Bergman hűséges

Beszélgetés Katinka Faragó producerrel

Katinka Faragó (74) a filmtörténet fontos szemtanúja. 1955 óta Ingmar Bergman munkatársaként, a maximumot megkövetelő mester mellett araszolt felfelé a ranglétrán: szkriptes naplóvezetőből előbb gyártásvezető, később producer lett, majd a Svéd Filmintézet és a Sandrew Metrodome produkciós igazgatója. A miskolci Cinefesten ő volt a játékfilmes zsűri elnöke, ott beszélgettünk vele.

Remekül beszél magyarul, holott sosem élt Magyarországon.

Bécsben születtem. Édesapám, Faragó Sándor (1899-1957) Horthy-t támadó újságcikkei miatt kényszerült emigrálni. Bécsben több darabját is játszotta a Burgtheater. (Ő volt a Top Hat / Frakkban és klakkban című Fred Astaire-film alapjául szolgáló színmű három szerzőjének egyike – K.L.) Később Hitler elől Prágába mentünk, végül Svédországban kötöttünk ki. Az volt a terv, hogy onnan Hollywoodba megyünk, mert apám több barátja kijutott. De nem volt elég pénzünk a hajójegyre.

Iskolás korában kezdett forgatásokon dolgozni. Hogyhogy?

1951-ben, a nyári szünidőben, 15 évesen elmentem annak a svéd filmnek a forgatására, amit apám írt. Már akkor imádtam a kutyákat, és rám bízták a filmbéli kutyust. Amikor apám hazament, én maradtam. A következő nyáron ismét hívtak. A naplóvezető fiú nagyon unta a munkáját. Ki akart menni cigizni, kezembe nyomta a nagy könyvet. Így kezdtem.

Bergman vasszigora

Melyik volt az első Bergman-filmje?

A Női álmok (Kvinnodröm, 1955). A tanévzáró napján ünneplő ruhában egyből vittek a filmgyárba. Mint kiderült, azért kaptam én a munkát, mert senki más nem akarta elvállalni. (nevet) Felkészítettek, hogy kiabálós-kirúgós rendezővel lesz dolgom, ezért jobb, ha csöndben maradok. Pont azért kedvelt meg, mert nem szóltam egy szót sem. Mert halálra voltam rémülve!

Egészen 1984-ig ott segédkezett szinte az összes nemzetközileg jegyzett Bergman-remek születésénél. Idővel megenyhült a szíve azok iránt, akik állandó munkatársai voltak?

Csak az első 2-3 évben kiabált velem, lehordott a stáb előtt. Az Egy nyári éj mosolya (Sommarnattens leende, 1955) forgatásának végén mindenki füle hallatára kielemezte az összes hibát, amit vétettem. Azt hitték, én vagyok a legbénább ember a világon. Aztán félrevont és négyszemközt megvallotta: csak azért tette, hogy tanuljak a hibáimból. Szegénynek rossz híre volt, de azért általában jól viselkedett velünk. Mi, akik régről ismertük, már akkor tudtuk, milyen napja van, amikor belépett a stúdióba. A szeme pillantásából. Amikor producere voltam, a színészek az irodámba jöttek fel sírni, ha durván bánt velük. De nagyon ambiciózus rendező volt. Sokat követelt tőlünk. És sokat hozott ki belőlünk.

A látványosabb kosztümös filmjeit mennyi idő alatt forgatták le?

Általában 40 nap alatt.

Max von Sydow mesélte, hogy Bergman nagyon pontosan kidolgozta a szereplők mozgását.

Gyártásvezető koromban mindig lejöttem az irodából a stúdióba, hogy figyeljem, ahogyan beállítja a jeleneteket. Csodás volt nézni, ahogy kézen fogva vezeti a színészeket. Nem tartott nekik mély pszichológiai beszédeket. „Azt az íróasztalnál kell elvégezni”, mondogatta.

Ingrid Bergman írja a memoárjában, hogy az Őszi szonáta (Höstsonaten, 1978) forgatókönyvének olvastán azt hitte, hat órás tévéfilmsorozatot készítenek belőle.

