Fókuszban a hangok

X. Laterna Magica Konferencia – Hang és kép. Pécs, 2003. szeptember 15–17.

A tizedik kiadásához érkezett pécsi filmtudományi konferenciának ezúttal is a Domini-kánus Ház, a villányi borospince és a Kalamáris étterem alkották a térbeli paramétereit. Az elhangzottak tematikája és információértéke azonban ennél jóval tágabbra szabta a kontextust.

Hangcsoportok

Az idéni konferencia-tematika a film és hozzá kapcsolódóan a hang, hangérzékelés kérdéskörét helyezte előtérbe. A tudományos érdeklődés ilyen irányú elmozdulásának két, szinte már-már gyakorlati okára mutathatunk rá: egyrészt a némafilm „műfajának” és korszakának egyre szisztematikusabb, izgalmasabb kutatási irányzata mintegy „negatív formaként” ugratja ki a filmes hangot. Másrészt ugyanebbe az irányba térít el az a tény, amiről a konferencia egyik résztvevője beszélt: a kép, képsík, képfajták komplex osztályozási rendszerének ismeretében igazán szembeötlő az, hogy a hangfajták nem büszkélkedhetnek hasonlóan felépített és kutatott családfával.

Ezen utóbbi hiátus betöltésére többen is kísérletet tettek a konferencia első két napjának előadói közül. Aarnt Maaso (Oslo-i Egyetem, Norvégia) analitikus terminusokat mutatott be, amelyek a közeli, nagyközeli stb. megfelelőiként alkalmasak arra, hogy általuk az emberi hangnak és mediatizált formáinak a változatait megkülönböztessük. Edward T. Hallnak a intim szférára, a személyes, illetve a publikus zónára vonatkozó klasszifikációja alapján Maaso elkülönítette egymástól a természetes hangtávolságot a mikrofonnak szánt hangtól, illetve a szándékolt hangtávolságtól. Olyan változókat is figyelembe véve, mint a hangerősség, a hangszín, a hang keltette térképzet, végkövetkeztetésként elmondta, hogy a technológiai változásoknak köszönhetően napjaink figyelemfelhívó reklámjaiban nem ritka a maximálisan felerősített, amúgy intim szférabeli közlésnek szánt személyes „hangvallomás”, amely szinte észrevétlenül éri el a „csak hozzám szól” hatást.

Birger Langjaer (Koppenhágai Egyetem, Dánia) kiindulópontja a jól ismert állítás volt, miszerint mozifilmekben a hang alárendelt a képnek, de legalábbis erős korrelációban áll vele, olyasvalamire utal, ami a képen látható. Langjaer a maga során épp úgy próbálta értelmezni a filmhangot, mint ami önálló szereppel bír a film kognitív univerzumában és valami olyasmire utal, ami a nem látható, ám feltehető filmtérben történik meg. Annál is inkább fontos lehet a hangnak ez az információ-jelölő szerepe, hisz képes arra, hogy méretet, súlyt és távolságot is jelöljön, az idő jelzéséről nem is beszélve. Mivel a film maga nem a fizikai realitást jelöli, hanem egy önálló figyelem-struktúrával ütköztet, amelyben a perceptuális információkat már „elhelyezték” a számunkra, a hangnak kitüntetett szerepe van abban, hogy eligazodjunk a film világában, összegezte Langjaer.

John Beasley-Murray (Manchester-i Egyetem, Nagy-Britannia) a „hang” és a „zaj” fogalmai mentén a diegetikus, illetve a non-diegetikus hangok különbségéből indult ki, és olyan filmhelyekre figyelt, ahol a kettő különbsége erőteljesen megkérdőjeleződik. Például amikor háttérzenét hallunk egy jelenetben és puszta „zajként” értelmezzük azt, majd a szereplő kikapcsolja a rádiót, és kiderül, hogy a hang onnan származott: miáltal a háttérzene „zajból” „hanggá” változik, hisz szereppel bír a diegetikus világon belül. Ez a mozzanat Beasley-Murray szerint egyszersmind alkalmas arra, hogy a képernyőn megjelenő szubjektummal azonosulhasson a néző, lévén, hogy ugyanazt hallja, amit ő.

