A szó elszáll, a látvány meg marad

Interjú Esztán Mónika látványtervezővel

„A jelmezek amorf gömbszerűségek lennének, zártak, és kis talpacskákkal, mint a hintalovaknak van. Ezen himbálózhatnának a színészek, és alul lenne a lábuknak egy lyuk, és így kicsit tipegni-topogni is tudnának.”– meséli egyik még megvalósulatlan tervéről az utóbbi évek érdekes szín- és látványvilágú filmjeinek – a Macerás ügyeknek, a Renoir álmainak és a Boldog születésnapot!-nak – a társtervezője, Esztán Mónika.

Szeretném, ha végigkövetnénk, hogy dolgozik egy látványtervező.

Elolvasom a forgatókönyvet vagy a darabot, és elkezdek gondolkodni. A látványtervezésnek végül is két iránya van, és választani kell. Az egyik a hiperrealista, amely a lehető legjobban meg akarja közelíteni a valós környezetet. Annak idején kedves Dúró Győző dramaturgiatanárom mindig azt mondta, hogy a díszlet akkor jó, ha a néző nem is látja.

Aszketikus ideál.

Engem inkább az érdekel, ha van látvány. Ha az egész a képzőművészeti installáció felé megy el, és ebben a stilizált környezetben működik a színészi játék. Ha nemcsak az lesz az élmény, ami a szöveg olvasásában is megvan. Persze, kell, hogy motivált legyen a látványelem. Ha az, és ha minden összeér, akkor a látványplusztól az egész lesz erősebb. De visszatérve a dokumentatív tervezéshez, ilyenkor pontosan áttesszük látványba az adatokat, a szöveget, vagy például leöregítjük a ruhákat, koszoljuk őket piszkos vízzel vagy hempergünk kicsit a porban.

Ez azért elég szórakoztató lehet. És a másik irány?

Ott nem adatokból indulsz ki, hanem ötletekből, játszol egy kicsit. Kitalálsz egy anyagot, mondjuk valami pókháló-szerűséget, és minden ruha ezt variálja. Attól még a ruhaforma tényszerű lesz, ez csak plusz érdekesség. Volt ilyen iskolai tervem A három nővérre.

Az anyag önállósul és saját kapcsolatrendszert épít be az előadásba. De az ötlet maga a szövegből jön?

Jó, hát szavak, drámaszöveg, forgatókönyv alapján kezd az ember. Ez így működik nálam, azért nem lettem festő. Itt van például a Lear, bár azt a tervet ma már nem szeretem annyira. Iskolai feladat volt ez is, egy milánói ösztöndíj alatt kaptam, és ott csak románul tudtam megszerezni a szöveget. A román fordításban meg azzal szidja le Leart a bolond, hogy „királyságodat két koronatojássá szakítottad szét”. Ez megragadott, és egyfajta áttetsző tojást képzeltem el, gyantaszerű anyagból, ez lett volna a fő díszletelem. A királylányok meg Lear az elején a tojásban lennének, a királyság megosztása során az is két részre válna szét. A két fél aztán két sínen mozogna, és belőlük szerveződnének a helyszínek, például a barlang, vagy köztük lenne a csatatér, és így tovább. Vagy van, mikor a szöveg direktebben is megjelenik; pl. a Madáchban van egy darab Kosztolányiról és Karinthyról: Karinthy 40. születésnapját ünneplik, sztorizgatnak. Erre azt találtam ki, hogy áttetsző, fátyolszerű anyagokra festettem rá azt a környezetet, amiről épp szó van, kávéházat, könyveket, korabeli reklámokat, és a szereplők mögéjük mennek, ilyesmi.

Bejátszák ezt a színpadhoz képest is stilizált teret, a saját sztorijuk tereit.