Úgy néztek ki a forgatókönyvei, mint a regények. Minden részletet leírt. De csak azért, hogy a film érzése, tónusa átjöjjön a lapon. Fia egyik moziját, a Vasárnapi gyerekeket (Söndagsbarn, 1992) én produkáltam. Daniel Bergman úgy értelmezte a dolgot, hogy leforgatta az összes részletet egészen az utolsó madárig, tehénig – amire az apja elvileg csak azért tért ki, hogy érzékeltesse az atmoszférát! Ingmar mindig felhívott a hétvégén, hogy érdeklődjön, hogy megy a munka a fiával. Megmondtam neki: „Legközelebb ne írd bele a filmbe az egész állatkertet, jó?” Nevetett.

Zsigmond Vilmos mesélte, hogy Bergman és Sven Nykvist operatőr a napjárás köré tervezték a forgatásaikat. Ott volt, amikor a helyszínen tanulmányozták a fényviszonyokat?

Nem, csak később, producerként folytam bele a filmek előkészületeibe. De tudom, hogy az Úrvacsorát (Nattvardsgästerna, 1963) e módszerrel készítették. Volt, hogy csak gyertyával világítottak. Sven világéletében alig használt lámpákat. Ritkán, de előfordult, hogy Bergman és Nykvist világításában is felvettük a jeleneteket, mert Ingmar be volt rezelve, hogy semmi sem lesz látható a filmszalagon.

És általában melyik verzió került be a filmbe?

Szinte mindig Nykvisté! Nagyon értette a dolgát. Amikor egyik első külföldi filmjét forgatta John Hustonnal Spanyolországban (Az utolsó megbizatás / The Last Run, 1971), azt hitték, hogy nem ért a filmfényképezéshez. Ott volt a fantasztikus lámpapark, és nem akarta használni! Élete utolsó éveiben megromlott a beszédkészsége. (Betegsége neve: aphasia – K.L.) Ez az utolsó Woody Allen-filmje forgatásán derült ki. A producer – akit ismertem, mert az Őszi szonátát együtt készítettük – New Yorkban kiment érte a reptérre, és észrevette, hogy baj van. Valami úton-módon csak egy hét múlva tudott szólni Woody Allennek. De ő kitartott mellette: „Nem én leszek az, aki kirúgja Sven Nykvistet.” Problémák adódtak. A labor nem értette, mit mond Sven. Ott voltam a forgatáson, Allen maga mellé ültetett a felvételnél. A muszterek vetítésére is meghívott, de oda már nem mentem. Az tabu. Más produkciójának felvételeibe nem les bele az ember. Egyik este Sven elvitt vacsorázni. Ez meglepett, mert mindig nagyon csínján bánt a pénzzel. Kiderült, hiányzik neki az anyanyelve.

Bergmant letartóztatják

Hogyan váltott gyártásvezetői és produceri feladatokra?

A varázsfuvolán (Trollflöjten, 1975) sokat szenvedtem. A partitúrába be volt írva minden egyes kameramozgás, vágás, és Mozart zenéjével sem lehetett csalni. Az operaénekesek viszont nem filmszínészek, képtelenség ráfogni őket, hogy minden felvételnél pontosan ismételjék a mozdulataikat. Még arra is viták árán lehetett rávenni őket, hogy ne csak állva, hanem ülve énekeljenek. „Ha túlélem, többé nem akarom ezt a munkát csinálni”, vágtam oda Ingmarnak. „Már vártam rá, hogy mikor jutsz el ide. Felveszlek gyártásvezetőnek a cégembe”, felelte.

Bergman adócsalási ügyének idején lépett be a cégébe?

’75-ben. A következő év februárjában egy Strindberg-darabot próbált a színházban, amikor megjelent a rendőrség és adócsalás vádjával elvitte, mint egy bűnözőt. Pedig soha nem ő intézte az adóügyeit, hanem az ügyvédje. Pszichésen is megviselte a botrány, megbetegedett és kórházba került. Még tavasszal Münchenbe költözött, és kilenc évig élt ott, ’85-ig. Az Őszi szonátát Norvégiában forgattuk, mert ezek után nem akart pénzt költeni Svédországban.

