Nosztalgiába fojtva

Giuseppe Tornatore: Baarìa

Közel három órás játékidő, napsütötte dél-olasz városka és egy fél évszázadot átölelő édes-bús anekdotafüzér… Látszólag minden adott egy szívmelengető Tornatore-mozihoz, a várt hatás azonban ezúttal elmarad. Az olasz mester ugyanis láthatóan megfeledkezett a következetes cselekménybonyolítás szabályairól a nagy nosztalgiázás közepette.

Giuseppe Tornatore azon rendezők sorát gyarapítja, akik megszállottan kötődnek szülőföldjükhöz. Számára az állandóan ostorozott, mégis folyton idealizált Szicília jelenti azt az alkotói táptalajt, amit a paranoiás hősöknek otthont adó Manhattan Woody Allen számára, vagy a szórakoztatóan dögunalmas New Jersey a Kevin Smith-életműben. Az olasz csizma alatt meghúzódó sziget kimeríthetetlen ihletforrásnak tűnik, melyhez direktorunk hűségesen vissza- visszatér, még ha időnként fel is pattan egy interkontinentális hajóra (Az óceánjáró zongorista legendája) vagy kiruccanást tesz Itália északabbra eső régióiba (Mindenki megvan, Puszta formalitás, Az ismeretlen).

Kép a Baaria című filmből

Már régi, önreflexióval átitatott remekművei is napvilágra hozták a hivatása és származása közt húzódó mély összefüggéseket. A nemzetközi sikert meghozó Cinema Paradiso és a Fellini nyomdokain haladó A csillagos ember szétválaszthatatlan egységben mutatja fel Tornatore két nagy szerelmét: egyik film sem hagy kétséget a felől, hogy a szülőföld és a filmkészítés iránti megszállottsága egyazon tőről fakad. Előbbi a gyermekkori élményekre vezeti vissza a mozi-mániát, utóbbi pedig a sziget és a nép igazi arcának dokumentálását tünteti fel legnemesebb életcélként. Persze mindkettőben jelen van az árulás motívuma: a főhős mindkét esetben tékozló fiú, akinek először el kell távolodnia atyja házától, hogy végül a megbánás könnyei között visszatérhessen hozzá.

A szenvedélyes önelemzés helyét aztán később átvette a felszabadult anekdotázás: a Malénában már nyoma sincs a szinte tolakodó önreflexiónak, és a sor legfrissebb láncszemeként szolgáló Baarìa is csak egyetlen mozis jelenetben villantja fel a két rögeszme összefonódását. Ez a fesztelenség azonban egyre érdektelenebb filmeket eredményez az olasz direktor életművében. Ahogy az emlékekben való teljes feloldódást megakadályozó kamera fokozatosan kihátrál a képmezőből, úgy válnak Tornatore Szicília-filmjei egyre súlytalanabbá.

Kép a Baaria című filmből

A Baaría már azzal is előrejelzi a nosztalgia végletes térnyerését, hogy a rendező saját – a címben is feltüntetett – szülővárosát teszi meg a cselekmény helyszínének. A film a viharos 20. századon hajszolja végig nézőit, miközben igyekszik rámutatni arra a tényre, hogy van, ami még a történelmi csapások és állandó társadalmi átalakulások ellenére is ugyanaz marad. A tanulság levonásához a klasszikus „családregény”-forma szolgáltatja a sorvezetőt, így a Torrenuova-família három generációján keresztül követhetjük nyomon a fasizmus időszakát, a kommunista mozgalom megerősödését, illetve a modernizáció betörését a szicíliai városkába. Ez eddig csupa jót sejtet, hiszen Tornatore sokszor bizonyította, hogy kiválóan ért a nagy ívű történetek hatásos tálalásához, azonban ezúttal csak az átfogott idő a monumentális, az azt kitöltő cselekmény már a legkevésbé sem szolgál rá erre a titulusra.

Kép a Baaria című filmből

A gyerekkori csínytevések ugyan most is bájosak, és a jópofa karakterek is átadnak valamit a helyi ízekből, de a Baarìa teljesen elveszik ezekben a részletekben. Jelenetről-jelenetre nyitja meg az újabb potenciális konfliktusokat, melyekről – ahelyett, hogy kifuttatná őket a végkifejletig – a következő pillanatban már meg is feledkezik. Így a családon belüli feszültségek, a politikai öntudatra ébredés, és az osztálykülönbséggel terhelt szerelem szála egyaránt zavarba ejtő torzó marad. Kis túlzással, olyan érzés környékezi meg a nézőt a moziteremben ülve, mintha Tornatore korábbi Szicília-filmjeinek „kimaradt jeleneteiből” összevágott, hosszúra nyúlt extrát nézné a Cinema Paradiso jubileumi díszkiadásán. A konfliktushalmozás persze eddig sem állt távol a melodráma műfajában igencsak jártas Tornatorétől, de ezúttal valami egészen másról van szó: nem egymásra épülő, és egymást kölcsönösen erősítő, hanem egymás mellé rendelt konfliktusokról, melyek beváltatlan ígéretekként sorjáznak végig a film 150 percén. A jól ismert Tornatore-varázsból így nem marad más, mint az érzelmes Morricone-zenére, szép beállításokban komponált nosztalgia-töredékek sora, hiszen az anekdota-füzérből ezúttal nem kerekedik ki egy megrázó vezértörténet. A direktor a keretes szerkezettel megkísérli ugyan a szimbolikus tartalom fonalára felfűzni a széttartó cselekményt, de ez még tűzoltásnak is kevés. Még az sem menti meg a helyzetet, hogy maga a kivitelezés ezúttal is minden ízében profi, hiszen a kiváló színészgárda és a nagyszerű operatőr képtelen kiköszörülni a félkész forgatókönyv méretes csorbáit.

Kép a Baaria című filmből

Lehet, hogy Tornatore kimerítette a szülőföldjében rejlő téma-lehetőségeket, és ideje lenne új helyek és témák után néznie, ahogy azt a Baarìánál nagyságrendekkel izgalmasabb Az ismeretlenben is tette.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.