből tanulni lehetne. Egy líceumban létezett ilyenfajta felkészítés, ilyen végzettségű alkalmazottaink vannak, vetítők, gépkarbantartók, de ez az oktatás is megszűnt idővel. Ez a mesterség egy nagyon furcsa mesterség, mert gyakorlatilag bele kell tanulni, hosszú évek során. De éppúgy meg lehet szeretni, mint bármi mást és nehezen sikerül bárkinek is megválni ettől a szakmától.

Siker- és örömélmények a szakmában?

Sok örömem van. Személy szerint, amikor sikerül egy több, mint 70 éves filmet restaurálnom, majd bemutatnom a diákoknak az eredetit meg az „újabb” változatot, és látni a különbségeket... hát akkor boldog vagyok. (Anca Mitran tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, tavaly UCIN-díjban részesült a celluloidok konzerválási technológiájának új módszereiért.) Másfajta sikerélményeim is vannak, pl. az új laborunk, amelyet most nyitottunk, nagyon jó felszereléssel ellátott, egyik előhívó gépünk az utolsó generációból van. A filmnek is ugyanaz a struktúrája, az előhívás folyamata sem változik, csupán az ellenőrzési módszerek javulnak, automatizálódnak. A lényeg az, hogy legyenek hozzáértő emberek, akik ismerik a mesterséget. A labor a színes negatívról a pozitívra való átírást segíti. Vannak másológépeink is, amelyek megtartják a minőséget és ez sokat segít, mert a legtöbb régi filmnek sok hibája van, karcolásokkal, zúzódásokkal vannak tele, amelyeket nem lehet kijavítani. Gyakorlatilag „újra kell csinálni”, csak a negatívot kell kijavítani különböző technikákkal. A másoló és előhívó mellett van egy feliratozónk is, ami sajnos csak mechanikus. De ez elég is a mi igényeinknek, ami a Filmmúzeumban vetítendő filmek feliratozását illeti. De ki tudja például, mi lesz 20 év múlva? Isten se tudja, ez egy olyan terület, amely rohamosan fejlődik.

1957-ben a filmek raktározására a jilavai erődítmény 13-14-es ütegét nyitották ki. Ekkor 128 játékfilm és 20 000 azonosítatlan tekercs létezett. Az első években az intézmény tevékenysége csupán a Romániában gyártott filmek megtalálására és feljavítására szorítkozott. Ugyanekkor kezdődött a gyúlékony, nitrát alapanyagú filmek átírása is. 1964-ig beszerezték a restauráláshoz szükséges gépeket is. 1965-ben felépült a filmek őrzésére szánt raktár, és 1972-ben adták át a ma is használatos négyemeletes raktárt. 1987-ben már 280 000 tekercs van és megkezdődik a más, filmmel kapcsolatos anyagok gyűjtése is: 294 000 fénykép, 19 000 plakát, 8 000 szöveg-, és vágólista, forgatókönyvek ezrével, sajtóanyagok képezik az új gyűjteményt. 1995-ben felújítanak és automatikus klimatizálással látnak el egy raktárt. 2001-től beindul a videószalagra és digitális eszközökre való átírás. 2002-ben létrejött a feldolgozó- és restauráló laboratórium, amely kimondottan a román filmművészeti örökség megőrzését szolgálja.

Az archiválási feltételek két fontos tényezőt jelentenek: megfelelő hőmérséklet és nedvesség, ezek megvannak az új raktárainkban. Sajnos, rengeteg anyag még nem kerülhetett át ide, ugyanis nem férnek be.

Az archívum anyagairól, a dokumentum- és játékfilmekről, a régi híradós anyagokról mondana néhány szót?