Mennyibe kerültek Bergman rendezései?

Nem sokba. Legköltségesebb produkciónk a Fanny és Alexander (1982) volt. Mai áron 8 millió dollárba kerülne.

Bergman világhírű rajongói

Elliott Gould mesélte, hogy elvitte Stockholmba akkori feleségét, Barbra Streisandot.

Igen. Barbra édes teremtés volt, egyszerű ruhákban járt, semmi hivalkodás. Az Érintés (Beröringen, 1971) forgatásán még szkriptes lány voltam, és ő ott ült a lábamnál a földön. Ez nagyon tetszett! Nem győzött irigykedni: „Olyan jó nektek, hogy ilyen filmekben dolgozhattok!”

Ugyancsak Gould mondta, hogy Bergman amerikai filmet akart forgatni Streisanddal: A víg özvegyet. Ezt nem is tudtam.

Felhívta Barbrát, aki azt mondta: „Most éppen az úszómedencében vagyok, nem tudok beszélni, majd hívjon később.” De a projektet az olajválsággal járó anyagi nehézségek hiúsították meg (az 1973-as olajembargóról lehet szó – K.L.). Mert sok pénzbe került volna. Azt hiszem, De Laurentiis állította le.

De Laurentiis gyártotta a Színről színrét (Ansikte mot ansikte, 1976). Beleszólt a filmbe?

Egy szót sem. Adta pénzt és megnézte a végeredményt. Én szállítottam neki a filmet Hollywoodba. Órákat várakoztam a Los Angeles-i reptéren, amíg a vámosok átvizsgáltak minden tekercset, hogy nincs-e benne meztelenkedés. Laurentiis magánvetítőjében tartották a vetítést. Tiszta kosz volt a vetítőgép. Szóvá tettem. A gépész megölelt: „Évek óta szajkózom ugyanezt, de senki nem merte elmondani neki.” (nevet) Viszont nagyon jó kávét szolgáltak fel a házban. Paul Kohner, Ingmar ügynöke elaludt a filmen, Laurentiis a végén csak annyit mondott Bergmanról: „Ennek az embernek szíve van”. És kiment.

Hogyan jött ki Bergman Ingrid Bergmannal? Állítólag voltak nehézségek.

Volt, hogy makrancoskodott: „Holnap nem tudok reggel kilencre jönni a jelmezpróbára, mert este társasággal vacsorázni megyek.” Ingmar vérbeli profi volt, rühellte az ilyet. Általában nem próbáltunk sokat a filmekhez, de az Őszi szonátára két hetet szántunk, mert hollywoodi színésznővel még nem dolgoztunk. Ingrid Bergman teljesen más világból jött. Erre csak akkor döbbentünk rá, amikor olyan dolgokat tett szóvá, hogy például miért fekszik le az egyik jelenetben a padlóra. Mert zongoraművész, fáj a háta, és éppen erre van szüksége. „Ezt nem csinálhatom. Mit szólnának a rajongóim?!” Bergman roppant bosszantották az ilyen megjegyzések.

Nagy rajongójával, Woody Allennel találkozott valaha Bergman? És mit gondolt a filmjeiről?

Egyszer-kétszer járt csak Amerikában. Eszébe sem jutott, hogy elmenjen az Oscar-gálákra, pedig többször jelölték. De a színészek iránti gesztusként elment három napra New Yorkba az Őszi szonáta utószinkronjára, holott a világ legunalmasabb teendőjének tartotta ezt a munkafázist. Valaki a Svéd Filmintézettől nagy nehezen csak felrakta őt a repülőgépre. Woody Allent a szálloda konyháján keresztül kellett becsempésznem hozzá, hogy senki se lássa. Nem sikerült jól a találkozó. Állítólag elég unalmas volt. De beültünk egy délelőtti vetítésére, a Szobabelsőkre (Interiors, 1978), amiről azt írták a kritikusok, hogy Bergman-utánzat. Ingmarnak nagyon tetszett, folyton bökdösött, hogy jelezze, milyen jó. Belilult tőle a karom! Limó várt ránk a vetítés után. Két 18 év körüli csitri kiszúrta őt a járdán: „Nézd csak, ott megy Bergman!” Ingmar nagyon büszke volt erre. (nevet)

Tarkovszkij svéd korszaka

Producerként jegyezte Tarkovszkij Áldozathozatalát (Offret, 1986). Hogyan viszonyult a két maestro egymáshoz?

