Vámpírok, őrült tudósok és egyéb rémek bűvöletében

A Hammer stúdió története I.

Műfaji filmeket készítő, Hollywoodon kívüli stúdióként megmaradni nem könnyű, főleg ha az amerikai közönséget célozzák meg filmjeikkel. A költségvetési praktikái mellett ilyen tekintetben is példaértékű a brit Hammer Film Productions története, hiszen másfél évtizeden át jelentős pénzösszegeket orozott el amerikai (horror)filmektől minőségi darabjaival.

A kezdeti évek

A Hammer Films 1934-ben alakul meg, alapítói között van Enrique Carreras és Will Hinds, akik filmes tapasztalattal nem, de többek között színházi múlttal is rendelkező üzletemberek; vállalatukkal céljuk a brit filmipar szolgáltatta lehetőségek kihasználása. A filmgyártás mellett a forgalmazás is az ő kezükben van, mivel az Exclusive Films élén – amely a produkcióik terjesztését végzi – szintén ők állnak, s a két említett céget együtt jegyzik be 1935 májusában.

The Song of Freedom, 1936, plakát

Még jóformán el sem kezdődik a Hammer története, de egy évtized erejéig máris véget ér – mivel 1937-ben csődbe kerül a vállalat. A korai bukást több fejlemény is elősegíti: a Carreras-Hinds-páros nem rendelkezik szükséges filmes tapasztalattal és névvel, az általuk készíttetett filmek költségvetését pedig jócskán megemeli, hogy ahány film, annyi műfajban (pl. zenés film, krimi stb.) próbálják ki magukat ebben a szűk két évben. A Hammer ezen korai szakaszának nincs is önálló arculata, a mindössze hét alkotás között a kapcsolatot csak a filmek elején megjelenő Hammer és Exclusive Film felirat jelenti. Kvóta-fércművekről van szó, amelyeket azért készítettek – több újonnan alapított vállalattal párhuzamosan –, hogy a hazai mozik teljesíteni tudják a hollywoodi és brit filmek közötti elvárt arányszámot.1 Az 1935-ös csődöt követően Carrerasék kapcsolata a filmiparral viszont nem szakad meg: az Exclusive megmarad, amelyen keresztül más gyártók alkotásait forgalmazzák egészen 1947-ig, amikor az eredeti alapítók fiai újraélesztik a Hammer nevet.

A fontokról innentől kezdve Anthony Hinds és James Carreras dönt, sőt, nem sokkal később még az utóbbi fia, Michael Carreras is csatlakozik a vállalkozáshoz, aki producerként és rendezőként is jelen lesz a Hammer történetében.

Az újjáalakulás és a Hammer-stratégia

Anthony Hinds és James Carreras egyaránt katonai szolgálatot teljesítenek a háború alatt. Utóbbi 1943-ban vonul be, 1944-re közlegényből a légelhárítás alezredesi posztjáig küzdi fel magát. A Hammer Films égisze alatt készül ugyan néhány világháborús film az 50-es évek során (ilyen például az 1957-es The Steel Bayonet / Bajonett Michael Carreras rendezésében), de a háború hatása nem a filmekben lesz igazán tetten érhető, hanem magában a stúdió jellegében: az újjászervezést követően a Hammert ugyanaz a szigorú, már-már a katonaságra jellemző rend, alaposság jellemzi, ami egy sikeres katonai karrierhez szükséges.

Az 1957-es Bajonett/Bayonet of Steel plakátja

Tanulva a 30-as évek hibáiból, az újjáalakult Hammer jóval kontrolláltabb költségvetéssel kezd dolgozni. Jelentős összeget spórolnak meg például azon, hogy több filmet egy helyszínen, ugyanazon díszletek előtt és ugyanazon stábbal vesznek fel, ezzel megkerülve a szállítás, a technika és az új szerződések jelentette költségeket. Ez a helyszín néhány évnyi kísérletezgetés után, 1954-ben állandósul a Bray Stúdióban, amelyből majd csak 1968-ban költöznek át az Elstree komplexumba. Ez a pénzügyi és stábbeli megkötés azt hozta magával, hogy a Hammer alkotói hasonló témájú filmekben gondolkodhatnak – így innentől kezdve összesen egy-két műfajra és vissza-visszatérő stábtagokra összpontosul a stúdió, amelynek lehetőségeit a végletekig, évi akár 5–6 filmben próbálják kiaknázni.