De a szöveg csak az egyik elem, ami inspirál. Ott van még a környezet, az egész kivitelezési folyamat. Életem első jelmeztervezési munkájánál a terv sokkal jobb lett, mint a megvalósítás. Jobban tudtam, mitől jó egy rajz, mint hogy mitől lesz jó a kész ruha. Az is sokat számít, hogy merre visz a helyszín. Enyedi Ildikó egyik filmjét, a Szelíd interface-t virtuálisan kell leforgatnunk, blue box háttér előtt, és az egészet számítógéppel kell majd kivitelezni; nem igazi 3D-ben, az túl sokba kerülne, hanem van erre egy speciális technika, Kangyal András és Révész Kata találta ki a Frutta elektronikából. Őszintén szólva nem tudtam elképzelni, milyen lesz, de amit megmutattak, az annyira gyönyörű.... Itt aztán nem helyszíneket kell keresni, minden egyes kockát pontosan ki kell találni. Persze nem csak én dolgozom rajta, egész grafikuscsapat van, akiknek a kezén átmegy, akik megvalósítják, szerencsére mindenki képző- vagy iparművész. Az egyik cselekményszál egy számítógépes játék, amire egy Miskolc melletti faluban lakó fiatal srácok valahogy rácsatlakoznak, ezért az egészet kissé lebontjuk egy számítógépes játék egyszerűségére. Meg kell találni jó kis ízes elemeket, és ezeket aztán kihasználni, variálni többször is: például 8-10 figurát megcsinálni különböző hajszínekkel, ruhákkal, amiket aztán lehet kombinálni, csereberélni.

A számítógépes játék adja meg a stilizációs szintet.

És éppen az most a nagy kérdés, hogy az alapkörnyezet, vagyis a magyar falusi fiúk, meg az ő környezetük reális legyen-e, vagy inkább az is már egy épített világ. Ildikó megint elővette a forgatókönyvet, mert meg kell nézni, megáll-e így is a történet...

A tervezési környezet része a csapat is. Mennyire instruálnak a rendezők?

Elolvasom a darabot, a forgatókönyvet, kitalálok valamit, és megpróbálom meggyőzni a rendezőt, hogy az úgy lesz jó. Ez vagy sikerül, vagy nem. Függ a rendező alkatától, attól, hogy lehet-e úgy hozzátenni az elképzeléseihez, ahogy én tudok. Szóba került például, hogy Tarr Béla korzikai filmjében is dolgozzak. Vittem a kis portfóliómat; a tervezőnek nagyon tetszett, Tarr Béla meg csak annyit mondott: színes.

Csak akkor tudsz hozzátenni valamit, ha az adott világon belül tudsz hozzátenni.

Igen. A Tamarát például Hajdu Szabolccsal, a rendezővel egyetértésben eleve színesnek, szürreálisnak terveztük. A sztori annyira a világvégén játszódik, hogy ott még természet is van, kicsit meseszerű az egész. Azt találtuk ki, hogy a tájat beengedjük a szobákba is, megcserélgetjük a bentet és a kintet. Ehhez a filmhez egyébként eredetileg egész más terveket csináltam, mint ami végül is megvalósult...

Ez érdekes. Milyen volt és milyen lett?

Szabolcs azt mondta, hogy a magyar népművészet szép, színes, stilizált, és ezt még egy film sem használta ki. Az első tervek ilyenek is.

És hogyan, miért változtattátok meg?

Igazából nem lett más a koncepció, csak puritánra vettük. A kevesebb néha több. Asher Tamáshoz vittük el az egészet, és ő aztán lematyózta. Azt mondta, hogy érdekes, érdekes, de mért kell ezt ennyire túldíszíteni. A későbbi változatban is vannak népi dolgok, mert a film tárgyait egy erdélyi faluban találtuk meg, csak nem ezt erősítettük fel.

És hogy alakult ki a végleges látványverzió?

Először is, találtunk egy székely faluban egy óriási csűrt, azt csináltuk meg lakóháznak. És akkor már a terepből adódtak a további ötletek. Végig falakat kellett törni, meg ablakokat, hogy legyen benn fény; és akkor már érdekes ablakot akartunk. Kerek ablakot vágtunk, meg vízszinteset, nagyon hosszút, amin keresztül a táj úgy van jelen a szobában, mint egy bekeretezett festmény.

