Palimadarak akcióban

Adam McKay: The Other Guys / Pancser police

Napjainkban egyre többen igyekeznek kiaknázni a „buddy cop movie” parodisztikus felülírásában rejlő lehetőségeket. Az Apatow-garnitúra ügyes kezű rendezője, Adam McKay (A híres Ron Burgundy legendája, Taplógáz) házi színésze, Will Ferrell és a szökőévente komédiázó Mark Wahlberg társaságában csapott morbid kommentárt a veretes alműfajhoz. Kár, hogy az ígéretes alapkoncepcióhoz tapló humor és elnagyolt karakterkészlet társult.

Pedig a vígjátékokra szakosodott direktor – akinek a Saturday Night Live-on is ott szárad a tintája – eddig szinte csak minőségi munkákat tett le az asztalra. A Pancser police nemcsak azért lóg ki a sorból, mert a McKay képviselte humor nem kompatibilis a prototipikus zsarukomédiával, hanem azért is, mert ebben a műfajban már régóta nem született etalon. A Bad Boys volt az utolsó franchise a ’90-es évek közepén, amely hűen idézte meg a „buddy cop movie” (48 óra, Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver, Éjszakai rohanás, Az utolsó cserkész) évtizedes tradícióját. McKay látszólag ebből a bizonyos tradícióból akar gúnyt űzni, de filmjében többnyire szándékosan kerüli a parodisztikus gesztusokat, így csupán a hisztérikus klisé-komédiák dögletes sorát sikerül gyarapítania.

Kép a Pancser police című filmből

A történet természetesen egy dilinyós nyomozópáros héja-nászáról szól. Miután a két sztárzsarut (Samuel L. Jackson, Dwayne Johnson) bevetés közben végzetes baleset éri, a testület előkaparja ügyeletes díszpintyeit a szamárpadból, hogy velük pótolják a nagyágyúkat. Allen (Will Ferrell) és Terry (Mark Wahlberg) persze alkalmatlanok bármilyen rendőri munkára: egyikük gügye aktakukac, aki még sosem emelte fel a hátsófelét az íróasztaltól, míg másikuk szájkaratézó idegbeteg. Amikor bizonyítékokhoz jutnak egy pénzügyi csalással kapcsolatban, nekidurálják magukat, és elindulnak a forró nyomon.

Kép a Pancser police című filmből

McKay kezdetben hasonlóképp próbálja deheroizálni a zsaruhősöket, mint Matthew Vaughn a Ha/Ver önjelölt szuperhős-palántáját. Ám míg Vaughn intellektuális poénok egész során át vezeti a nézőt, és valóban felnő a posztmodern paródia követelményeihez, addig McKay az Apatow-istálló bumfordi alaphangnemével öblíti le az ígéretes nyitóötletet. (Pedig Jackson és Dwayne kolosszális egotripjei egy sokkal tökösebb komédiát harangoznak be.) Az esetlenül bukdácsoló karakterek elég hamar elmozdulnak a vérbeli zsarufilmek stílusregiszteréről, és gyökeret is vernek az improvizatív kocsmahumor talaján. Maga a „bűnügyi vezérfonal” kész röhej (a hatalmas pénzekkel zsonglőrködő multimilliomos fárasztó sztorijára ráfért volna még néhány ceruzavonás), a néző ide-oda hánykolódik az előszeretettel csapongó narratíva örvén, és az első negyedóra után le kell mondania arról, hogy itt most hamisítatlan karikatúrát fog látni.

Kép a Pancser police című filmből

Pedig embrionálisan megjelenik az öntükröző szemlélet motivikája is, de McKay szemmel láthatóan szívesebben marad hazai terepen, és inkább a szabados szellemességre, a morbid jellemkomikumra könyököl rá. Ferrell hebehurgya stílusa és Wahlberg vérkomoly viselete szórakoztató ellentétpár: előbbi szelíden eregeti a bombasztikus egysorosokat, utóbbira pedig mintha csak rászabták volna a faarcú, örökösen duzzogó pszichopata figuráját. Bármennyire is viccesek és lehetetlenek is azonban botránybűzös kalandjaik, McKay és Chris Henchy nem tölthettek álmatlan éjszakákat a forgatókönyv felett. A rendező érezhetően rutinból dolgozik, megpróbálja szervesíteni azokat a helyzeteket és ötleteket, amelyeket korábbi komédiái során kiérlelt, de az igazán szikrázó dialógusok, az ösztönös röhögőgörcsre kényszerítő jelenetek mégis elkerülték a Pancser police-t. Hiába dobja be magát Eva Mendes, hiába ripacskodik hatalmasat Michael Keaton, a rendező részéről ez a film egyszerű ujjgyakorlat – amihez csupán mézes-mázos díszlet a zsarufilmes háttérközeg.

Kép a Pancser police című filmből

Sajnos a „buddy cop movie” szarkasztikus reinkarnálásával kísérletező alkotók nemigen tudnak egyensúlyt teremteni az elvont humor és a zsarufilmes narratíva önironikus szurrogátuma között. Erre az arányzavarra eklatáns példa Kevin Smith idei komédiája, a Két kopper is, amely fésületlen idézethalomból álló nyitójelenetével azonnal hiteltelenítette önmagát. Talán ideje lenne új módszerekkel kísérletezni, avagy végleg kinőni ezt a divathóbortot.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.