A Hammer-filmeket az tette vonzóbbá a közönség számára, hogy ismerős karakterek történeteit dolgozták fel, ennek köszönhetően szinte minden esetben adaptációval találkozunk. Ennek első példája a rádióműsoron alapuló Dick Barton, különleges ügynök (Dick Barton: Special Agent, 1948, r: Alfred J. Goulding), amely során megfigyelhető az is, hogy az illető név népszerűségét többször is kiaknázzák: Dick Barton a következő években további két történettel tér vissza a brit mozikba. A hammeri történetek alapjait a későbbiekben színpadi darabok, sorozatok, könyvek és korábbi filmek jelentik, olyan hangzatos nevek, amelyek ismerete lényeges reklámként szolgál, így borítékolhatóan nagyobb érdeklődést váltanak ki a mozilátogatókból.

Az 1948-es Dick Barton-film főcíme

Az alapítók a 30-as években a brit filmvilágot célozták meg olcsó kvótafilmjeikkel, fiaik viszont a szigetvilág jelentette korlátokat figyelembe véve mostmár tengerentúli terjesztésben gondolkodnak, amely iránti szándék a Lippert-filmek korában, 1952 és 1955 között figyelhető meg. Nagy-Britanniában ugyanis ezen évek alatt ismét szabályozás alatt vannak a hollywoodi filmek, amelyre az Álomgyár úgy válaszol, hogy filmszínházaikban ők is korlátozzák a vetíthető brit filmek számát. Ezt a megkötést úgy kerüli ki a vállalat, hogy szerződést kötnek az amerikai Robert Lippert producerrel, akin keresztül amerikai pénz és stáb segítségével koprodukciós filmeket készítenek, amely által nem vonatkozik egyik félre sem a kölcsönös embargó. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában más-más címmel kerülnek moziba ezek a fekete-fehér, alacsony költségvetésű (már-már elfeledett) film noirok. S habár a ekkor már a Hammer-féle filmkészítési és -terjesztési módszer olajozottan működik és nem kerülnek vissza a 30-as évekbeli válságos állapotba, még nem találtak rá arra a műfajra, amely meghozza, vagy legalábbis meghozhatja az igazi áttörést egy ilyen szerény kiállású stúdió számára. Az amerikai piac meghódítása iránti szándék és az embargó feloldása után így megszakad a Lipperttel való szoros kapcsolat, s a stúdió új műfajok, témák után néz.

A fantasztikum bűvöletében

A sherwoodi erdő hősei plakátja

Az egyik új irány a múltban játszódó kalandfilm, amely terén pár éve űr támadt a brit filmgyártásban (1950-ig, azaz a bukásáig a Gainsborough Stúdió tett szert hírnévre kosztümös filmjeivel). Ezen kalandfilmek zászlóshajója A sherwoodi erdő hősei (The Men of Sherwood Forest, 1954, r: Val Guest) című Robin Hood-adaptáció, amelyhez nagy reményt fűznek (amit az is jelez, hogy ez az első színes alkotás a Hammer-katalógusból). Ezt követően – az Eastmancolorban rejlő új lehetőségeket kihasználva – további kalandtörténetek megfilmesítését veszik tervbe (pl. Tuck barát), de egy másik film (The Quatermass Xperiment / A Quatermass kísérlet, 1955, r: Val Guest2) hatalmas sikere miatt végül a sci-fi-vonalon indulnak el.

