Az osztrák film rövid története 1.

A két „graf”-tól A harmadik emberig

Ausztria a kezdetektől fogva termelte és befogadta a tehetséges filmeseket. Történelme folytán azonban nagy veszteségeket szenvedett el a folyamatos emigráció révén. Állandó identitáskereséséhez az is hozzájárult, hogy mind gazdaságilag, mind nyelvileg a nagy német piactól függött.

A fotograf és az „echter graf” este a mozival

Az osztrák filmet a régi bon mot szerint „ein fotograf und ein echter graf”, azaz egy fotográfus és egy igazi gróf alapította. Előbbi egy Anton Kolm nevű fotográfus, aki 1906-ban az első – még nem mozibemutatásra szánt – filmfelvételt készítette; utóbbi Sascha Kolowrat-Krakowský, gazdag grófi család sarja, megszállott pilóta, motor- és autóversenyző, emellett az új találmány, a kinematográfia nagy rajongója.

Első filmje egy vasércgyártást megörökítő ipari kisfilm volt (1912), később minden, a korban ismert filmműfajban tevékenykedett, producerként és rendezőként is. 1910-ben alapította a Sascha Filmet, itt készültek az első világháborús filmhíradók és a 20-as évek elejének nagy némafilmeposzai. Kolowratnak jó érzéke volt a tehetségek felfedezéséhez: ő indította el a nemzetközi hírnév felé Korda Sándort és Kertész Mihályt, Willy Forstot és Marlene Dietrich-et.

A viszonylag későn indult osztrák a filmgyártás gyorsan fejlődött, a 20-as években a Sascha már az egyik legnagyobb gyártó cég Európában, 1911–27 között 140 filmet készített. 1920 a legproduktívabb év az osztrák film történetében: 142 film készült. Kolowrat amerikai útjai során megismerte Griffith Türelmetlenségét és Cecil B.de Mille Tízparancsolatát és elhatározta, hogy európai választ ad azokra.

A tanácsköztársaság elől sok magyar filmes menekült Bécsbe – nem véletlen, hogy a látványos történelmi eposzokat is magyarok készítették. Kertész Mihályt a Szodoma és Gomorra (1922) és A rabszolgakirálynő (1924) rendezésére kérte fel a Sascha. Mindkettő statiszták ezreit mozgatja gigantikus kulisszák között. A Bécs mellett felépített Astarte templom minden idők egyik legnagyobb filmdíszlete.

Mindkét film sikert aratott. Kertészt ezután szerződtette a Warner Brothers Amerikába. Korda Sándor szuperfilmje a bibliai témájú Sámson és Delila (1922) volt. Korda később Angliába ment, az angol filmipar egyik alapító atyja, legbefolyásosabb embere lett.

A nagy jövő elé néző zenés filmműfaj egyik korai példája A rózsalovag (Robert Wiene, 1925). A barokk Bécsben játszódó operafilmnek Drezdában volt a bemutatója. Az erre a célra lerövidített operát maga a szerző, Richard Strauss vezényelte.

A filmszakember-export

Nem sokáig tartott a filmipar felvirágzása, az évtized közepétől gyors visszaesés kezdődött, amit főleg az erős amerikai konkurencia okozott. Az amerikai film színvonala – nem utolsósorban az újabb és újabb európai bevándorlóhullámoknak köszönhetően – folyamatosan emelkedett. 1925-ben 1200 amerikai filmet mutattak be Ausztriában, és csak 32 hazai film készült. Sok gyártó cég tönkrement, sok filmes Berlinbe telepedett át. Ausztria mindig is erős volt filmszakember-exportban, az ún. exil-filmmel – az emigrációban készült filmek történetével – vaskos kötetek foglalkoznak.

Az osztrák film folyamatos identitáskereséséhez is hozzájárul, hogy legtehetségesebb képviselői több hullámban elhagyni kényszerültek hazájukat és külföldön lettek sikeresek. Az identitáskeresés másik kézenfekvő oka az osztrák film összefonódása a némettel: a kis osztrák filmipar mindig is rá volt utalva a nagy német piacra, s ebben a nyelv sem korlátozta.

Kezdettől mindkét országban tevékenykedett a badeni születésű Max Reinhardt, a német nyelvű színház megújítója, aki 1933-ig párhuzamosan vezette a berlini Deutsches Theatert és a bécsi Józsefvárosi Színházat, emellett híres színész- és rendezőképző iskolát működtetett. Filmeket is készített, de direkt filmes munkásságánál sokkal fontosabb az áttételes hatása, amit a kortárs filmrendezőkre gyakorolt. 1938 után Londonba, majd az Egyesült Államokba emigrált.

A 20-as években távozott Berlinbe, majd 1934-ben tovább Amerikába a bécsi születésű Fritz Lang, az expresszionista film legfontosabb rendezője.

G. W. Pabst Bécsben volt színész és rendező, az első világháború alatt Franciaországba internálták és csak ezután, 36 évesen kezdett új karriert Berlinben, ahol a realista némafilm vezéralakja lett. Az új tárgyiasság stílusának csúcsteljesítménye az ő nevéhez fűződik – ez a már Berlinben, Asta Nielsennel és az ebben a filmben feltűnő új csillaggal, Greta Garbóval forgatott Bánatos utca (1925), amely az első világháború utáni inflációs Bécsben játszódik, s ma is elevenné teszi a kirívó szociális ellentétek realista feltárása. Pabst 1945 után hazatért az emigrációból és filmproducer lett Bécsben. Kevéssel halála előtt készített filmje, Az utolsó felvonás (1953) Hitler végnapjairól szól. A filmben egy fiatal tiszt – kitalált alak – (az osztrák színész, Oskar Werner alakítja, aki később a Jules és Jimben lett világhírű) megpróbálja megakadályozni a diktátor utolsó parancsainak teljesítését.