Szóval a kint bent maradt.

Pontosan. Aztán vályúk voltak végig, ezeket szét kellett törni, hogy a farthsínek végigmehessenek. De egy helyen, a fürdőszobában megtartottam a vályút, és vízesést csináltunk bele. Találtunk a faluban egy hihetetlen formájú kádat, és gyeptéglákat raktunk le kilépőszőnyegnek...

A hálószobában, úgy látom, egy mélyedés az ágy...

Van egy szobrász barátnőm, Huszár Andrea. Ő mesélte, hogy azt mondták neki művészetelmélet órán, hogy „a szobor egy pozitív forma”, ő meg ettől a korlátozástól megharagudott, a diplomamunkája is egy erős, megható, negatív formájú szobor lett. Ez adta a negatív ágyforma ötletét is...

Látom a dolgaidon, hogy azt szereted, ha a filmkép heterogén terekből, elemekből van összerakva.

????

Pedig bizony. Egy cserge a sarokban, ami felosztja a teret, a kint és bent, bent és kint, vagy az a sok stilizált játszóhely a színpadképeidben. Szóval, itt sokat adott a környezet. Ha ilyen sokat számít a helyszín, akkor talán érdekes, hogyan választod ki.

Hát, most épp a Groó Diana filmjéhez, a Csoda Krakkóbanhoz keresek helyszíneket. Vannak olyan helyszínek, ahol szoktak forgatni, vannak róluk fényképeim, megkérdezem az ismerőseimet... Ha ezek nem jönnek be, akkor kitalálok valami mást. Például kellett egy rabbiszoba, ahol sok könyv van, és egy falépcső; és az összes budapesti galériás könyvtár belsejét végigfényképeztem. Igazából a zsinagóga levéltára áll a legközelebb ahhoz, amit szeretnénk. Csak ott egyetlen ember tudja, mi hol van, nyolc éve próbálja rendszerezni, és ha egy iratot innen oda átteszünk, akkor kezdheti elölről. Szóval, van olyan, hogy megtalálod az ideális helyszínt, de ott nem szeretnék, ha forgatnál, esetleg túl drága...

Szoktál jelmezt is tervezni. Ahol, gondolom van egy plusz kontextus, a környezet, amihez képest működik a jelmez. A Macerás ügyekben nagyon feltűnő Brigi színpadi jelmeze, olyan, mintha eleve az árnyjátékhoz tervezted volna, csak ő kiszökik belőle.

Hát ugye ott egy Lorca-darabról van szó, a Buster Keaton sétájáról, ez eléggé szürreális, és Brigi benne az „amerikai nő”. Spanyolos ruhát terveztem neki, némi afrikai beütéssel, ami a nyakdíszt illeti. Mint folyamat a gyerekek jelmeze érdekesebb volt. Azt találtuk ki, hogy a kissrácok legyenek felnőttek kicsiben, kis öltöny, kis nyakkendő, kis mindenféle. Hát, ezt nem tudtuk megvarratni, nem volt rá pénz. Úgyhogy végül is csak a fejüket tartottuk meg kis felnőttnek, kalappal, bajusszal, egyébként olyan színű zsákvászont húztunk rájuk, amilyenek a hátterek, a nyakuknál meg összehúztuk.

Megint olyanokat mesélsz, hogy két heterogén teret ütköztetsz egy helyen.

