Két nő

Gimes Miklós: Anya / Mutter

A budapesti magyarul, a svájci csak németül beszél. A budapesti karrierista, befutott, csinos fiatal nő, akinek születik egy kisgyereke, de a másfajta elfoglaltságok miatt keveset tud lenni vele. A svájci gyerekét egyedül nevelő anya, az azzal járó összes felelősséggel. A pestinek ugyan kikapós a férje, de van, aki szintén sokra vitte. A svájci azért dolgozik, úgyszólván mindegy is, mit, mert fel kell nevelnie a fiát, s csak magára számíthat.

Gimes Alice, Lucy kötelességérzésből egyezett bele abba, hogy fia, Miklós filmjében részt vegyen. Addig otthon nem beszélgettek a történelemről. Praktikusan, a túlélés érdekében, az emigráció zsibbadtságában az látszott könnyebbnek, hogy hallgassanak arról, aminek nincs, nem lehet folytatása: hosszú évekig remény sem volt arra, hogy valaha is Magyarországra jöhetnek. Azzal a névvel? Azzal a múlttal? A fiú, Miklós az apja kivégzése után (8 évesen) azt javasolta: csináljanak úgy, hogy a papa él, csak nincs ott. Azt kérte az anyjától, ne sírjon, és ne hordjon feketét.

Anya és fia bontakozó párbeszédének eredménye egy szemérmes film a nagyon személyesről. Gimes Lucy-ból az idők folyamán kiégett minden hiúság, nyugodt és természetes lett. Okosan és tisztán meséli el történetét a hitről és a szerelemről. Nem gúnyolódik egykori másképpen vélekedő önmagán, nem vonja vissza, amit akkor, fiatalkorában hitt. Nem mutatja okosabbnak, történelem-centrikusabbnak, tudatosabbnak magát, mint amilyen az ötvenes években volt. Most másként gondolja, s azok az 1956-os hónapok, napok segítették e máig érvényes másképp gondolás kialakulását. Azt, hogy érzelmileg nagyon fontos változás történt benne, amikor az értelmével be kellett látnia: azok a kommunista eszmék, s különösen „földi másuk”, a magyar megvalósulásuk, mindaz, amiben ő és elvtársai hittek, becsapás, porhintés. Hatalmi játszma, amelynek ők, a hívő haszonélvezők is játékai voltak. Barátjuk unszolására sem ment az utcára október 23-án, mert nem hagyhatta otthon egyedül a gyerekét. Nem is akarta.

Aztán a férje, aki akkor Halda Alízzal élt, találkozni akart vele, s azt mondta neki, hagyja el az országot, mert nem tudná elviselni, ha nekik bajuk esne az ő oroszellenes, Kádár-ellenes tevékenysége miatt. Lucy engedelmeskedett. A praktikum győzött, mentek. Ezzel az érzelmi dráma is megoldódott, legalábbis a konkrétumok szintjén.

Lucy a film forgatása alatt jött rá, milyen régi vágya, hogy a maga elől is eltagadott dolgokat elmondja. Hogy a két nő, a magyar fiatal, s a svájci középkorú, majd öreg összeismerkedjenek. Mindkettő mondja a magáét, az egyik magyarul anyanyelvi szinten, a másik nagyon jó tanult németséggel. Beszélik egymás nyelvét is, de elválasztja őket a két országhatár, az eltérő életkor. Egyek ők, s mégis nagyon különbözőek. Egyikük sem mondja ki azt, amit akkor megtanult a fiatal ambiciózus magyar, mégis egyértelmű, ahogy a film címe is: az anyasághoz mérten kulissza a történelem, pótcselekvés a karrier, pénzkereset a munka. S látjuk azokat az asszonyokat – archívokról is ismerősek, anyáink, nagyanyáink is mesélték –, akik az ostrom idején az életüket kockáztatva álltak hosszú-hosszú sorokban élelmiszerért, mert enni kellett adni a gyerekeknek, a családnak. A két nő a szemünk láttára válik eggyé: Lucy, túl a nyolcvanon, itt van Budapesten, s magától értetődő természetességgel beszélget velünk. Nem állítja, hogy a haza sorsa, a történelem másodlagos. Sorsa, tiszta gesztusai, nyugalma csak azt példázzák: ő választott, s a választásában megnyugodott.

