Csendesebb vizekre…

XI. Titanic Filmfesztivál, Budapest, 2003. október 9–19. – Hullámtörők szekció

A tavalyinál kevesebb filmmel (43), de több sztárvendéggel (8) büszkélkedhetett a tizenegyedik kiadásához érkezett budapesti Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Az öt helyszínen futó vetítésekre több, mint tizennyolcezer néző volt kíváncsi, de a tíz közönségtalálkozó iránt is élénk volt az érdeklődés.

A Hullámtörők szekcióban mintha gyengébb lett volna a hullámverés, mint az előző években. Igaz, egy tízéves születésnapi fesztivált nehéz felülmúlni a tizenegyedik kiadással. Volt néhány kiemelkedő alkotás, de általában véve a filmek kicsit összevissza törték a hullámokat, egyesekről összenézve kérdeztük, hogy mit keresnek ebben a blokkban? Ezekre inkább a partot nyaldosók jelző volna alkalmas.

Senki (Gilles Marchand: Ki ölte meg Bambit? / Qui a tué Bambi?, 2003)

Azt hiszem, a fenti mű a thriller egy sajátos alfajához tartozik, ha nem adtak még nevet neki, akkor kereszteljük el most sanithrillernek, és illessük ezzel a névvel az orvosi környezetben, kórházban, műtőtermekben játszódó thrillereket, melyek szereplői is természetesen orvosok, nővérek, illetve betegek. A Ki ölte meg Bambit? teljesen beleillik a frissen létrehozott kategóriánkba: Isabelle, a szép tanulónővér egy nagy kórház sebészetén dolgozik Véronique nevű unokatestvérével együtt. Ott dolgozik Philippe is, akiről hamarosan megtudjuk – csak mi, nézők –, hogy az altatóanyagot csórja rendszeresen, elaltatja a szép fiatal női betegeket, és hát… visszaél a helyzettel. Erőszakról nincs szó, hiszen azzal hamar lebukna, de a film végéig nem sikerül megfejteni, hogy mi az a sajátos kapcsolat közte és a páciensei között, amiről beszél. Úgy tűnik, csak egy hétköznapi elmebeteggel van dolgunk, vagy ami még rosszabb, annak filmes sémájával.

Isabelle-nek nem szimpatikus az orvos, a felhígított altatók hatására rosszul elsült műtétek után gyanút fog, nyomozni kezd. Véronique, a séma szerint, agyrémnek gondolja Isabelle hipotéziseit, míg maga is az orvos (halálos) áldozatává válik. A film felétől már semmi érdekeset nem tartogat számunkra a rendező, a Bambi álmait megjelenítő betétek sem tudnak túllépni a szokványos határán. Az egyedüli izgalomforrás a címben feltett kérdés, merthogy filmes ismereteink s ítéletünk alapján ez egy olyan típusú film, amiben Bambinak, vagyis Isabelle-nek nem kellene meghalnia, márpedig a film minden sémát szabályosan betart. De hát akkor mégis megölik Bambit? A film végső meglepetése, hogy nem tartogat semmi meglepetést, a befejezést illetően sem. A címben feltett kérdésre a válasz az írás ötbetűs címében olvasható.

Galambbőrben (Sylvain Chomet: Az öreg hölgy és a galambok / La vieille dame et les pigeons, 1998)

Ez a film hosszában is, műfajában is eltér a blokk többi filmjétől. A huszonöt perces rajzfilm története a végletekig abszurd. Egy csontsovány, korgó gyomrú rendőr sóvárogva nézi, amint egy kerek anyóka naponta finomabbnál finomabb falatokat oszt szét a parkban a galambok között. Egyszer a csendőr is megkóstolja a finomságokat, de a galambok elkergetik. A csendőr gondol egyet, galamb-jelmezt készít magának, és bekopog az öreg hölgyhöz, aki azonnal asztalhoz ülteti, és vendégül látja. A rendőr ezután minden nap bekopog az öregasszony ajtaján, igaz, a lépcsőházban egyre nehezebben fér el. Karácsony napján aztán a hatalmas lakoma után egy macskanővel találkozik a konyhában, és elkezdődik a hajsza. A film záróképében a jól helyben hagyott gömbölyű csendőr billeg haza a karácsony másodnapi szűz hóban. Abszurd, szellemes és francia.

A vénség megnyugtat (Julie Bertucelli: Mióta Otar elment / Depuis qu'Otar est parti..., 2003)

Mióta Otar elment, megállt az idő Grúziában. A kilencvenéves Eka anyó csak a leveleket és a telefonhívásokat várja Franciaországból, Otartól, rég látott fiától. Telefonhívása szinte családi ünnep, amiben Marina lánya és Ada unokája is osztozik. Az előbbi persze kicsit morogva, féltékenyen bátyjára. Egyszer Eka anyó vidékre utazik, és azután többet nem telefonál Otar. Viszont annál szebb és hosszabb leveleket ír. Csak épp nem Franciaországból és nem Otar. Merthogy ő meghalt, amíg Eka anyó nem volt otthon, Marina meg Ada pedig nem merik megmondani neki az igazat. A szép leveleket Ada írja. Aztán belejönnek a lányok a kegyes hazugságba. Eka anyó születésnapjára még képeslapot is hamisítanak egy fényképész barát segítségével, amelyen Otar pózol a párizsi Eiffel-torony előtt. Aztán a lányok mennek el szüretre, s mire visszajönnek, Eka anyó eladja a kincset érő családi könyvtárat. Kezében három útlevél, három repülőjegy: megyünk Párizsba, meglátogatni Otart.

