A hatodik érzés: időpocsékolás

Burr Steers: Charlie St. Cloud halála és élete

Bevallom, előítéletekkel ültem le megnézni Charlie St. Cloud halála és életét. Unalmas, közhelyes, szirupos filmre készültem, de ásítozás helyett inkább idegesen követtem az irritálóan tökéletesen fényképezett, kliséket és mondanivalót is hiányoló, érzelgős helyett lehangoló filmet. Mint egy kicsengetési kártyára írt idézet: igaza van, passzol is a pillanathoz, de senkit sem érdekel – és valahogy nem arról szól, ami a témával kapcsolatban bennünk felmerülne.

A Disney-világon szocializálódott tinédzserek kedvence, Zac Efron egy múltbanragadt fiatalt játszik, aki képtelen feldolgozni kisöccse elvesztését, ezért inkább ledolgozza azt: a helyi temetőt tartja rendben, minden naplementekor egy órát labdázik a kis szellemmel, és közben minden egyebet szüneteltet. Nem válik az anyja és volt tanárai által megjósolt tehetséges hajóssá, nem hoz létre nagy dolgokat, és még barátnője sincs. Ami igazán furcsa, hiszen olyan kis aranyos, tisztaszívű és családcentrikus, a temetőben való munka pedig egyáltalán nem teszi viharos éjek hátborzongató, borgőzös szörnyetegévé, hanem meghagyja idilli gyerekpózában, aki libákat kerget a sírok között, derűsen kocsikázik az őszi napsütésben, és a néha előforduló szellemidézésen kívül teljesen normális. Dehát ki nem próbált meg már ott nem lévővel vitatkozni! Mindez csak akkor változik meg (és kerül negatív fénybe), amikor régi osztálytársa visszatér egy hullámoshajú tengerészlány képében, és Charlie hormonjai újra dolgozni kezdenek: szerelmet akar, és újra a tengeren repülni (amit a baleset óta nem tett, érthetetlen okokból, hiszen nem a víz vette el tőle a kistesóját, a kocsivezetés pedig láthatólag nem zavarja). Furcsa...

Kép a Charle St. Cloud halála és élete című filmből

A filmmel nem is az a legnagyobb gond, hogy a sztori semmitmondó és megjósolható, hanem hogy még a film saját szabályain belül is inkoherenciák vannak: akkor most Charlie csak halottakat lát, vagy nemhalottakat is? Paranormális jelenségnek vagyunk tanúi, vagy csak álmodja az egészet? A főszereplő holtvágányba érkezett élete pedig semmi igazán kivetnivalót nem tartalmaz: miért kellene mindenki alkalmazkodjon a kapitalista mókuskerékhez, miért ne lehetne Charlie boldog virágokat ültetve és leveleket seperve? Az igazán megrendítő dolog a filmben az, hogy mindezen zavarosság ellenére olyan szívvel-lélekkel megalkotott mű ez, hogy az embernek összeszorul a gyomra a sajnálattól: ennyi munkát és pénzt beleölni egy ilyen félresikerült projektbe... Ha kinyomtatják poszternek az aranymetszést minden(!) egyes snittben szem előtt tartó képeket, esetleg utazási promóanyagnak használják fel a vancouveri tájat lefestő részeket, vagy videoklipet készítenek a szerelmi jelenetből, esetleg felteszik a youtube-ra az esőben szörföző geget, máris sokkal többet adtak volna az emberiségnek.

Kép a Charle St. Cloud halála és élete című filmből

Amúgy az igazat megvallva, a film nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, főleg azoknak ajánlom különösen, akik a gyönyörű képekért vagy a kibontakozó romantikus szálért akarnák megnézni.Ha viszont nem feltétlenül High School Musical-rajongók, akkor inkább hagyják ki ezt a tapasztalatot: zene ugyan itt is van, sőt, nem bírok visszaemlékezni egy olyan jelenetre, ahol ne lett volna, Zac viszont sokkal vonzóbb, ha cool, divatos szívtiprót játszik, mint amikor lelki vívódásokat kell mímelnie.

Kép a Charle St. Cloud halála és élete című filmből

Következtetés: noha fontos téma a veszteség, bűntudat és nosztalgia visszatartó ereje a jelen fontosságával és a saját élet folytatásának kihívásával szembeállítva, nagyobb rendezőknek is beletörött már a ceruzája hegye hasonló vállalkozásba. A Charlie St. Cloud pedig tökéletesen illusztrálja Wittgenstein axiómáját: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Szabad fordításban: ha az ember könnyed filmet akar készíteni, maradjon az egyszerű témáknál. Az egyetlen érzés ugyanis, amit a film képes volt továbbadni, az egy bizsergés, ami ha Charlie-nak meglett volna, nem kellett volna filmet készíteni a történetéről: elég lenne csak nézni az életet (vagy a mozit) elrohanni mellettünk, itt az ideje, hogy csináljunk is valamit.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.