Időközben előkerültek végképp elveszettnek hitt alkotások, pl. Grigore Brezeanu Függetlenségi háború (Războiul pentru independenţa, 1912) című filmje, valamint Octav Minar Eminescu, Veronica, Creangă (1915) és Aristide Demetriade Az acél bosszúja (Oţelul răzbună, 1913) című dokumentumfilmjei. Nagy ritkaságnak számítanak a dr. Gheorghe Marinescu professzor által 1897-ben készített első tudományos filmek kópiái is (ezek 1972-ben kerültek elő). Ebbe a kategóriába tartoznak még Urban Gad Amikor a maszkok lehullanak (Wenn die Maske Fallt, 1912), Roger Richebe A sasok agóniája (L’agonie des aigles, 1934), valamint Martin Berger Jött egy malom a Szereten (Venea o moara pe Siret, 1929) című alkotásai. Az utóbbi tíz év legnagyobb eredményének mindenképpen a külföldi archívumokkal való együttműködés és csere számít. A francia Bois d’Arcy testvérintézetnek köszönhető a Roumanie, terre d’amour (r. Camille de Morlhon, 1930) és a Les amis de Saint Hubert (r. Jean Georgescu, 1937) című filmek visszaszerzése. Idén a római Cineteca Nazionale átadta az Odessa in fiamme (r. Carmine Gallone, 1942) felújított kópiáját, és Radu Don az archívumnak adományozta Paul Calinescu néhány még eddig sosem látott filmjét.

Ezek szerint jó a viszony a külföldi archívumokkal.

Jól dolgozunk együtt más országok intézeteivel. Tavaly télen Budapesten a Román Filmnapokon mi segítettünk. Rendszeresen részt veszek az Olaszországban, Spanyolországban, sőt még a Magyarországon rendezendő szakmai konferenciákon is.

Ki használja a Filmarchívum filmjeit?

Én, mint az archívum vezetője és az anyagok jó ismerője nem tehetek mást, csak javasolhatok. Televízióknak például sok anyagot adunk. Nagy örömömre szolgált, hogy a Pax kérte a régi orosz filmeket, vagy a vallásos témájú dokumentumfilmeket. Olyan szívesen adom ezeket... csak kérnék többen. De rengeteg román filmünk is van. Volt egy hullám, amikor a Tele 7 ABC elkezdte a hazai alkotások vetítését, majd átvette a többi adó is. De ez már lejárt, pedig szerintem sikere lenne továbbra is. Emellett az archívum mozijában, a Filmmúzeumban vetítjük őket.

Mikor és hogyan indult a Filmmúzeum, illetve milyen tevékenység folyik ott?

1962 februárjában indult „A film barátai” vetítéssorozat, a mai Capitol mozi termében, a nézők Ion Popescu Gopo filmjeit nézhették meg. 1963-ban megnyílik a Sala Carpaţi, ma a Studio mozi, ahol már hetente zajlanak a vetítések. 1964-ben kezdi meg működését a Filmarchívum mozija, a Filmmúzeum. Az utóbbi tíz évben bemutatókat (Odüsszeusz tekintete, r. Theo Angelopoulos, A hetedik szoba, r. Mészáros Márta), közönségtalálkozókat, tematikus vetítéssorozatokat rendeztünk itt. A Filmmúzeum nézőközönségének vendégei voltak: Mészáros Márta, Kostas Ferris, Otar Joszeliani, Jiri Menzel, Krzystof Zanussi, Karen Sahnazarov... Idén sikerült felújítani a termeket is és felszerelni légkondicionálóval, dolby hangrendszerrel egyaránt. Kicseréltük a régi rendszerbeli székeket is, így most igazi kényelem várja a nézőket. Nekem nagy terveim vannak, de ahhoz kell a közönség is. Ebből a szempontból viszont elég pesszimista vagyok. A román közönséget meg kell nevelni. Sajnos a multiplexeknek és a televízióknak „köszönhetően” egyre csökken a potenciális nézők száma, szinte senkit sem érdekelnek már a „klasszikus” filmek, a filmtörténet remek darabjai. Néha viszont meglepődök én is, például a tavasszal megrendezett Iráni Filmnapoknak nagy sikere volt. Most ősszel szeretnék Magyar Filmnapokat rendezni, kíváncsi vagyok, hogyan sikerül majd. Nagyon sokat gondolkozom különben, mit és hogyan kellene csinálni.

