A világ-örömzene

Raúl de la Fuente: Nömadak Tx

A txalaparta egy majdnem kihalt ütőhangszer. Egyedülálló módon két zenész szükséges a megszólaltatásához. Életben tartói, az Oreka Tx, bejátsszák a világot, különböző – főleg nomád – népek zenéjét ötvözik sajátjukkal. Hangszerüket pedig az adott vidék anyagából hozzák létre; fából, kőből, vagy jégből.

Az önmagát road movie-dokumentumfilmként hirdető Nömadak Tx két hőse, Harkaitz Martinez de San Vincente és Igor Otxoa valóban beutazza a földgolyót Indiától a Szaharán, Mongólián és Algérián át az Északi-sarkkörig. Az elbeszélésre mégsem az egyenes vonalú előre haladás, sokkal inkább az ismétlés jellemző. Az Oreka Tx nevű formáció két tagja minden állomáshelyen szemlélődik az élet ottani, látványosan megragadható, de felületesnek tűnő jellemzőin, amit a National Geographic fotóit idéző operatőri munka gondosan szemünk elé is tár (az operatőr a film rendezője is egyben, Raúl de la Fuente). Az irányadó nézőpont e vidékek egzotikumának megragadása, melyben a civilizáció kosza, kopársága, szegénysége az ábrázolás szintjén ugyanolyan minőségre tesz szert, mint a nomád törzsek – ősiséget megidéző – vállalt életmódja. Mintha a városi nincstelenség ugyanazt a természetközeliséget, szabadságot, függetlenséget jelentené, amellyel a vándorló népcsoportokat jellemzi sulykolva a film (hatalmas puszták, száguldó lovak) – utóbbi igazáról sem lennék meggyőződve. A két zenész járja e vidékeket, farigcsálja zeneeszközét, dallamokat gyűjt, sajátjával kombinálja azokat, koncertet ad, valamint nomádok után kutat, akikkel rövid ideig együtt élhet, megismerheti zenéjüket. A világ egy hatalmas hely az örömzenére – derül ki a képsorokból, ahol mindenki boldog, ha jószándékú baszk txalaparta-zenészek látogatják meg őket.

Kép a Nömadak TX című filmből

A hosszan tartó, néma ábrázoló jelenetek verbálisan kevés információt tartalmaznak a hangszert és a két készítőjét, használóját bemutató expozíció után. Egy-egy felbukkanó zenész nyilatkozik a kamerának, egy-egy párbeszédtöredék elcsíphető. Mindez persze nem lenne baj, ha kirajzolódna valami velősebb mondanivaló az egészből, de ha mégsem, legalább az egyébként kiváló zene élvezetére koncentrálna; dokumentumfilm helyett lenne koncertfilm vagy valami hasonló. A Nömadak Tx azonban egyetlen rendkívül egyszerű üzenet körülbelül 80 perces demonstrálása: a zene hidat képző nyelv a népek között, ennek szimbóluma pedig az a hangszer, amely a magányos zenész monológja helyett a dialógot választja (ahogy egyikük mondja: a zenélés a txalapartával olyan, mint egy párbeszéd, melynek nem lehet tudni a befejezését), amely bármilyen országban előállítható a fellelhető anyagokból és minden nép zenéjéhez idomul. És világképük hangsúlyozása érdekében gyakran a megtalált és felvett zenék közzétételét is alárendelik.

Kép a Nömadak TX című filmből

A film két alapelemre épít: a txalapartából fakadó zenére és a tájak látványára. Tényleges tartalom helyett az audiovizuális élmény viszi el hátán az Oreka Tx barangolását. Képeinek témái a különlegeset keresik, természeti formákat, egyedi arcokat, népi öltözeteket csíp el fotósa, s amikor ezek megvannak, fényeivel, beállításaival eltúlozza őket; túl szépekké, ezáltal túl mesterkéltekké teszi azokat. A rendkívül intenzív fényképezést, melynek gyakori eszközei a rövid záridővel rögzített, éles, de kissé szaggatott snittek, átfókuszálással, kapkodó mozdulatokkal, gyors vágással köti egymáshoz. Ritmusa töretlen dinamikával halad a befejező nagy montázs felé. Dokumentumfilmhez mért frissessége a magyar Csempelevél kísérleteit juttathatják eszünkbe, persze itt más anyagból más eszközökkel érnek el hatást alkotóik: inkább formai bravúrok maradnak, mint mélybe hatoló kifejezőeszközök.

Kép a Nömadak TX című filmből

A Nömadak Tx üzenete naiv és idealista. E film szerint a világnak vannak ugyan zord szegletei, de a zenéből fakadó boldogsággal, vidámsággal könnyen el lehet űzni minden kellemetlenséget, szegénységet, háborút. A kulturális különbségek és a Bábel utáni zűrzavar sem tudja megakadályozni azt a magasabb szinten történő kapcsolódást, aminek legerőteljesebb kifejezése a filmet záró hang- és képmontázs, a nagy szintézis, mely az eddig látott népek zenészeit hozza össze egyetlen zenei kavalkádba. Mindenképpen hatásos zárás, csak az árnyaltság hiánya sokat von hitelességéből. A film szerkezete, eszközei, üzenete kissé kimozdítja a jelenleg elfogadott dokumentumfilm-formák közül, így egy kissé semmilyen helyzetbe kerül. Ám szórakoztatásra alkalmas eszközei miatt mindenképpen élvezhető alkotás marad.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.