Lucy nem vitatkozik a férjével. Nem vádolja, miért nem gondolt a családjára, a gyerekére, s lett belőle mártír. Nem, a férfi és a női értékrend ütközéséről egy szó sem esik. A film történése mégis ez: a fiatal, csinos nő hogyan válik anyává. Nem hangsúlyosan, nem kiemelten, nem hősnek beállítva magát. Az élet egyszerű természetességével. Szemérmesen, rejtőzve, de tisztán kivehetően.

A fiú pedig szerkeszt, vág, alakít, hozzáteszi a maga részét. Biztos kézzel válogatott archívokat használ, gondosan ügyel arra, hogy ne a közhelyessé koptatott képsorokat mutassa meg (Varga János, a Magyar Nemzeti Filmarchívum szakértője volt ebben segítségére). A halálos ítéletüket hallgató férfiak, köztük apja lefogyott arca elszánt, bátor, szemükben riadalom és szenvedés. Kommentár, értelmezés nincs, a képek éppen eleget mondanak. Interjúalanyait úgy választja meg, hogy érzékeltesse azt a szellemi közeget, amelyben szülei mozogtak, s amely közeg ezernyi személyes és gondolati szállal kapcsolódik a 20. századi magyar baloldalhoz. Lucy visszanézve szerény, nem tulajdonít túlzott fontosságot gondolkodó önmagának, a többiek szavaiból azonban kiderül, hogy Gimes Miklós művelt, tájékozott nőt vett feleségül. Gimes Miklósné az a fajta okos asszony, aki nem helyezi előtérbe értelmiségi önmagát. Nem mutogatja képességeit, nem érvényesülni akar velük, hanem használja azokat az élet érdekében. A film az anyaportré e szellemi beágyazottságától válik egyszerre nagyon személyessé, s mégis kellően távolságtartóvá. Éppen az az egyensúly látható benne, amitől a néző számára érdekes tud lenni. Érzelmes, de nem tolakodó, nem érzelgős. Történetileg, tudományosan pontos, de nem száraz, nem tudálékos. A befogadást segíti a finom dramaturgia, a mérlegelő szerkesztés, az archívok és az interjúk arányának pontossága. A rendező film- és hangtechnikai igényessége nagy ajándék, mert, tegyük hozzá szomorúan, ilyen tekintetben sem a játék-, sem a dokumentumfilmek nem kényeztetnek el bennünket.

Ezekre az eszközökre nagy szüksége van a filmnek, mert Magyarországon még az elszánt mozizók, a dokumentumfilm kedvelői is kelletlenkednek, ha 1956-ot érintő filmről esik szó. Annyian és annyiféleképpen éltek már vissza a forradalommal gondolatban, szóban és cselekedetben. Annyi hazugság, rágalom, tisztátalanság tapad ahhoz az eseményhez, amit egykor az 1956-os forradalomnak neveztünk. Közhelyek, mert gondolkodni, különbséget tenni, árnyalatokat látni nehéz. Öblögetés, nagyszájúság, előtérbe tolakodás. Napi politika értékmentesen, hősök a zsibvásáron, ki ad érte többet. Ha ráadásul dokumentumfilm közelít a nevezett időszakhoz, a bizalmatlanság még nagyobb. Annyi semmitmondást láttunk már e tárgyban, hogy a néző joggal félti önmagát e filmektől. Hazafisággal, elvekkel kufárkodók hosszú sora diszkvalifikálta talán hosszú évekre előre az „56-os” témát. A kényszer-külföldi Gimes Miklós e munkája reménykeltő élmény.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.