Bergman remekműveknek tartotta a filmjeit. Ezt onnan tudom, hogy minden héten rendezett nekünk vetítéseket és bevezetőt mondott előttük – egyébként valósággal ette a mozgóképeket, még az új videoklipeket is figyelemmel kísérte! Akkor is lelkes volt, amikor megtudta, hogy Tarkovszkijjal fogok dolgozni. De jött velem Nykvist és még vagy heten a Bergman-stábból. Vagyis ő ott maradt emberek nélkül. Ez már nem tetszett neki. Onnantól kezdve Tarkovszkijnak szemernyi tehetsége sem volt. (nevet) Féltékeny lett – emberi reakció. A Svéd Filmintézetben szó nélkül elsétált mellette. Tarkovszkijt ez nagyon bántotta.

Tarkovszkij filmjei nagyon filozofikus alkotások. Megmagyarázta őket?

Ó, igen! Nagyon sokat beszélt. Nykvistet öt hónapra akarta szerződtetni, de ő akkor már hollywoodi operatőr volt: „Nem engedhetjük meg magunknak”, mondtam. Egy hónapot engedélyeztem. Amikor megérkezett, egy hónappal a forgatás előtt, hogy előkészítse, reggel kilenckor leültek beszélni. Délután egyre Sven már nem tudott mit kezdeni magával. Még jó, hogy nem állt öt hónap a rendelkezésükre! Emlékszem, Londonba mentünk szereplőket válogatni. Helen Mirrennel nekem kellett közölnöm a rossz hírt, hogy azért nem ő kapja a szerepet, mert túl alacsony! Nem sértődött meg. Értette, hogyan működik ez a szakma. Tarkovszkij Susan Fleetwoodot választotta. Aki a forgatás első hete után haza akart menni, amiért nem kap a filmben közelképeket.

Bergman depressziója

Lena Olin mondta, hogy Bergman és Nykvist nagy nőcsábászok voltak. De a színésznők inkább Nykvistre buktak, mert volt abban valami erotikus, ahogy sertepertél körülöttük a fénymérővel. Bergmant megütötte a guta ettől.

Igen! (nevet) Erland Josephson is nagy nőimádó volt. Erland és Ingmar olyanok voltak, mint a gyerekek. És nagy pletykások. Itt vagyok a világ két legintellektuálisabb művészével, és mit csinálnak? Pletykálnak! Mindenkinek az életét kitárgyalták! Mókásak voltak. (nevet)

Több főszereplőnője a múzsája, élettársa is volt. Nem hatott ki a magánéleti konfliktus a munkára?

(Hosszan gondolkodik) Csak az Ullmann-korszak végén, a Szenvedély (En passion, 1969) készítésekor. Akkor már lehetett érezni a forgatáson is, hogy nem passzolnak a dolgok. (Bergman és Ullmann szakítottak, s a színésznő hamarosan Amerikába költözött – K.L.)

Bergman egyes filmjei elég komorak, ugyanakkor minden munkatársa, akivel beszéltem, úgy emlékszik rá, mint kiváló humorérzékű egyéniségre.

A Csend (Tystnaden, 1963) forgatásán állandóan rockzenét bömböltetett a rádióból, és folyton humorizált. Mert tudta, lazítania kell a színészekkel a kemény jelenetek között. A film végül nagy siker lett. Mert nagyon szexinek tartotta a közönség. Nem is gondoltuk, hogy ezt pécézik ki belőle.

Volt egy időszak, amikor Bergman súlyos depressziótól szenvedett. Mit látott ebből?