Az archívumhoz tartozik a szakkönyvtár is.

Az archívum hatáskörébe épült be a szakkönyvtár, valamint a különböző közlemények kiadása is. Olyan ritkaságokkal büszkélkedhetünk, mint az 1966–os, első Fikciós filmek katalógusa (Catalog al Filmelor de Ficţiune, 2527 címmel), az 1998–as A romániai filmművészet. A fikciós film 1930-1948 között (Producţia cinematografică din Romania. Filmul de ficţiune 1930-1948), az ANF 1992-1994 közötti saját folyóiratai, a Prim Plan és a Fotograme.

Tavaly volt 40 éves a Filmmúzeum és 45 éves a Filmarchívum. Semmiféle „csinnadratta” nem volt körülötte...

Igen, egy nagyobb rendezvényt akartunk szervezni, gépeket bemutatni, filmritkaságokat levetíteni. Decemberben került volna sor erre, de addig halogattuk, hogy már lejárt az ideje, és végül nem lett semmi belőle. (B. T. Ripeanu, 1999-2001 között az archívum igazgatója, bizarrnak nevezte a rendezvény elmaradását, egyértelműen a CNC-t hibáztatta, ugyanis mindenféle magyarázat nélkül „áthúzták” az ünnepséget. Pedig ekkor került volna bemutatásra – Maria Cebotari és Silvia Dumitrescu-Timica szereplésével – a frissiben előkerült Odessa in fiamme olasz-román koprodukció is.)

Alárendeltségi viszony létezik a CNC (Nemzeti Filmközpont) és az archívum között. Mégis lehet valamilyen autonómiáról beszélni?

Mi alegysége vagyunk a CNC-nak, autonómiánk... hát alig van. De a legtöbb európai országban hasonló a helyzet, a belgáknak, a franciáknak sincs teljes autonómiájuk. Ami a pénzügyi alapokat illeti, nonprofit intézményként mi nem tudunk plusz pénzekhez jutni, állami költségvetésből kapjuk az osztalékokat, a filmtörvénynek köszönhetően most talán több lesz, mert a CNC esetleg jobban odafigyel.

Önnek most már, a CNC alelnökeként, az archívum igazgatása mellett más jellegű problémákkal is meg kell küzdenie. Valószínűleg ismeri az ifjú román rendezőknek (Cristi Puiu, Cristi Mungiu) a CNC-vel – az új filmek finanszírozásáért – folytatott „harcát”. Mi a véleménye erről?

Az igazság valahol középen van. A konfliktusok nagy része a pénzhiányból fakad. A CNC külön bizottságot kért fel a szövegkönyvek, forgatókönyvek elbírálására, tehát nehéz elhinnem, hogy gyanús dolgok történtek. Ugyanakkor a rendezőknek is igazat adok, mert ha megnézem a nyertes filmek listáját – vannak ugyan elsőfilmesek – kétségeim támadnak. Véleményem szerint két csoportba kellett volna osztani a pályázási rendszert: elsőfilmesek és már „befutottak”. És akkor törvényesen két pénzalapot létrehozni, vagy a mozgóképes pénzalapból 30%-ot első filmekre fordítani. Ez a személyes véleményem, de nem az én pénzem...

Anca Mitran, jár Ön moziba?

Ha nem a Filmmúzeumba megyek, akkor a lányom visz, és a Mallba járunk, mert jók a körülmények, légkondi, dolby, kényelmes székek. Majd ha megérjük azt, hogy a régi mozik is privatizálódnak és felújítják őket, lesz miben válogatni. De addig is... Szerintem a filmforgalmazóknak kellene rendelkezniük egy-egy saját mozival.

A beszélgetés után Mitran asszony készségesen végigvezet a raktáron, büszkén mutatja be az új gépeket és felszereléseket. A termekben jó hideg van, így kissé felfrissülve lépek ki a kapun, hogy a bukaresti forróságban várjam a buszt, amely visszavisz a „civilizációba”.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.