Végetért a 10. Filmtettfeszt – Magyar Filmnapok. De ha már az önreflexivitás csillagjegyében vagyunk, akkor az ilyenkor mindig esedékes fesztiválbeszámoló is történjen szervezői szemszögből, hadd lássa a Kedves Olvasó a kulisszákat. Versenyfutás keddtől vasárnapig, kifulladásig.
2010. október 5., kedd
Este tíz óra van, ma korán kéne feküdni, mert reggel korán indulunk a Feszten vetítendő kópiákért Budapestre. Persze, hogy nem jön össze, 11 után valahogy sötét és csend, csak az álom nem jön (ilyenkor sohasem jön). Aztán hajnali 5 előtt 10 perccel álmos pofával már a monostori OMV-nél szobrozok. Megjön Bálint, befekszem a hátsó ülésre, próbálok aludni, persze, hogy lehetetlen. Várad körül előreülök az anyósülésre, ott próbálok aludni, de a gyönyörű őszi nap nem hagy. Aztán kormánycsere, berobogunk Pestre, persze már az M3-asról való leszállásnál elrontom a letérőt. Az első megálló a... na milyen utca is? Kezdődik a kópiák és DVD-k begyűjtése.
(Nagyon érdekes, hogy minden filmhez ugyebár társul egy cég, és az illető céghez egy helyszín, egy munkahely, emberekkel, s ez akarva-akaratlan illik az illető filmhez, amelynek kópiájáért éppen megérkeztünk. A Köntörfalakat egy sikkes, tágas, jól őrzött helyről hozzuk el, a Hajdu Szabi- meg Mundruczó-filmeket egy artmoziból, a Poligamyt egy jól kitalált, saját filmjeik kabaláival teletűzdelt belvárosi cégszékhelyről, majd Mészáros Márta filmjét a (volt) állami forgalmazótól, a Moképtől, egy régi, kopott raktárból. Még a tekercseket tartalmazó dobozok is sokat beszélnek a helyekről, a filmekről.)
2010. október 6., szerda
Öt óra budapesti GPS-es kolbászolás után hazaindulás Kolozsvárra a filmekkel jól megrakott, roskadozó seggű Astrával. A benzinóra is fürgébben konyul lefelé: próbálom kihasználni, amíg autópályán vagyunk, majd Debrecentől úgyis jön megint a kanyargás és kuplungmunka. Este fél 11-kor már fel is vannak hordva a „pelikulák” a Győzelem mozi vetítőjébe: lehet aludni! Azaz lehetne, ha nem kellene a holnap kezdődő fesztiválra a DVD-n kapott filmeket felmásolni, lecsekkolni, kiherélni róluk a menüt, eléjük biggyeszteni a vasárnap készített fesztes promót (idén egy Public Enemy-re nyomja Badi a futóiskolát egy improvizált fekete símaszkban, játékpisztollyal).
2010. október 7., csütörtök
3-kor kezdünk majd, tehát 1 körül már ott vagyunk a mozinál, de előtte még Filmtett-iroda, elhozzuk az erősítőt és a hangfalakat a közönségtalálkozókhoz. Persze, hogy nincsenek meg a kábelek. Nem baj, Jani majd elmegy venni. Istenem, megint kezdődik a kábeldugosgatás elölről. Idén az Emőke laptopjáról mennek a DVD-s filmek, az enyém már nagyon öreg és lassú, hiába feszít rajta a Batman-lehúzós. Lassacskán megjönnek az önkéntes csajok is, a régi jó ismerősök mellett mindig van 2-3 új arc. Az idén is. Feltornászom a Filmtettes bannert a mozi bejáratához egy rozoga fémlétrával. Közben már szállingóznak befelé nézők alattam.
Hazai játékosokkal keződik a 10. Filmtettfeszt: volt (és mostani) sapis alkotók filmjei mennek, a Cecikéé, a Püsöké, meg a Varró-Bodoczi Zoltáné. 3 után pár perccel el is sötétedik valahogy a terem, elindul a vetítés. Közben felkerülnek a falra a jubileumi, laminált Filmtett-borítók, meg a filmek plakátjai, meg a többi járulékos cucc, a pultra kikerül a „némafilmeskönyv”, a szórólapok és az egyebek. Kész, fesztiválhangulat van.
Lehet kajálni. Bálint ideadja a kis, Filmtettfeszt-logóval ellátott kajabonocskákat. Jézusistenem, már megint a Luciana. Vajon melyik néni lesz ma ott? A túlzott rúzsú vagy a merengő, feledékeny szőke? Utóbbi, úgyhogy legalább többször elismétlem, magamnak is, hogy mit fogok kérni. Hogy én se felejtsem el.