Érzelmek képei

Két előadás a hangérzékelés és az ezáltal kiváltott érzelmek kognitív pszichológiai hátterére koncentrált: konferencia-nyitó előadásában Torben Grodal (Koppenhágai Egyetem, Dánia) az érzelmek kialakulásának evolúciós magyarázatát mutatta be, arra keresve a választ, hogy miért reagálunk annyira hevesen a fantasztikus avagy természetfölötti tematikájú (ergo: ismeretlen) hang és képfoszlányokra. Azért történhet ez így, mert az agy látómezőnek nevezett ősi részében értelmezzük először ezeket a információkat, ám ezen a szinten még nem tudatosíthatjuk azt, hogy ezek csupán reprezentációk, hisz a menekülőreflexeink és az adrenalintermelésünk sokkal hamarabb működésbe lép, mint a gondolkodás további fázisai. Azaz: mire hátradőlünk, hogy szerencsére csak filmet látunk, az agyunk teljes készenlétben áll arra az esetre, ha ez mégsem így lenne.

Charles Eidsvik (Georgia-i Egyetem, USA) előadásának kezdőpontja az a tény volt, hogy agyunkban az érzelmi, nyelvi és hangrendszerek közös „huzalozással” bírnak, ezért lehetséges, hogy a hanggal kifejezett érzelmek értelmezhetősége nem kultúrafüggő. Különféle kutatások azt mutatják, hogy minél negatívabb érzelmek kifejezéséről van szó, annál nagyobb a kultúraközi értelmezhetőségük. E meglátásokat Eidsvik végül amerikai színészek érzelemkifejező képességeire vonatkoztatta. Tarnay László (Pécsi Egyetem, Magyarország) a specifikusságon, illetve a kategóriákon alapuló humán felismerés szempontjából vizsgálta érzékleteink szerepét. Eszerint a hang (az ízhez és a szaghoz hasonlóan) sokkal nagyobb szerepet játszik egy specifikus személy (például az anyánk) felismerésében, míg a kép/látás inkább a kategóriákon alapuló felismeréshez szükséges. Példái olyan rendezők munkáira vonatkoztak, akik csökkenteni igyekeztek a zenei hangsáv szerepét filmjeikben (Antonioni, Bergman, Brook), miáltal a kategóriákon alapuló meg/felismerést erősítették filmjeik vonatkozásában.

Jean-Luc Godard: Passiójáték

Vivian Sobchack (UCLA, USA) a Dolby hangrendszert reklámozó, játékfilmek előtt bemutatott spotok példájából kiindulva arra fókuszált, hogy a hangminőség (ez lévén a reklámozott „termék”) hogyan alakítja a néhány másodperces reklámok képi világát. A tökéletesen tiszta, több hangcsatornán közvetített, a valóságosnál sokkal érzékletesebb hangok a józan ész szintjén akár paradoxonnak is minősíthetőek. Sobchack végkövetkeztése szerint ezek a reklámspotok egyrészt a valóságos határait tesztelgető próbálkozások, másrészt a képi megjelenítések a hangzó allegóriáiként foghatóak fel.

Pethő Ágnes (BBTE, Románia) Jean-Luc Godard poétikájának történeti változásait szemléltette a „mozaikostól a muzsikusig” metaforájával. Érvelése szerint Godard – Eizensteinhez vagy Tarkovszkijhoz hasonlóan – a filmi zeneiség egyfajta elméletehez és gyakorlatához jutott el a ritmikus struktúra, az emocionalitás, a non-verbális jelentésteremtés és a szép/fenséges absztrakt elgondolásának felhasználásával. Godard saját szavaival élve: a képernyőnek egy „fehér lapként” való szemlélete (az újhullám idején készített filmjei) és a „képernyő, mint fehér plázs” szemlélete (későbbi művei) közötti különbségről van szó.