A hazájukat elhagyni kényszerülő, külföldön nagy karriert csináló filmeseket még sokáig sorolhatnánk: Fritz Kortner, Carl Mayer, Billy Wilder, Fred Zinnemann, Otto Preminger… Az első állomás többnyire Berlin, aztán az egyre erősödő zsidóüldözés, majd a náci hatalomátvétel után az Egyesült Államok.

Az „örömből fakadó erő”

A korai osztrák film kiteljesedését a hangosfilmkorszak hozta el a 30-as években. A mimika és a gesztusok helyett a szójátékokra és a bécsi dialektusra építő, a boldog, császári békeidőket idéző vígjátékok a gazdasági válság, infláció és tömeges munkanélküliség korában Németországban is népszerűek voltak. Ezekben az években beáramlanak a filmbe a bécsi kabaré és színház szereplői.

A zenés filmek magyar származású specialistája, Bolváry Géza főleg Németországban dolgozott, de még Ausztriában készült vígjátéka a Tavaszi parádé (1935) – egy talpraesett magyar lány kalandjai a császárvárosban, Gaál Franciskával a főszerepben. A maga idején botrányt keltett meztelen jelenetével Gustav Machaty Extázis című filmje (1933), a főszereplőnő Hedy Lamarr néven ezután az USA-ban csinált karriert.

1933 a náci hatalomátvétel éve Németországban. A filmiparból kizárták a zsidókat, akik közül sokan Bécsbe emigráltak, és átmenetileg itt dolgoztak tovább – például Hermann Kosterlitz vígjátékokat készített Gaál Franciskával (Kismama, 1935). Ausztria német megszállása után (Anschluss, 1938) azonban már Ausztriában is tilos volt a zsidók foglalkoztatása. Megszűnt a független és szabad filmgyártás, lényegében egy, a berlini propagandaminisztérium által irányított filmgyártó cég jött létre, a Wien-Film. Importtilalmat és cenzúrát vezettek be. A háború alatt preferált műfajok a heimatfilm és a kultúrfilm: ezek a természet, a vidéki élet, a falu idealisztikus képét hivatottak ábrázolni; az előbbi játékfilm, az utóbbi dokumentumfilm változatban.

Bécsben kevés igazi, politikai propagandafilm készült. Göbbels Bécsnek kiadott jelszava ugyanis „Kraft durch Freude”, azaz „örömből fakadó erő” – ennek jegyében elsősorban a régi Bécs kulisszái között játszódó szórakoztató filmek, vígjátékok, zenés filmek és életrajzok készültek. Céljuk a közönség figyelmének elterelése a napi realitásoktól, a gondoktól, elfordulás a jelentől. Indirekt módon azonban ezek is nemzetiszocialista értékrendet sugároztak, a múltba fordulás például alkalmat adott a soknemzetiségű, emiatt életképtelennek tartott monarchia vagy a demokratikus köztársaság intézményein való gúnyolódásra.

A korszak legnépszerűbb színésze és rendezője Willi Forst, aki derűs, századfordulós Bécsben játszódó zenés vígjátékaival, operettfilmjeivel nagy sikert aratott (Maskarade, 1934; Burgszínház, 1936; Operett, 1940; Bécsi vér, 1942). A kor további színészsztárjai: Paul és Attila Hörbiger, Paula Wessely, Hans Moser.

A nosztalgikus Bécs-film koronája: a Sissy-filmek

A háború után és az 50-es években lényegében ugyanezek a műfajok virágoztak tovább. A korszak két fontos rendezője a sokszor egymásnak felelgető, egymással versengő Franz Antel és Ernst Marischka. Franz Antel a nosztalgikus Bécset idéző filmek rendezője: Császárkeringő (1953), Császári hadgyakorlat (1954), A valcerkirály (Johann Strauss-életrajz, 1986). A versenyt mégis a nagy rivális, Ernst Marischka nyerte a császárfilmek tetőpontját és egyben lezárását jelentő Sissy-trilógiájával (1955–57), amelynek nézettsége és bevétele Ausztriában és Németországban egyaránt meghaladta az Elfújta a szélét. Ferenc József ez egyszer nem szakállas öregúrként jelenik meg, hanem szerelmes fiatalemberként (Heinz Rühmann alakítása).

A legnagyobb szenzáció azonban a címszereplő Romy Schneider, a híres színészházaspár, Magda Schneider és Wolf Albach-Retty gyermeke, akit Marischka fedezett fel, s akinek ártatlan, hamvas bájára több filmet is alapozott. Később Schneider világhírű színésznő lett, amerikai és francia filmekben, sztárok oldalán alakított sebezhető, érzékeny nőalakokat, de mégis Sissyként skatulyázza be a közönség. Nagy felháborodást keltett, amikor a negyedik részt visszautasította.

Ezek a nosztalgikus Bécs-filmek egyfajta idegenforgalmi propagandaszerepet is betöltöttek. A háború utáni Bécset mégis egy angol film tette világhírűvé, Carol Reed atmoszférikus klasszikusa, A harmadik ember (1949), amely a lerombolt, kaotikus, feketéző Bécsben játszódik.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.