Lehet. Ez mindenesetre vészhelyzetből született ötlet volt, és a végén jobb lett, mint a kisfelnőttek-dolog. Van viszont egy olyan tervem, az Übü király, ami teljesen egynemű, részben mert egyelőre csak terv, bár remélem, egyszer még megvalósul. Úgy kezelem, mintha ez lenne a világtörténelem első rajzfilmje, ezzel próbáltam megfogni a darab minőségét. Arra gondoltam, hogy mindenki, aki hatalmon van, mert hát ez a hatalomról szól, legyen kejfeljancsi-alakú. És akkor Übü a legnagyobb kejfeljancsi. Ez igazából kísérleti táncszínház lenne, nem prózai színház. A jelmezek amorf gömbszerűségek lennének, zártak, és kis talpacskákkal, mint a hintalovaknak van. Ezen himbálózhatnának a színészek, és alul lenne a lábuknak egy lyuk, és így kicsit tipegni-topogni is tudnának... Sok katona is kell a darabhoz, itt csak a katonaruha színét akartam megtartani, különben meg a harcművészetekből idézni. Az ősök árnyai kicsit mirós halálfejek lennének, inkább viccesek, nem félelmetesek. Aranyszínű foltokban vannak belülről megvilágítva, ennyi bennük az ijesztő. Ők a hatalmon levők, a többiek a nép, kezük-lábuk össze van kötve.

Többféleképpen is megkötnéd a színészek kezét-lábát...

Kísérleti táncszínháznak szántam. És az egész dolog egy babaraktárban játszódna, a polcokról lépnének ki.... Azt is mindenki tudja, hogy nem a színész vére folyik, ha harcolnak, ezért azt találtam ki, hogy ilyenkor babákat kéne a falhoz dobni, és azokból jönne ki a por, ezzel elmagyarázni az ölést. Van egy agykifröccsentési jelenet is, ott ledobnának egy babát, arra egy súlyt...

Fazekas Csaba: Boldog születésnapot!

Ez itt már rég marionett.

Igen, de nem biztos, hogy szigorú műfaji határokat kell húzni; mellesleg jól esett ezzel a bugyuta ötlettel játszani.

Miért bugyuta, mitől jó egy ötlet?

Jó ötlet? Hát legyen benne vizuális metafora, meg legyen mögötte valami tartalom, érzés, gondolat, vagy mi. Csináltam önálló koncept-installációkat is, és akkor gondolkodtam el ezen. Megpróbáltam olyan dolgok köré építeni őket, amik nekem fontosak, vagyis a családom tagjai köré. Édesapám a gyümölcsfákat kedveli, ezért megpróbáltam a fa árnyékát különböző napszakokban különböző színű szalagokkal megjelölni.

Na, erre értem, hogy miért mondod, hogy metafora, mert időbeli dolgot a térbe raksz ki, egymástól kap minőséget a tér és az idő.

A másik a nagymamámról szól, akkor találtam ki, mikor meghalt. Virágokból raktam ki a sziluettjét a falra, aztán fényképeztem a hervadás fázisait. Arra nem számítottam, hogy a tyúkok leeszik a falról a lábát…

A természet tovább tökéletesítette az eróziót...

Egyébként anyukámmal kezdtem, aki mindig azt akarta, hogy utazzunk, lássunk világot: ezért egy térképet raktam a fürdőkádba, és a fényképeinkből kis hajókat csináltam, de hogy miért vízben van, nem tudom megmondani, vizuális metafora. Amúgy a testvérem az óceánon túl lakik...

Most már mondd meg, mi is az a vizuális metafora?

Hát, metafora az, hogy 2 elemet összerakunk, és az kiad egy harmadikat, egy harmadik jelentést. Nekem ezt jelenti, és mindezt vizuálisan. Tehát azt, hogy két, általában nem együtt szereplő szín, vagy tárgy, vagy bármi egymás mellé kerül, és az összhangjukból valami új érzés, élmény jön ki. Még mindig ilyen fogalmakat használok, hogy érzés, meg élmény, meg katarzis.

Nem divatos...

De ez a jó művészet végeredménye, szerintem ez legyen a végeredmény.

Mindegy, hogyan, csak szóljon?

Igen. Az is erős, ha szörnyű, az is erős, ha szép, az is, ha megható. De egyszerűen hozzon ki belőled érzést. Mi értelme van az egésznek, ha nem hat rád, ha csak végigszaladsz egy galérián, és nem állsz meg sehol?

Fazekas Csaba: Boldog születésnapot!

És szerinted a meglepetés a legérdekesebb hatás.

Nem mindig, egyáltalán nem mindig.

Akkor mit szeretsz elérni?