Teoria mobile

A háromnapos konferencia utolsó napján, az eddig kialakult, és valóban jól bevált szerkezetnek megfelelően a gyakorlatibb, adott filmekhez, rendezői életművekhez szorosan kapcsolódó referátumok kaptak helyet. A jelenet-értelmezések és gyakorlatban tesztelt elméleti felvetések nemcsak a doktorandus-hallgatókat vagy filmes tanszékek fiatal tanársegédeit mozgatták meg, szerepeltek az idén ebben a szekcióban olyanok is, akik az előző években az elméleti blokkokban adtak elő (pl. Szalóky Melinda, UCLA, USA, vagy Johannes Ehring a Római Egyetemről). Itt már a tematikus variációk is sokkal tágabbra nyitottak, gyakran a konferencia általános témájától, a filmhangtól teljesen eltávolodva, és a felidézett filmek körét is a konferencia-felhívás által javasoltnál (Aki Kaurismäki: A múlt nélküli ember, ill. Godard: Passiójáték) jóval inkább kitágítva. Így az utolsó nap lett a tizedik Laterna konferencia „elméletileg és gyakorlatilag” legszínesebb, legmozgalmasabb napja.

Az előadások négy kisebb tömbbe csoportosítva követték egymást. Silvia Agrisani (Nápolyi Egyetem, Olaszország) Tony Gatlif roma tetralógiájának (a Lachto Drom-tól a Vengo-ig) prológusaiban és befejezéseiben használt zenei anyagokat vizsgálta, és ezeknek a narratívához fűződő viszonyát, míg a később előadó Pócsik Andrea fikció és valóság keresztmetszetében helyezett el néhány romákról szóló kortárs magyar filmet (pl. Kamondi Zoltán: Kísértések, Szederkényi Júlia: Paramicha, Gyöngyössy Bence filmjei stb.), azt elemezve, melyek a tematika tipikus képei, illetve hogyan függnek össze a rendezői-szerzői intenciók a hiteles történetekkel, vagy éppen a történetmesélés lehetetlenségével. A filmhanggal foglalkozó előadások között a szemléltető anyagok kidolgozottságával és az érintett filmek alapos értelmezésével tűnt ki Szalóky Melinda (UCLA, USA) Murnau: Virradat-át, és Ali Vatansever (Isztambuli Egyetem, Törökország) Tati: Playtime-ját tárgyaló referátuma. Szalóky a némafilm szinesztetikus „hangzó képei”-t elemezte, vagyis azt, hogyan kísérletezett például Murnau a képek hang nélküli, azaz vizuálisan közvetített hanghatásaival, míg a design-szakos hallgató Vatansever Tati filmjében egy ún. „meta-hangváros” felépülését követte, a steril várótermi helyszín minimális dialógusai, de annál gazdagabb zaj- és zörejvilága alapján.

 Robert Bresson: Pickpocket / Zsebtolvaj

Több filmmel is foglalkozott az olasz Francesca Liguoro, aki Hitchcock: Az ember, aki túl sokat tudott két verziójában hasonlította össze a kép-hang kapcsolatokat, valamint az intradiegetikus és extradiegetikus hangok kölcsönhatását, valamint a montreáli egyetemről érkezett Guillaume Lafleur (Montréali Egyetem, Kanada), aki ideológiai és esztétikai megközelítésnek vetette alá Marco Ferreri filmjeinek szekvenciális sorrendjét. Érdekes elképzelést vázolt fel előadásában Johannes Ehrat (Római Egyetem, Olaszország), aki főként Godard filmjeire vonatkozóan kísérelte meg leírni az emblematikus zenehasználatot, az emblémaként „működő” zenét, mely nem feltétlenül emocionális, hanem imaginális kapcsolatban áll a megjelenő képekkel. A bergamoi egyetem évente visszatérő tanára, Stefano Ghislotti, aki tavaly rendkívül részletes, matematikailag is modellált Memento-elemzéssel lépett fel, ez alkalommal néhány filmrészlet vetítésével párhuzamosan a lelkiállapotok, a visszaemlékezések és a zenehasználat kölcsönhatásait mutatta be Ermanno Olmi három művében.

A nap végén került sor a felhívásban javasolt Kaurismäki filmmel (A múlt nélküli ember) foglalkozó egyetlen elemzésre, amelyet Király Hajnal (ELTE doktori program, Budapest) referátuma szélesebb „kontextus”-ban is elhelyezett, egyrészt az életmű, másrészt a műfaji és zenei intertextusok beazonosításának segítségével. A konferenciát az arc filmszerűségével, valamint az arcok jelenlétével és hiányával foglalkozó előadás zárta (Margitházi Beáta, PPKE), Robert Bresson Zsebtolvaj és A pénz című filmjei, illetve Deleuze affekció-kép elmélete alapján.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.