A bullshit-barométer

A román újhullámról II.

A legjobb román filmek nem sztori-centrikus alkotások. Dramaturgiájukat a karakter diktálja. Altmanhoz hasonlóan hagyják élni, lélegezni „hőseiket”, akik gyakran elfuserált alakok, a kommunizmus hátramaradt emberi hordalékai. De minden jelenlegi hibájuk, múltbeli vétkük ellenére figyelemre és együttérzésre méltóak – vallják témaválasztásaikkal és emberábrázolásukkal a rendezők. Ebben áll a román film humanizmusa.

Humanizmus

Hogyan érik el ezt a delejes hatást a román rendezők, hogy tekintetünket a mozivászonra vonják akár két és fél óráig? Utólag megtudtam, hogy a Lăzărescu a látszat ellenére alaposan kidolgozott film, a forgatást három hónapos próbafolyamat előzte meg. A forgatókönyv, a színészmozgás tehát alaposan ki van dekázva. Vagy talán a „másodhős” előtérbe hozása segített? A 4 hónap, 3 hét és 2 napban az abortuszt intéző barátnő, Lăzărescu kálváriájánál pedig a mentős doktornő válik egyre inkább a főszereplővé. Az alkotók mindkét esetben kikerülték azt a sémát, hogy a nézőnek egyszerűen az áldozat miatt kelljen szánakoznia. Ehelyett a neki segíteni próbáló egyén nyűglődésével (is) empatizál. Közrejátszhat a hatásban, hogy a „színész-alapanyag” mindig kiváló. A román filmeket hitelesebbnél-hitelesebb színészek cipelik – élettől megroskadt – vállaikon. Elhisszük nekik, hogy súlyos életanyag van mögöttük, és hogy ők azok, akik. Valós, meggyőző, életszerű figurákat látunk.

Cristi Puiu: Moartea domnului Lăzărescu / Lăzărescu úr halála

Lehet, hogy Lăzărescu úr besúgó volt. Vagy párttitkár. De nem számít. Most már csak önmaga (alkoholba fojtott) árnyéka. És neki is joga van a méltó bánásmódra – életében, halálában. Ebben van a román mozi humanizmusa. A román filmesek nem hajítják félre a régi rendszer emberi maradványait. Ami az Érdeméremben (Medalia de onoare, 2009) mondatik ki a legnyíltabban, ebben a megható, velejéig emberséges filmben: a családfő bemártotta fiát a szekuritáténak, hogy ne tudjon disszidálni. (Persze azért tette, mert nem akarta elveszíteni őt, de ezzel nagy rombolást végzett.) Azóta felesége hozzá sem szól, fia meg látni sem akarja. Amikor a film végén végre visszatér Észak-Amerikából és ott ül a családi asztalnál, az apa büszkeségéből kivetkőzve bizony elpityergi magát – örömében és szégyenében.

Emberi megfigyelések: „bullshit-barométer”

A román filmek „hőse” antihős. Elfuserált alak. És a kommunizmus hátramaradt hordaléka. Ember-roncsa. Ha az utcán jönne szembe velünk, tudomást sem vennénk róla. Sőt megkockáztatnám, talán idegesítene minket egyes megnyilvánulásaival, ha a boltban előttünk állna a sorban. Gyarló hétköznapi ember. Nem különösebben intelligens, nélkülözi az önismeretet és nem gondol bele az élet nagy kérdéseibe. Ilyen Lăzărescu úr, ilyen a tévesen megkapott medáljába kapaszkodó Ion bácsi, ilyen Felicia anyja meg apja, ilyenek az autót nyerő kamaszlány kiabáló szülei, akik el akarják venni tőle a kocsit. Ilyen a szótárt felütő rendőrfőnök és a piros inges, pocakos alkalmazott az irodájában. Ilyenek a tévéműsorban vitatkozó álforradalmárok. Ilyen a világvégi vasútállomáson tengődő lány apja a California Dreamin’-ben (2007). Csupa élesszemű leleplezés az elődökről. De a fiatalok sem feltétlenül imponálóbbak. Mert kétes figura a Francesca címszereplőjének húzós ügyletekbe keveredett fiúja, a Sporthorgászat (2007) szakállas pasasa és a Ha fütyülni akarok, fütyülök (2010) javítóintézeti lázadója is – utóbbi kettő fékezhetetlen ösztönlényként hibát hibára halmoz. A román filmhősök modorosságai, hülye beidegződései, hagymázas ideái szemet gyönyörködtetően domborodnak ki. Érdekes, hogy a nők általában kiegyensúlyozottabb és emberileg is érettebb, érzékenyebb alakoknak tűnnek a román rendezők szemében.