Az Őszi szonáta forgatásának minden reggelén némán, leoltott villanynál, sötétben ültem vele és fogtam a kezét, különben nem lett volna képes dolgozni. 8:30-kor megszólaltam: „Na vedd fel a papucsodat, és kezdj neki a munkának!” Egyik nap a 11 éves lányom megbetegedett. Behoztam a stúdióba, hogy orvoshoz vigyem, amint elkezdődik a forgatás. Leültem Bergmannal, hogy megejtsük a szokásos „ceremóniát”, amit egy idő után félbeszakított: „Ma nem megy. Mert a lányodon jár az eszed.”

Miért hagyott fel olyan korán a rendezéssel? Hiszen a Fanny és Alexander idején még csak 64 éves volt. Folytathatta volna.

A Fanny és Alexanderrel bebizonyítottuk, hogy látványos dolgokra is képesek vagyunk. A Hoffmann meséi lett volna a következő filmünk, a Gaumont pénzéből. Nagy produkciónak készült, de hirtelen lefújta az egészet. Túl nagy megerőltetés volt már a számára. Ha Ingmar Bergman vagy, az egész világ arra vár, mikor hibázol. Vagyis minden egyes forgatási napon a legjobb formádat kell hoznod. Ezután már csak egy tévéfilmet készítettünk (A próba után / Efter repetitionen, 1984). Férjem volt későbbi tévés munkáinak a producere: Ingmar nem kedvelte a két kamerával való felvételt, és a tévés világítást sem tartotta jónak. De aztán hozzászokott, és többet próbált.

Liv Ullmannt Bergman halála utána másfél hónappal interjúvoltam: „Van egy mondat a Sarabandban: ’Miért jöttél?’ A nő azt feleli: ’Úgy éreztem, hívtál.’ Egyik nap Norvégiában az az érzés lett úrrá rajtam, Ingmar a távolból magához hív. Ha nem bérlek magánrepülőt, talán későn érkezem. Délután ott voltam mellette, megköszöntem mindent, amit tőle kaptam. Aznap este meghalt.” Ön mikor találkozott vele utoljára?

A halála előtti nyáron. Először vettem részt a Bergman-fesztiválon, amit a szigetén tartottak, ahol élt. A templomban készültek beszédet tartani A varázsfuvoláról. Egyszer csak elhallgatott mindenki. Megjelent Bergman. Körülvették, mindenki beszélni akart vele. Férjem tanácsára én is odamentem. Rám nézett, de nem ismert meg. Egy világ omlott össze bennem. Nem hittem, hogy 30 évnyi munka után ezt kapom. Aznap este nagyon szomorú voltam. De hát akkor már nagyon öreg volt és teljesen egyedül élt, mert felesége hét évvel azelőtt meghalt. Biztos össze volt zavarodva a sok arc láttán. Másnap Harriet Andersson tartott előadást. Bergman ismét megjelent és egyenest hozzám jött: „Na, megvagy!” Nagy puszilkodás, mindenki szeme láttára. Jóvá akarta tenni a dolgot. Nyilván szóltak neki, hogy nem ismert meg. Megkért, vigyem el kocsival valahova, mert már nem akart vezetni és felhajtani a kompra. A kocsiban azt mondta: „Ugye mi sosem voltunk rosszban egymással.” Furcsálkodva néztem rá. „Na jó, csak pedagógiai céllal!” És felnevetett. Amikor este hazafelé indultunk, még megjegyezte: „Biztosan Hamburgban kötünk ki!” Mert mindketten híresek vagyunk arról, hogy könnyen eltévedünk.

Az ön szülei Hitler elől menekültek. Tisztában volt vele, hogy 1934 és ’45 között Bergman náci szimpatizáns volt, Németországban is lakott egy rövid ideig, fivére pedig a svéd náci párt alapító tagja volt?

Nem, erről nem tudtam. Néha volt egy-két furcsa megjegyzése a zsidókról. „Örülök, hogy zsidó a gyártásvezetőm, mert tudom, hogy nem fogja elkölteni a pénzt”, amit én ostoba beszólásnak tartottam. Volt egy-két ilyen megnyilvánulása.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.