S tulajdonképpen ez a film az a mérföldkő, amely elindítja a Hammert a hírnév útján: az azonos című hatrészes BBC-sorozat mozifilmes adaptációja sikeres lesz mind Britanniában, mind a tengerentúlon, ahol más címmel (The Creeping Unknown) a United Artists segíti elő a vetítését, így bennük találnak az első igazán jelentős, profittermelést eredményező amerikai forgalmazóra is. Carrerasék a Quatermass-szal érintetlen brit mozifilmterületre kerülnek. A fantasztikumot kihasználó filmek (horrorok, sci-fik és fantasy-k) alapjait gyakorta brit művek jelentik, gondoljunk csak Bram Stoker, H. G. Wells vagy Rider Haggard írásaira, de ezeket megfilmesítési jogai rendszerint Hollywoodban vannak, és Nagy-Britannia nem tud válaszolni a kihívásra – egészen mostanáig, amikor egy olyan tudóst figuráját adaptálják a filmvászonra, akinek hírnevére (sorozatbeli sikerére) alapozva többször felhasználható, figyelemfelkeltő téma születhet.

Az 1955-ös The Quatermass Xperiment

Az Egyesült Államok úgyszintén szívesen fogadja ezt az inváziós filmet, annak ellenére, hogy ilyen típusú filmekben náluk sincs hiány (The Thing from Another World / A Lény - egy másik világból, 1951, r: Christian Nyby; The War of the Worlds / Világok háborúja, 1953, r: Bryon Haskin stb.). Ennek okai, hogy a Quatermass-történet valamilyen szinten különlegesnek számít az amerikai közönség előtt is, hiszen ezalkalommal nem amerikai katonák veszik fel a harcot a földönkívülivel szemben, hanem London és lakossága kerül a pusztulás szélére, arról nem is beszélve, hogy a speciális effektjei és története sem sokkal marad el a hasonló álomgyári filmek mögött. A problémát ugyanakkor maga Hollywood jelenti, amiben a Hammer komoly (és legyőzhetetlen) vetélytársra talál a tudományos fantasztikum témakörében. Az X: az ismeretlen (X: The Unknown, 1956, r: Leslie Norman) és az első részéhez hasonlóan szintén a BBC-sorozaton alapuló Quatermass 2 (1957, r: Val Guest) bevétele el is marad a várttól, amelynek következtében újabb műfaji módosítás történik. A Hammer a fantasztikumból táplálkozó filmek vonalát folytatja ugyan, de a sci-fi helyett a horrorra helyezi a hangsúlyt, és elkészíti a Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein, r: Terence Fisher) című filmet 1957-ben, amely a röviddel utána forgatott Drakulával (1958, r: Terence Fisher) együtt olyan mértékű sikert hoz, amely egycsapásra fontos tényezővé teszi a Hammert a horrorfilmes kánonban. Ezzel születik meg végre az a Hammer, amelyet ma is ismerünk: filmtörténetek és -enciklopédiák állandó bérlője.

Az 1957-es Frankenstein átka

A siker hatalmas: az átszámítva kb. 200 000 dollárból készült Drakula-film csak az Egyesült Államokban 1 millió dolláros bevételre tesz szert. A kedvező fogadtatás mögött az igényes történet, az amerikai forgalmazókkal ápolt kapcsolat és a felfedezett piaci rés áll. Amíg a korábbi tudományos-fantasztikus filmek Hollywooddal szembeni vetélytársnak, addig a kosztümös, gótikus horrorfilmek az álomgyár által már nem érintett területnek számítanak. Drakula, Frankenstein és társai ugyan korábban, a 30-as évek során nagy népszerűségnek örvendtek (többnyire a Universal Stúdió kínálatát színesítették egészen a 40-es évek végéig, egyre csökkenő minőségű, de mégis népszerű folytatásaival), de a fekete-fehér nyitódarabok méltóságát és ötletességét mellőzve, elfeledett „bóvlifilmekben”, esetleg olcsó sorozatepizódonként vegetálnak – amíg a Hammer újból rájuk nem talál, s ugyanolyan tisztelettel kezeli a klasszikus szörnyeket, mint ahogy azt a Universal tette a 30-as években. A brit stúdió viszont nem ezeknek a feldolgozásaiban gondolkodik (hiszen az eredeti alkotások újrafilmesítési engedélyeit nem tudja megszerezni), hanem a jogi bonyodalmak elkerülése végett saját verziói más, jóval sötétebb irányt vesznek.3