(Az ember szereti a következetességet, az állandóságot, a megbízhatóságot (na jó, nem mindenki). A Luciana étterem a Győzelem mozival együtt egy állandó pontja a Filmtettfesztnek. Sajnos, romlásuk, kikopásuk is következetes.)
Közben hazarohanok, szépen átöltözni a megnyitóra. Merthogy két Filmtett-szerkesztő kéne megnyissa a fesztivált, nem igaz? De igaz. Idegesít, hogy nem tudom soha akkorára kötni a nyakkendőt, amekkorára kell. Vagy lelóg a pellóig, vagy magasan fityeg, mint a toronyóra nélküli lánc. Emőkével szépen, puccban, hatkor felmászunk a színpadra. Elmondjuk, hogy miért jó a Filmtettfeszt és hogy miben különbözik az azóta lófinggomba sebességével szaporodó többi kolozsvári filmfesztiváltól. Kár evidenciákat sorolni, az emberek úgyis tudják. Hiszen azért járnak vissza évről évre, érvről érvre. Jólnevelt közönségként tapsolnak kicsit, utána Mészáros Márta filmje jön, közben kint várjuk az alkotókat.
A film vége fele meg is érkezik a rendezőnő, aki vécére szeretne menni. Persze, a Győzelem mozi zseniálisan kacifántos belszerkezete ezt csak úgy teszi lehetővé, ha az illető a sötétben átvonaglik a nézők mellett a vászon mellettig (ezt az idiótaságot a Művész mozival is elkövették az akkori építészek). Ráadásul úgy döntünk, hogy ezt a második nehézségi fokozatban, a fenti budival próbáljuk meg. Segítek a magyar film nagyasszonyának a sötét, lejtős talajon a saját filmje alatt elaraszolni az elfüggönyözött budiajtóig. Hálálkodni is alig marad idő: vége a filmnek, be kell rohanni közönségtalálkozni, mielőtt a közönség kirohan. Meg is kezdődik a kikérdezés, Grega vezeti a beszélgetést. Édesapám is ott van, feltesz egy-két kérdést, de látom az arcán, hogy nem a várt válaszokat kapja. Igazából senki sem.
Mutogatom Gregának, hogy vége, vége, filmes szakszóval „kátt”, huzigálom a mutatóujjam a nyakam alatt, a csúszás már kezd horribilis méreteket ölteni. Ez igazából nem is lenne baj, csak most éppen a német est jön, aztán ki tudja, mi lesz, ha a németek nem tudnak pontosan kezdeni – összedől a világ. Bálint elmondja vagy hússzor a nő nevét, akit majd ki kell hívnom a színpad elé a Kilencedik mennyország előtt beszélni. Mindig elfelejtem. Most is elfelejtettem. [Claudia Klaus – a szerk.] Aztán feljön a hölgy, megtartja a beszédet, közben valaki tolmácsolja románra. Egy adott pillanatban szétnézek: magyar filmnapok, nyitónap, német és román szpiccs. Az igen, irónia.
Kérdezik, milyen ez a film. Én se tudok semmit róla, csak hogy öregek dugnak benne. Pataki Éva, Mészáros Márta forgatókönyvírója felolvassa a szinopszist a katalógusból: „... egy teljesen hétköznapi életet élő hatvanas varrónő férjével való kapcsolatából a szenvedély kihűlt”. A két sokat látott filmes néni úgy kacag a szövegen, hogy a könnyek szotyognak a szemeikből.
2010. október 8., péntek
Gulyás Gyula figyelmeztett minket, hogy nem lesz ám egyszerű falat a háromórás dokumentumfilmje. Mi nagy bohón legyintettünk és mégis beraktuk a programba, péntek déli egy órára.
Egy óra 20 perc körül Janival elhatározzuk, hogy mivel senki sem jelent meg a vetítésen, és ott az üres mozi a nagy hangfalakkal, berakunk egy klasszikus Melville-krimit magunknak. Ahogy lemegy a Le cercle rouge főcíme, megjelenik két ember. Paff. Elindítjuk nekik az Idézést, aztán szétszéledünk.
Utána a Szemle díjazott vagy csak érdekesebb kisjáték/rövidfilmjei jönnek, persze már az elsőbe sikerül belealudni. Mikor kimegyek egy kávéért, belémvág a felismerés: a féli kilences, román felirattal beharangozott Poligamynak még nem jött meg a fordítása. Telefonálgatás, fenyegetőzés, idegeskedés. Ezalatt berobog jobbról a képbe Szabó Iván, a Vespa forgatókönyvírója. Épp időben értek Kolozsvárra, valamiért Zilah felé sikerült kerülni. Nem baj, vége a filmnek, be a vendéggel, Badi, az ügyeletes kikérdezőember őt is kikérdezi. Kellemes hangulatú közönségtalálkozó.
