Északi szellők

38. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál, 2003. július 4–12.

A gyógyvizeiről, becherovkájáról és gyönyörű szállóiról híres Karlovy Vary július elején tíz napra igazi film-fürdővárossá változik. A legrangosabb nemzetközi mustrák sorában jegyzett Karlovy Vary Filmfesztivál tömegeket és sztárokat vonz, de kerüli a hisztérikus felhajtást.

Egy korty becherovka

A fesztiválpalotába vezető vörös szőnyeget lesifotósok helyett hátizsákos filmrajongók lakják be, a protokoll minimális, a közönség lelkes és nyughatatlan – Bohémia filmfővárosában a nyársat nyelt sznobéria helyett valóban a bohémság uralkodik. Barátságos, kedélyes ez a fesztivál, a hangulatról a szignálfilm is mindent elárul: tavalyelőtt egy kelekótya mozigépész, tavaly három félnótás muzsikus, idén pedig egy mezítelenül balettozó színházi portás és az őt megleső kisfiú volt a hőse a vetítéseket bevezető kétperces klipeknek. Nehogy már túl komolyan vegyük magunkat! Karlovy Vary a lazaság és a nyitottság szellemét sugározza, ez mégsem megy a pontosság rovására. A vetítések időben kezdődnek, a program áttekinthető, a jegyeket tízperces sorbanállás után megkapjuk – a sör hideg, a krumplilángos forró, egy pohár gyógyvíz vagy egy korty becherovka magához téríti a tikkadt filmrajongókat; és ha ez nem lenne elég, a bérlettel ingyen látogatható a fesztiválközpont-szálló szabadtéri medencéje is. Nem csoda, hogy egyre több a visszajáró vendég. Karlovy Varyt nem lehet nem szeretni – de hogy a filmekre kanyarodjak, immár hároméves tapasztalat birtokában azt is kijelenthetem, ezt a fesztivált nem a versenyprogram teszi naggyá.

A kirakatszekció a vezető fesztiválok legérzékenyebb pontja: Berlin, Cannes és Velence nyomában ott liheg a többi A-kategóriás mustra (köztük Karlovy Vary), mindenki arra hajt, hogy egy-egy rendezősztár új munkájának világpremierje az ő fesztiválján legyen, az újdonságvadászat mellett pedig különböző (film)politikai szempontoknak is meg kell felelni (ne kerüljön túlsúlyba egyik régió sem, a világ négy szegletéből érkezzenek a filmek). Nem csoda, ha ezeknek a szertehúzó érdekeknek nem mindig sikerül megfelelni. Az elmúlt időben Karlovy Vary versenyprogramját a középfajú művészfilmek uralták, ebből a mezőnyből emelkedett ki két éve az Amélie csodálatos élete, vagy épp a Chico. Idén három nagy név vezette a listát: a török-olasz Ferzan Özpetek, akinek A szemközti ablak című intim szerelmi drámája végül a nagydíjat is elnyerte; az Élet mindenáron cseh sikerrendezője, Jan Hrebejk, aki ezúttal egy retro-szatírával, az 1984-ben játszódó Pupendóval jelentkezett, valamint a koreai újhullám fenegyereke, Kim Ki-duk. Tavaly Karlovy Vary retrospektív sorozatban mutatta be Kim Ki-duk sokkolóan erőszakos, vad és eredeti filmjeit, talán ennek is köszönhető, hogy legújabb alkotása a versenyprogramban landolt. Az északi kémektől való félelemben napjainkban is elképesztő készültséggel őrzött dél-korai tengerparton játszódó Parti őr véres és zaklatott dráma, és ha nem is olyan szuggesztív, mint rendezője korábbi munkái, az olykor az érzelgősségig humanista, jól fésült versenyfilmek sorozatából igencsak kilógott.

Nagy szó, hogy az elmúlt években mindig akad magyar film is a Karlovy Vary-i versenyprogramban: idén Szilágyi Andor holocaust-kamaradrámája, A rózsa énekei képviselte a magyar színeket, és érdemelte ki a zsűri külön elismerését. Hrebejk és Szilágyi filmje mellett egy szlovák kisrealista történelmi dráma, a Kegyetlen tréfák révén erős volt a közép-európai jelenlét a főprogramban (román film azonban régóta nem került be Karlovy Vary versenyszekciójába).