Az 1958-es Drakula

A Drakula- és a Frankenstein-filmekkel születnek meg a stúdió legnagyobb sztárjai. A filmek rendezője, Terence Fisher már a Lippert-korszakban a Hammernek dolgozik, de ahogy a stúdió, úgy ő is ezekkel a gótikus filmekkel tesz szert hírnévre, és a stúdió legfoglalkoztatottabb rendezőjévé válik. A Drakula- és Frankenstein-folytatások mellett más klasszikus lények – farkasember, más vámpírok, őrült tudósok és elátkozott személyek – is megelevenednek az ő irányítása alatt, a Hammer által kínált legkelendőbb termék, azaz a gótikus horror az ő reszortjába tartozik egészen a 70-es évek elején megjelenő arculatváltásig.4

Terence Fisher

A filmek főszereplői, azaz a Victor Frankensteint és Van Helsing professzort alakító Peter Cushing, illetve Frankenstein teremtményét és Drakulát megformáló Christopher Lee úgyszintén a leghíresebb és legfoglalkoztatottabb Hammer-színészekké válnak. A stúdió szempontjából a brit színészek felemelkedése annyiban érdekes, hogy a stúdió szakít az egyik, Amerikát megcélzó eljárásával – azzal, hogy a főszerepeket hollywoodi színészekre osztja, amely már a Lippert-korszaktól kezdve alapvető eszköz volt a stúdiónál.5 S noha Terence Fisher e stúdión kívüli munkája csak néhány felejthető filmre korlátozódik, ez a két színész nem csak a Hammer, hanem az egész európai horrorkultúra fontos tényezőjévé válik.

A Hammer egyelőre nem mer (és a bevételeket látva nem is akar) változtatni a bevált recepten, ezért egymás után készülnek a gótikus horrorok, amelyekkel a megtermelt profitot nemcsak a folytatásokra, hanem a 60-as évektől kezdődően aztán egyéb műfaji próbálkozásokra is felhasználják.

 


1 Francia mintára a 30-as években a britek is bevezettek egy kvóta-rendszert a filmgyártásba a hollywoodi áradat megfékezésére: megszabták, hogy a bemutatott filmek hány százaléka (az éra végére mintegy 20%) kell brit produkció legyen. Az ezen szellemben készült filmek az ún. quota-quickie-k.

2 Kb. 120 000 dolláros költségvetésével az akkori legdrágább Hammer-filmnek számított.

3 Ennek köszönhetően teljes értékű, az azonos című filmektől független művekről van szó, aki olvasta a fekete-fehér klasszikusok alapjául szolgáló regényt és/vagy látta a belőle készült hollywoodi változatot (legyen szó a Hammer előtti vagy utáni feldolgozásokról egyaránt), egészen biztosan új élményekkel gazdagodik.

4 Jóformán minden szélesebb körben ismert híres karakter hammeri (kon)verziót kap, többek között a Múmia, Dr. Jekyll, az Operaház Fantomja. Ezekre a filmekre is érvényes a Frankenstein és Drakula-történetnél említett önállóság, úgyszintén eredeti történetekről van szó.

5 Ezen színészek neve, pl. a Quatermass professzort alakító Brian Donlevy nem cseng túlságosan ismerősnek manapság, időtálló, vastag filmes könyvekben tárgyalt színész és színésznő nem igazán található a Hammer Frankenstein előtti filmjeiben. Esetleg a Robin Hoodot alakító Don Taylor érdemel említést, aki később rendezőként készít néhány érdekes filmet. Időutazós filmjei mellett (A majmok bolygója 3 – A menekülés, 1971; A végső visszaszámlálás, 1980) még a Dr. Moreau szigete (1977) és az Ómen 2 (1978), ahonnan ismerősen hangozhat a neve, ezek azonban már nem a Hammer égisze alatt készülnek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.