2020-as Oscar-prognózis


Háborús nosztalgia, háborús szatíra vagy társadalmi feketekomédia, esetleg egy hollywoodi nosztalgia? Ez a kérdés, válasszatok…

Közel húsz éve követem figyelemmel a nagy filmes díjszezon eseményeit. Ez idő alatt sok minden változott. Sokkal több lett a díj, átvariálták az egész Amerikai Filmakadémiát, az internet fejlődésével pedig mostanra már tényleg mindenki beleszól mindenbe. Egy dolog azonban állandó: ha neked tetsző film nyer, az Oscar jó, ha nem, az Oscar rossz. Amíg világ a világ, a közönség nagy részénél ez így is marad – ami természetes, hisz egy művészeti díj nem lehet objektív –, mint ahogyan az is, hogy az emberek többsége csak egy nagy masszaként tekint az Oscar szavazóira.

Idén például az egyik legtöbbet hangoztatott kérdés az volt, hogy lehet, hogy az Élősködőket legjobb filmként és legjobb nemzetközi filmként is jelölték – és hogy lehet, hogy a Méz-királynő ott van a dokumentumfilmek és a nemzetközi filmek között is? Nos, egyrészt minden kategóriára más-más szabályok vonatkoznak, másrészt nem minden kategória jelöltjeit ugyanazok az emberek választják ki. Harmadrészt, az Akadémia tagsága nem egy nagy massza. Hétezer ember, akik szerteszét élnek a világban és eszük ágában sincs megbeszélni egymás között azt, hogy kire szavaznak. Legalábbis nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk a mi Mészáros Mártánk konferenciabeszélgetésen vitatja meg Steven Spielberggel és Pedro Almodóvarral, hogy ki legyen a legjobb hangvágó. Nonszensz, ez az egész inkább olyan, mint egy politikai választás. És a végeredmény is olyan. Attól hogy győz valaki, még nem biztos, hogy a többség rá szavazott.

És nem csak ez az egy dolog, amely kapcsán működik a politikai párhuzam, hisz maga az egész folyamat egy nagy „politika”. A filmek mögött nem csak alkotók, hanem cégek állnak, akik nyilvánvalóan a saját érdekeiket helyezik előtérbe. És minél több pénzük van (no meg hajlandóságuk), annál több érdeket tudnak érvényesíteni. Nézzünk csak végig a jelölteken. A Universal teljes mellszélességgel az 1917 mögé állt, miközben a kritikusok által szanaszét díjazott Lupita Nyong’ót és filmjét, a Mit hagyták veszni. A Warner pedig a Jokert támogatta, Clint Eastwood új filmjét vagy az Árva Brooklynt pedig nem annyira.

Adam Sandler végzete ugyanez lett, filmje, a Csiszolatlan gyémánt a Netflixé, de moziban az A24 mutatta be. Előbbinek azonban ott volt még Az ír, a Házassági történet és A két pápa, utóbbi pedig miért küzdött volna egy olyan alkotásért, ami csak rövid ideig az övé. Így működik ez, és ez megint csak egy olyan dolog, ami nem fog változni.

És habár a háttérben mindig van elég dráma, a díjszezon most elég békésen telt, legalábbis nagyobb sárdobálásra nem került sor. Ez leginkább talán annak tudható be, hogy nem volt egyértelmű favorit – és ami azt illeti, még mindig nincs. Nyilvánvaló, hogy könnyebb utálni azt, ami mindent visz, másnak meg nem hagy semmit. Nos, idén már a kritikusok díjainál érezni lehetett, hogy az elismeréseken sok film fog osztozni.

Ehhez persze az is kellett, hogy sok jó film legyen, és hogy ezek ne csak jók legyenek, de minél több embert meg tudjanak szólítani. De nem csak megszólítani, hanem elérni, hogy azok azonosulni tudjanak velük, hogy úgy érezzék, jó szívvel állhatnak oda egyik vagy másik mögé. És hogy ezt most a vártnál nagyobb számú film teljesítette, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy négy film is tíz vagy annál több jelölést gyűjtött be. Ez már önmagában nem hétköznapi dolog, de ha még azt is hozzávesszük, hogy mind a kilenc filmnek vannak fontos jelölései, akkor még nagyobb dolog, ami idén történt.