Gondolom, mindenki kitalálta: 8 óra néhány perckor jött meg a Poligamy-felirat, jól vastag és nagy Arial betűkkel, hadd lógjon a képről. De nem baj, mert van! S ez a lényeg. Indulna a vetítés, a mozigépész persze valahol lenn szellőzteti magát, érzem, hogy egy káposztasarvalóval neki fogok menni a homlokának, ha ezt így folytatja. Nem is merek hozzászólni, nehogy kocsmai verekedés legyen belőle. Mert az hogy nézne ki egy moziban? A filmből olyan kópiát kaptunk, aminek az elején egy csomó reklám és előzetes van. Rendesen kezd sülni a pofám, amikor a mozikban már rég lefutott amerikai romkom kétperces trailerét kell nézzék az emberek. Kínomban elkezdek röhögni. Amikor már a sokadik energiaital-reklám következik a film helyett, rendesen felnyerítek. A közönség (a jó értelemben vett tömeg) velem röhög. Jólesik.
Jani megbűvölve próbálja szinkronban tartani a magyar hangot a román felirattal, majd a Team Building, DVD-ről. Belegondolok: szinte minden idei magyar filmnek külföldi címe van. Utána beluciánázunk, szegény Szabó Ivánékat is ott kapjuk. Elbeszélgetünk velük, jó arcok.
2010. október 9., szombat
Tudom, tudom, idiótaság rászervezni filmfesztivált a feketetói vásárrra. Mert Feketetóra ki kell menni, mert az egy olyan hely. Jogos. De ez van. Úgyhogy mi is kislisszoltunk egy kicsit, a sok celluloidharcos helyett igazi embereket látni és szagolni. Jólesett, még akkor is, ha a maszkmesteri workshopos jelenlétünkbe került (amint hallom, úgyis leginkább sajtósok voltak rajta, egyikük beszámolója itt van, ni). A tervezettnél több tökölés után aztán beestünk a moziba hat körül. Akartam hallani a közönség Antigonéra való reakcióit. Tudom, veszélyes, de azért, mert nem röhögnek olyan harsányan, mint Saci bácsi az ősbemutatón, attól még szerethetik a filmet. De kíváncsi vagyok, ez van, na. Teljesen másfajta poénokon kacagtak, furcsa volt. De élvezték, úgy tűnt.
Utána Pazs faggatott ki hármunkat az Antigoné mikéntjéről, hogyanjáról, és főleg, miértjéről. Válaszolgattunk piszkosul, de azért eléggé ki tudja zökkenteni az embert, hogy bezzeg a Bibliotheque Pascalra már jó 10 íz perccel azelőtt tódulnak befele az emberek, adott esetben a közönségtalálkozó otthonos moraját is elnyomva. Ez van, na. Legalább megvan az idei első dugig-teltház (és még pár ember).
Valakik csalódottan jönnek ki a Pascalról 10 perc után: úgy tudták, ez magyar film! Mosolygok, várjuk a Czukor Show-t, amit lekéstem a Szemlén.
2010. október 10., vasárnap
Utolsó nap. Fél egykor, a matinéban, a sapis filmekkel kezdünk. A közönség? Hát sapisok, természetesen, meg pár hozzátartozó. Utána rögtön az idei tábor filmjei. Közben gyönyörű napsütés támad, engem elrángatnak rádiós interjút csinálni, úgyhogy a Rózsaszín sajtot se tudom megnézni.
A Frankenstein-tervet már tervbe sem veszem, mert közben a Mărginaşán, a „Kojninál” megkezdődik a szűkebb körű ünnepelős tortabontós eszemiszom. Tényleg szűkkörűre, sőt idővel egyre babazsúrosabbra sikeredett, de legalább maradt hazavinni is a hagymás makaróniból. Aztán nyomás vissza a moziba, visszahordani a kópiákat az autóba, élükön a frissen visszatekert Köntörfalakkal. Nyugi, a Kolorádó Kid-vetítés nem indul, amíg Pazs is meg nem érkezik.
Ha már utolsó film, akkor közben levakarjuk a nyomainkat a falakról és a mozi ajtajáról, szétosztjuk a maradék plakátokat, feltekerjük a drótokat, átfésüljük a helyet, hogy ne hagyjunk semmit az utánunk következő fesztiválnak, prédára. Megvan-e minden? Na, hát akkor ennyi, vége. Viszlát.
(fotók: Kató Zsolt, Zágoni Bálint és Jakab-Benke Nándor)