Én ezt szeretem, csak tudom, hogy más is van. Például Mundruczó Kornél filmjei nyersek, és úgy erősek, Tarr Béla bizonyos jeleneteiben a lassúság miatt belerázódsz egy olyan hangulatba, amitől odafigyelsz minden részletre: ez is kizökkentés. Vagy ott vannak a régi sumér versek. Abban a kultúrában az ismétlés volt érdekes, a biztonságérzet volt jó.

És az volt a váratlan is. Szóval a meglepetés urbánus effekt.

A bulvárlapokban, vagy a kortárs művészetben is van két irányzat: az egyik az apró emberi dolgok felé fordul, a másik arra törekszik, hogy minél véresebb, ijesztőbb legyen. Hogy vágjuk a tehenet nyolcba, és tegyük az akváriumba, mint Damian Hirch, egy másik képzőművész meg kivette egy hulla érrendszerét, és azt állította ki. Vagy most a velencei biennálén Patricia Piccini egész hihetetlen szobrokat csinált, mint egy panoptikumban, az utolsó szőrszálig, teljesen hiperrealistán, csak épp ember és állat közti lényeket ábrázol, genetikailag hibás lényeket.... Közben megható zene szólt. Én fizikailag rosszul lettem a kontraszttól. Erős művészet. Nem a kedvencem, de az.

Szóval te háziasabb sokkokra törekszel.

Igen. Ebből a szempontból nagyon szerettem a Boldog születésnapot! című filmet, bár ott kevés dolgom volt, csak a hetvenes évekbeli fodrászüzletet, szatócsboltot csináltam én, általában azt, ami az első 10 percben játszódott. Vagy a Tamarában azt, hogy ott annyira kevés a tárgy, a színész, és akkora a tér; és ezért minden jobban megszólal, épp a kevés elemtől lesz monumentális. Olyan az egész, mint az operánál, amikor kiemelsz egy pillanatot, például amikor valaki haldoklik, és ráteszel egy egész áriát. Egyszerűen egy arc van, meg egy fal, és akkor észre tudod venni, hogy a fal arannyal van borítva, és hogy milyen a színészi játék. Ugyanígy egyszerű hatásra törekedtünk, mikor Hollós Péter megkért, hogy tervezzek Othellót, van két hét a premierig. Úgyhogy itt egyszerű dolgot kellett csinálni, de azt is akart a rendező. Modern, puritán, utcai ruhákat terveztem, de a szoknyát a fiúknak, a nadrágot a lányoknak. Egyetlen feltűnő elem volt rajta, egy széles, japános öv. Ez adja meg az ízét, kis piros hangsúly a színtelen szürke anyagokon. Othello mórsága volt még probléma; ezt úgy oldottuk meg, hogy egy fekete csíkot húztunk az arca közepére....

És miért cserélted föl a szoknyát és a nadrágot?

Csak. Egyszerűen játszom, kísérletezek. Próbálok valami érdekeset kitalálni, és megnézni, hogy milyen is egy harcos, ha ott lebeg a nagy szoknyája körülötte. Az egész látványtervezés, de a rendezés is akkor rossz vagy unalmas, ha magadat ismétled, és akkor jó, meg akkor élvezet, ha valami újat találsz ki. Olyan ötlet kell, ami engem izgat meg szórakoztat annyira, hogy végigharcoljam az egészet a mesterekkel, a kivitelezőkkel, és hát ezek oroszlánharcok. Ez pszichológusi feladat is: kőművestől rendezőig mindenkivel szót kell értened, hogy ki tudd hozni belőle, amit szeretnél. És már ez is nagyon összetett és nehéz. De mi van akkor, ha nincs pénz? Az úgy nagyon egyszerű, hogy ha valamit megfizetek, megkövetelem a minőséget. Ugyanezt pénz nélkül, az már feladat. Szóval, rájöttem, hogy én csak akkor vagyok képes végigcsinálni ezt az egészet, és lelkesen, hogyha van valami olyan ötlet, amiért megéri. Amin meghatódnak emberek: akkor van értelme.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.