Nyugat, kelet, horizont

A kelet-európai régió (és ez alatt a Németországtól a közép-ázsiai szovjet utódállamokig terjedő sávot érdemes érteni) amúgy mindig kiemelt figyelmet kap Karlovy Varyban, Nyugattól Keletre címen külön szekcióban szerepelnek a legújabb orosz, bolgár, szerb és lengyel alkotások. A nemzetközi fesztiválokon már számtalan elismerést szerzett Szép napokat és Bakhtyar Khudojnazarov új filmjét, Az öltönyt leszámítva idén ez a válogatás kevés kiemelkedő filmet hozott, pedig szerepelt benne az elmúlt év nagy lengyel sikere, az Edi, továbbá egy Csecsenföldön játszódó orosz háborús kamarathriller (Kaukázusi rulett) és Szomjas György táncházas kaland-krimije, a Vagabond is. Nemcsak a lengyel és az orosz premierek, hanem a legújabb cseh alkotások is elmaradtak a várakozástól. A kortárs cseh film műfaji spektruma széles, politikai szatíra (Andrea Sedlacková: A csábító), míves családi dráma (Alice Nellis: Titkok), kelekótya, szerelmes road movie (Petr Marek: Szerelem odalenn), független filmes fekete komédia (Karel Spevácek: Kukatöltelék) és párhuzamos nemzedéki portré (Benjamin Tucek: Csajszik) díszeleg az élen, de áttörés, nagy felfedezés idén nem született.

Karlovy Vary nemcsak a kelet-európai filmek gyűjtőhelye, a szervezők külön figyelnek arra, hogy az előző év nagy nemzetközi fesztiválsikereit (a berlini, velencei, cannes-i nagydíjas filmeket) bemutassák. A Horizont – díjnyertes filmek szekció ékességei között éppúgy megtalálható volt Lars von Trier elidegenítő, színházias antifilmje, a Dogville; Todd Haynes briliáns melodrámája (Távol a mennyországtól), az amerikai underground képregény-történet hőskorát és hős rajzolóit megelevenítő, doku-fikciós American Splendor, Gus Van Sant zavarba ejtően szájbarágós víziója a Columbine középiskolában történt mészárlásról (Elefánt), Michael Winterbottom afgán menekültek kálváriáját megörökítő, megrendítő, dokumentarista drámája (Evilágban), Peter Mullan nagy vitákat kavaró alkotása az írországi Irgalmas Nővérek rendjéről (A Magdolna nővérek), mint az évad nagy német (endéká) retro-nosztalgiafilmje, a Good Bye, Lenin!

Színfoltok

Ahogy az elmúlt években rendre a távol-keleti filmek és az iráni újhullám csendes remeklései jelentették a felfedezni valót, idén is a korábban kevés figyelmet kapó „perifériákról” kerültek elő a legizgalmasabb munkák. Az argentin film felfutása egyre szembetűnőbb, fiatal filmeseik laza szerkezetű, szabad szellemű munkái (Carlos Sorin: Minimál történetek; Alejandro Chomski: Ma és holnap) a közeljövőben talán a magyarországi és a román fesztiválokra is eljutnak. Új szellők Európában is lengedeznek, irányzatnak, csoportnak mégsem lenne nevezhető a norvég, svéd, dán és izlandi film legfrissebb hulláma. Karlovy Vary fesztiválpalettáján idén mindenesetre ezek a filmek jelentették a legeredetibb színfoltot. A legújabb dogmafilm, a Nézz balra, ott egy svéd! a versenyszekció egyik meglepetése volt. Natasha Arta fanyar vígjátéka egy esküvő zaklatott elő- és utótörténetét meséli el, pontosabban a film egy koppenhágai álompáros nászának meghiúsulásáig vezető szűk két napnak a krónikája. Négy főhős (a vőlegény, a menyasszony, a menyasszony nővére és a kapcsolatokat robbantó exbarát, aki mindkét nő életét fenekestül felforgatja) zilált kalandjait követjük végig, miközben múltbéli traumák és veszedelmes viszonyok bonyolítják a szálakat. A Nézz balra, ott egy svéd! gyilkos humorú, szarkasztikus, mégis emberközeli négyszögtörténet, a mindent elsöprő szerelem keserédes himnusza. Az olykor egészen groteszk és fatális események sorozatának a dogma-stílus nem puszta díszítménye: a zabolátlan kézikamerás kompozíciókat, a suhanó svenkeket ugyanaz a lendület és szabadosság hatja át, mint magát a történetet.