A lassan görgő, mégis egyre izgalmasabb, feszültebb film szép képet fest a három nő kapcsolatáról, akik nemcsak Grúzia, hanem bármely volt szocialista ország társadalomrajzát felvázolják. A még a világháború előtti időben felnőtt, nyugalmat, biztonságot sugárzó Eka anyó a huszonéves, kereső, lázadó Adával sokkal jobban megérti magát, mint a Szovjetunióba, majd a végeláthatatlan átmeneti korszakba belefáradt-belefásult negyvenes éveiben járó lányával. A film jó néhány meglepetést tartogat még azon a téren például, hogy milyen egyszerűen lehet venni a halálhírt, vagy hogyan lehet szavak nélkül megbeszélni a legfontosabb döntéseinket.

A grúziai városképek is örömet jelentenek a szemnek: ismerős a kék KGST-metró, a tömbházak emeletei, erkélyei a lehető legkülönfélébb improvizált eljárásokkal tiritarkán beépítve. Áramszünetek, folyton megszakadó telefonhívások, a postahivatalnál végeláthatatlan sorok: „hogyan bizonyosodhatnék meg arról, hogy a címzett Franciaországban megkapja a levelet?” – kérdi Eka anyó. „Itt szemben van egy templom, gyújtson gyertyát.” – jön a válasz. Igen, szinte elfog a nosztalgia.

Hollywood-végállomás (Tom Tykwer: A gyilkosok is a mennyországba mennek / Heaven, 2002)

Nagyon kedvelem Kieslowski filmjeit. Legtöbbjüket Piesiewicz-cel együtt írta. Ezt a filmet is ők írták, de Kieslowski már nem rendezhette meg (vagy nem akarta?). Tom Tykwert is kedvelem, főleg az első filmjét, a Lé meg a Lolát. Milyen lehet egy olyan film, amit az előbbiek írnak és az utóbbi rendez? A történet remek: Philippa Torinóban él, angoltanár. Végignézi több diákja és férje halálát. Mindnyájan kábítószer-túladagolásban halnak meg. A rendőrség nem tesz semmit, bár Philippa ismeri a dílert, és többször értesíti a rendőrséget. Végül kétségbeesett döntésre szánja el magát: maga végez a dílerrel. A szemeteskosárba helyezett bomba viszont a célszemély helyett négy ártatlan embert öl meg. Philippát kihallgatják, fordítója egy ifjú csendőr lesz. A fiú a többi rendőrrel ellentétben hisz neki, majd beleszeret, és a szerelmesek találékonyságával elkezdi tervezni a nő megszöktetését, valamint a díler meggyilkolását. Közben a drogcsempészetben érdekelt csendőrök minden lépésüket nyomon követik.

Az első félórában a film lélegzetelállítóan izgalmas, a kihallgatóterem feszült csöndjében játszódó események sokkal telítettebbek, mint utána a szökés, a menekülés, az autós meg a helikopteres üldözés. Az első rész valóban kieslowskis: nagyon emberi, és mélyen morális. De Tykwert nem találni a filmben. Lehet, hogy a nagy mester iránti tiszteletből, vagy ki tudja miért, de hiányzik. A film végéről pedig már a Kieslowski iránti lojalitás sem mondható el: a városok, mezők fölött úszó flying cam képének unos-untalan bevágása szimfonikus zenei ágyban, majd a befejezésben a carabinierik sortüze közepette a főhősökkel az égbe emelkedő helikopter semmiben sem különbözik a hollywoodi művészkedő filmek tucatjaitól. Realizmusnak sok, mesének kevés.

Helyes téglafilm (Alan Mak, Wai-keung Lau: Szigorúan piszkos ügyek / Mou gaan dou, 2002)

Yan tizenéves kora óta tégla a hongkongi maffiában. Ming tizennyolc éves korában lépett be a rendőrség kötelékébe, hogy minél fennebb jusson a ranglétrán, és növekvő befolyásával csendben Sami maffiavezér érdekeit szolgálja. Egy nagy drogszállítmány-lefülelési akció közepette a főfelügyelő és a maffiafőnök is rájönnek, hogy tégla van közöttük. De az esélyek drámaian változnak: Minget megbízzák a tégla leleplezésével, Yan identitását viszont csak a főfelügyelő ismeri, akit a maffiózók megölnek. Ming feltöreti Yan számítógépes dossziéját, így a maffiába beépített rendőr a kezében van.

Wai Keung Lau és Siu Fai Mak filmje egy egyszerű rendőrfilm, de nagyszerű is egyben. A film sokat köszönhet a remek színészi alakításoknak, de ennél jóval többről van szó. A Szigorúan piszkos ügyek egyfelől a thriller legjobb, hitchcocki hagyományaira épít: egy egyszerű liftajtó, egy begipszelt, morzé-jeleket továbbító kéz, de a legújabb számítógépes követő és lehallgató eszközök is drámai feszültségkeltő szerephez jutnak a filmben. A filmben alig dördül el egynéhány lövés, de annál nagyobb szerep jut a figyelő tekinteteknek, az érzelmeket leplezni hivatott arckifejezéseknek, ahol egy árulkodó szemrebbenés is halálos lehet. Ugyanilyen mértékben épít a rendező a westernfilmek hagyományára is. Hiszen mindent leegyszerűsítve a jó és gonosz harcáról van szó, igaz, a Sziklás hegység helyett itt felhőkarcolók tetején zajlik a végső ütközet. S ennek jegyében a filmből az érzelmes jelenetek sem hiányoznak, sőt, pontosan a helyükön vannak. Ennek ellenére a happy endet senki sem garantálja. A Szigorúan piszkos ügyek megér egy estét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.