És habár a kritikusokat jobban megosztotta a mezőny (összefésülve a Rotten Tomatoes és a Metacritic kritikagyűjtő oldalak eredményeit, a Jojo Nyuszinál és a Jokernél is csak egy erős közepes jön ki), a nézőknél ez nem így volt – és úgy tűnik, a szakmai plénumok előtt sem. A többség mind a kilenc filmet szerette, vagy hogy pontosabb legyek, egyik film mögé sem sorakozott fel tetemes ellentábor.

Ez azért is érdekes, mert ha jobban megnézzük az alkotások típusait, az cseppet sem tér el attól, amit általában Oscarra szoktak jelölni. Ott vannak a nagy hollywoodi eposzok (1917, Az aszfalt királyai), az értelmes blockbuster (Joker), a színészközpontú kamaradráma (Házassági történet), az ínyencség (Élősködők), a nagy, sokszoros Oscar-jelölt „öregek” új filmjei (Az ír, Volt egyszer egy Hollywood), a kosztümös darab (Kisasszonyok) és a feltörekvő auteur furcsa filmje (Jojo Nyuszi).

De nem csak műfajilag, hanem tematikailag is sokszínűség jellemzi a mezőnyt. Az pedig szinte általánosan jellemző, hogy ezekben a filmekben megvan az a plusz, amivel még tovább lehet bővíteni a nézők, és persze a szavazók körét. Értem ezalatt azt, hogy Az ír pont annyira gengszterfilm, mint amennyire egy nagy amerikai rendező búcsúja egy műfajtól, ha úgy tetszik, egy ars poetica – nem is csoda, hogy Scorsese ilyen keserű kirohanásokat rendezett mostanában, hisz egy ilyen személyes filmhez nem kapott támogatást a hagyományos stúdiórendszerben hosszú-hosszú éveken át.

Ugyanígy tekinthetünk ars poeticaként Tarantino alkotására, hisz a Volt egyszer egy Hollywood nemcsak magába olvasztja mindazon stílusjegyeket, amik napjaink egyik legbefolyásosabb rendezőjének egész karrierjét végigkísérték, de maga a helyszín, a kor és karakterek is tökéletesen reprezentálják azt, amit Tarantino filmesként képvisel. Ugyanakkor ott van például a Joker, ami a képregényfilm zsánerét használja arra, hogy aktuális és a közbeszédet meghatározó társadalmi problémákkal foglalkozzon. Eközben a Kisasszonyok vagy a Jojo Nyuszi – habár teljesen más-más módon – kosztümös környezetből szól a jelenhez, míg az 1917 a hagyományos hollywood hőseposz bőrébe bújva tart nagyon is modern, technikai erődemonstrációt a maga filmes megoldásaival.

Most persze lehet mondani, hogy más években sincs ez másként, hisz ezek a filmtípusok bukkannak fel újra meg újra, ha Oscarról van szó. Ez így is van, csak most jobb volt az időzítés, sokkal több film volt jókor, jó helyen. És pontosan emiatt nincs éllovasunk, még ha a Producerek vagy a Rendezők Céhének díjai és a Brit Filmakadémia díjátadója után úgy tűnik, ez a cím az 1917 ölébe pottyant. A helyzet ennél kicsit bonyolultabb. Nem kell túl sokat visszamennünk az időben és látjuk, hogy például a Kaliforniai álom pont ugyanilyen díjözön után bukta el az Oscar fődíját, pedig az sokkal erősebb versenyzőnek tűnt.

Szóval egyelőre az 1917 producerei még nem lehetnek annyira magabiztosak (bár egy köszönőbeszédet azért készítsenek elő), különösen úgy ne, hogy az Élősködők elég sok falat lebontott már ebben a díjszezonban. Ebből az egyik nagyon fontos, a Színészek Céhének legjobb színészgárda díja, ami mindig is az egyik legerősebb, habár nem általános érvényű előjele volt egy film Oscar-sikerének. Az Élősködők az első nem angol nyelvű alkotás, amely megkapta ezt az elismerést, és nem csak ezt, hisz az Amerikai Vágók Céhétől szintén díjat kapott, szintén elsőként a nem angol nyelvű filmek között – és hab a tortán, Bong Joon-ho alkotása még a Forgatókönyvírók Céhének fődíját is megnyerte.

Ezek után nem lehet azt mondani, hogy az Élősködők nem ellenfél, úgyhogy már csak az a kérdés, hogy a nem amerikai tagokkal bőven felduzzasztott Amerikai Filmakadémia hajlandó lesz-e egy nem angol nyelven beszélő alkotást díjazni.