Szintén a versenyszekcióban indult és egyértelmű közönség-kedvenc lett a norvég Morten Tyldum filmje. A Haver egy huszonéves srác nagy kalandja: magáncélra készített videónaplója egy producer áldásos közreműködése révén egyszer csak főműsoridőben adásba kerül. Hősünk élő valóság-show főszereplője lesz, ami nemcsak az ő életét, de a barátaihoz fűződő viszonyát is megkavarja. Van-e kiút a sztárságból, mennyire szent a magánélet és a szerelem, miféle szuverenitást harcolhatunk ki az ezredelő totális médiamiliőjében – filmek sokaságából ismerős kérdések ezek, a Haver sem a válaszok eredetiségével, hanem a sztori és a stílus személyességével, keresetlenségével tűnik ki a sorból. Morten Tyldum egy norvég szkeccsfilm alkotójaként még egy munkájával volt jelen a fesztiválon: az Utópia – Senki sem tökéletes egy tökéletes országban epizódjai egészen banális és hétköznapi helyzeteket fordítanak ki és át groteszk szatírába; a kilenc norvég rendező gyilkos humorú mozaikkörképet rajzol országáról. A fagyos mosoly és a nemzeti sztereotípiák karikírozása jellemzi a Dalok a konyhából című fekete komédiát is. Bent Hamer ötvenes években játszódó filmjének hősei egy svéd otthonkutató intézet munkatársai, akik norvég agglegények konyhahasználati szokásairól készítenek felmérést. A gond csak az, hogy a vizsgálatban részt vevő „önkéntesek” (ki pénzért, ki baráti unszolásra adta be a derekát) többsége igazi magányos, morc agglegény: nem szívesen működnek együtt a tűzhely mellett egy hatalmas széken gubbasztó, hivatalnok-kinézetű svéd bevizsgálókkal. A film egy ilyen fura páros történetét, két szófukar férfi lassan kialakuló barátságát meséli el, groteszk humorral és megértő empátiával. A Dalok a konyhából szívet melengető film, melyben az emberi pillanatok és gesztusok minden jeges páncélt áttörnek.

A norvég groteszk bravúrdarabokhoz képest komorabb, fagyosabb, depressziósabb hangvétel jellemzi az izlandi Dagur Kari filmjét. A Noi, az albinó hőse, a szúrós tekintetű, tizenhét éves kamasz, Noi egy világvégi izlandi faluban tengeti hétköznapjait. A hiperintelligens, ám beilleszkedni nem hajlandó srác lázadása gyerekes csínytevésekben merül ki, fordulatot egy új lány felbukkanása jelent – csakhogy nemhogy a szülők nem támogatják a kapcsolatot, a lány is képtelen Noi-t követni ebből a zárt és eseménytelen világból kivezető útján. Hűvös szépségű, távolságtartó film a Noi, melynek groteszk lendületét csak a fatális befejezés indokolatlan és tételes dramaturgiája zökkenti ki.

A naturalista hétköznapi dráma és a stilizáció, az aprólékos lélekrajz és az általánosító-elvonatkoztató gesztusok kettőssége teremt izgalmas-vitatható feszültséget a svéd Lykas Modysson új filmjében is. A Kurva Amal és az Együttlét révén nemzetközi hírnevet szerzett Modysson a Lilya 4-ever-ben egy tizenhat éves orosz lány kálváriáját, negatív megváltástörténetét meséli el: Lilya az igazi, őszinte szerelmet várja, és nem veszi észre, hogy az őt az „ígéret földjére”, Svédországba csábító fiú csak emberkereskedők felhajtója. Modysson álombetétekkel emeli el a történetet, egyszerre próbál földszagú, megrendítő drámát és angyali meg(nem)váltástörténetet mesélni – így lesz filmje (némi tautológiával) az őszinteségről, a tisztaságról és a naivitásról szóló naiv példázat... Egy fesztivál sikerét a hangulat és a felfedezésre méltó filmek adhatják meg. Idén Karlovy Vary-ban mindkét összetevő megvolt. Médiahisztérián innen, szűk tíz napba zsúfolt kétszáz filmen túl ez a seregszemle a kilencvenes évek közepének pangása után végre megtalálta a helyét és a közönségét a nemzetközi fesztivál-ringlispílben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.