Kép a Eu când vreau să fluier, fluier / Ha fütyülni akarok, fütyülök című filmből

A harmincas-negyvenes éveikben járó direktorok bámulatos józanságát szerintem a kommunizmus edzette meg. Hogy ügyeskedni kellett, kijárni a családnak a nyaralásra a beutalót, a benzint, az élelmiszerjegyen túl a pluszkaját, kiretusálni a fotóról Ceauşescu sipkáját (Mesék az aranykorból, 2009). És ilyen örökséggel megrakva a mai filmalkotók betéve tudják machinációk, ügyeskedések pszichológiai ábécéjét. Filmjeikben bőségesen lehet találni példákat ilyen piszlicsáré lavírozásokra és mások ravasz átejtésére, körmönfont kihasználására. Jól működik e rendezőkben az emberismeret, amit én „bullshit-barométernek” hívok az életben: nem lehet őket levenni a lábukról vagy megtéveszteni. Következésképp nem is fognak idealizálni senkit, se főszereplőt, se epizodistát. Mindenkit a maga nagyszerűségében és nevetségességében ábrázolnak. Mert egyetlen személy sem tisztán jó vagy rossz, csodás vagy szörnyű, hanem ez is, az is. E kettőségből ered fekete humoruk: meghatóan mutatják figuráik esendőségét és nevetésre késztetnek bogaras baromságaik, piszlicsáré mániáik felvillantásával. Még az Aurora (2010) ámokfutásnak súlyos, lassú kibontakozásában is vannak pillanatok, amikor a pszichopata viselkedés, a durvaság (a tanítónővel vagy a butikos lányokkal) humorosnak hat – és a közönség el is kuncogja magát idegesen. (E műfajban utoljára a San Sebastiánban 2004-ben fődíjat nyert Schussangst volt kiváló, de még a grúz alkotó sem ment el odáig, hogy humort csempésszen a témába.)

A Felicia, mindenekelőtt (2009) túllépett a karakterábrázolásnak e szintjén: felfejtette a kispolgári viselkedések, megszokások mögött a bántást, a fájdalmat. Hogy a látszólag aggódó, óvó szülői hozzáállás mögött helytelenítés, el nem fogadás, sőt lesajnálás és domináló szándék bújhat meg. S ennek magyarázata lenyűgöző, már-már katartikus erővel bontakozott ki a címszereplő, Ozana Oancea könnyesen mérges filmvégi monológjában.

Kép a Felicia, inainte de toate / Felicia, mindenkelőtt című filmből

Visszatérve az első részben említett, Román Filmkritikusok Szövetsége által rendezett beszélgetésre, ami meglepett a külföldi kritikusok eszmecseréjén, az a felszínességük. Hogy a román filmek emberi tartalmát említés nélkül hagyták. Vallom, hogy a jelzők (vagyis minőségek, kvalitások) adják az élet savát-borsát, és különösen akkor nem nélkülözhetők, ha művészetről beszélünk. Márpedig a felszólalók szájából mindössze három jelző hangzott el: „minimalizmus”, „realizmus” és „fekete humor”. A formát érintették, a tartalmat még csak meg sem kapirgálták. (Hát magamhoz ragadtam a mikrofont és előadtam bullshit-barométer elméletemet.)

Karakter, viselkedés

A román film nem sztori-centrikus és a nem a fordulatokra épít, dramaturgiáját a karakter diktálja. És ebben a nagy viselkedés-megfigyelőt, Robert Altmant követi – aki hagyja élni, lélegezni a karaktereit. (Puiu például egyik példaképének tartja a néhai mestert.) Az Arany Pálma-díjas rövidfilm, a Traffic (2006) az elidegenedésről szólt, és nem arról, mit mondanak a telefonon. Sikerül-e Feliciának feljutnia a legközelebbi repülőre? Egyáltalán nem ez a fontos. Hanem anya és lánya viszonyának alakulása. Vagy melyik országban lyukad ki végül Francesca, Bobby Păunescu filmjében? Itt sem ez a fontos. Otthagyja-e a férj a feleségét az Ünnepek utánban (2010)? Nem ez a tét, mert a két főszereplő rezdülései, vitájuk, erőviszonyuk ide-oda ingadozása teszi oly izgalmassá a már százszor látott „megcsalásos-válásos” melodráma-klisét.

Az egyik külföldi szaklapban Peter Brunette amerikai filmkritikus úgy látta, az ifjú román rendezők látszólag azon versenyeznek, ki meddig tudja kitartani a sztori eseménytelenségét és közben fenntartani a közönség figyelmét, hogy csak két (vagy akár három) óra múltával leplezzenek le valamit főhősük motivációiból. Vagy még azt a keveset sem (pl. Aurora – mert itt már valamiféle egzisztencialista kelet-európai angsttal van dolgunk, ami talán túlmegy a hétköznapi eseményekben elkövetett emberi sértések és morális kihágások adok-kapok játszmáin). A legboldogabb lány a világon (2008) mintha egyenesen sportot űzne a cselekménytelenségből. A dialógus nagy része a reklámszlogen szajkózása. Mégis rettentően vicces ez a film, és repetitív jellege ellenére cseppet sem unalmas.

Kép a Legboldogabb lány a világon című filmből

Idén Kolozsváron néhány helyi fiatal panaszkodott nekem: nem izgatja őket a rohadó román valóság viszontlátása a vásznon. Lehet, hogy a szomszéd-nem-éppen-zöld-fűje-érdekesebb szindrómája beszél belőlem? Hogy ami a pesti flaszteren untat, az a közel-keleti metropoliszok rusnya betondzsungeljeivel konkuráló szedett-vedett bukaresti utca szürkeségében felkelti a figyelmemet? Nem hinném. Hogy miért működnek a román filmek, annak több oka lehet, mint a határon túli lakótelep-folklór egzotikuma.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.