De ezzel még mindig nincs vége, hisz a Forgatókönyvírók Céhének másik fődíjasa (és a Vágók Céhéé is) a Jojo Nyuszi, amivel szintén számolni kell, mert simán behúzhat egy Spotlight-típusú győzelmet.

A legjobb film terén tehát lehetnek még meglepetések, de ez nem igaz minden kategóriára. Ha ki kéne választanom azt a kettőt, ahol a jelen állás szerint nulla esély van a meglepetésre, akkor a legjobb rendezőt és a legjobb nemzetközi filmet mondanám. Az egyik kategóriában Sam Mendes, a másikban az Élősködők vitt mindent, ami számít, úgyhogy tényleg valami isteni csapás kell ahhoz, hogy vasárnap este ne ők győzzenek. Ezzel Sam Mendes kétszeres Oscar-díjas rendezővé válik, húsz évvel az első díja után, Dél-Korea pedig megszerzi első győzelmét.

A színészi kategóriákban is elég stabil, de nem kikezdhetetlen a helyzet. Laura Dern és Brad Pitt lényegében egy rajt-cél győzelem küszöbén áll azok után, hogy a kritikusoknál is taroltak, és a televízióban közvetített nagy díjátadókon (Golden Globe, BAFTA, Critics’ Choice, SAG) ők nyertek. Joaquin Phoenix és Renée Zellweger helyzete egy kicsit más, mivel az ő filmjeiket nem szerették annyira a kritikusok, így ők „csak” a tévés díjaknál törtek előtérbe. De legyünk őszinték, az Oscar szempontjából ezek számítanak leginkább.

Ha mind a négyen nyernek vasárnap este, akkor előáll az a helyzet, hogy ugyanaz a négy színész nyeri majd az öt nagy, tévében közvetített díjat. Ez egyébként nagyon ritka, egy-egy kivétel mindig akad. A kérdés már csak az, ha idén is akad, ki lesz a szerencsétlen kiválasztott? A fiúk valószínűleg megnyugodhatnak, de a hölgyeknél bekavarhat egy s más. És egy s más alatt most tessék a duplán jelölt Scarlett Johanssont érteni. A legnagyobb veszélyben Laura Dern van, mert ha a Jojo Nyuszi tényleg erős, akkor a női mellékszereplők kategóriája lehet az egyik, ahol ezt a szavazók ki tudják jelenteni. De ha ez bekövetkezik, akkor tessék figyelni a forgatókönyvírói és a vágók kategóriáját.

Ha a film mindhárom kategóriát behúzza – de igazából elég kettő is –, akkor még nagyobb lesz a valószínűsége, hogy az utolsó borítékból is egy nyulat húznak majd elő. Persze ugyanez igaz az Élősködőkre is. Ha a dél-koreai film vágója és forgatókönyvírója nyer, az egy jel lehet a legjobb film mibenlétéhez. Természetesen, az 1917 sem adja majd könnyen, hisz a szinte biztos rendezői díj mellé kap majd egy szinte biztos operatőri és egy képi effektusok díjat (és talán egy hangvágást és hangkeverést is!), úgyhogy izgalmas estének nézünk elébe, ahonnan valószínűleg Az ír távozik majd üres kézzel, de ha bekövetkezik a „nagy Jojo-eset”, akkor a Házassági történet is.

A többi fődíjra jelölt közül a Joker a férfi főszereplő trófeája mellé megkapja majd a legjobb filmzenéért járó szobrot, a Kisasszonyok talán a legjobb kosztümtervezést, Az aszfalt királyai pedig a „hangos” díjakban és a vágók kategóriájában bízhat, hacsak nem happolják el előle ezeket. Ha minden a papírforma szerint megy, a Volt egyszer egy Hollywood egy díjjal távozik majd Brad Pittnek hála, a legjobb dokumentumfilm pedig a Netflix Amerikai gyártósorához (American Factory) vándorol majd.

Az animációs filmeknél azonban nem beszélhetünk papírformáról, hisz a nagy díjátadók mindegyikén mást hoztak ki győztesnek, úgyhogy a Toy Story 4 könnyen hoppon maradhat A hiányzó láncszemmel, vagy a szintén a Netflix kötelékeibe tartozó Klausszal szemben.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.