Marlene, Marilyn és Madonna


A sztárság meghatározásának koordinátái helyben és időben: az amerikai kultúra produktuma, amely valamikor réges-rég, a hollywoodi világ kialakulásának kezdeteikor jött létre. A gyártók, a stúdiók hamar észrevették, hogy egyes színészeket a közönség olyannyira megkedvel, hogy valójában egy idő után kizárólag a színész kedvéért nézi meg a filmet. Egy már befutott színész, a közönség kedvence biztos bevételt jelentett, és a gyártók nemsokára beindították a sztárgépezetet.

Az igazi én

Marilyn Monroe a következő módon vélekedik a sztárság, a közönség és a stúdiók kapcsolatáról: „Csak a közönség csinálhat valakiből sztárt. A stúdiók azok, akik rendszert próbálnak kialakítani belőle.”1 Ez a gépezet néhány módosítással azóta is gördülékenyen működik és mind szélesebb teret nyert. Már nem csak a film világa, hanem a zene, a sport és a fotómodellek világa is lehetővé teszi, hogy valakiből sztár legyen. Szélesedett a kör, és emellett egy egészen új iparág is ráépült. A pletykalapok, mint valami paraziták, a sztárok magánéletén élősködnek.

A nagy hajsza a sztárok titkai után abból a vágyból táplálkozik, hogy megtudjuk: végül is kicsoda, micsoda, milyen ember az a sztár. Mi is húzódik meg a szerep(ek) mögött, mi az igazi énje? A sztár komplex keveréke a valódi személynek és a különböző szerepeknek, amelyeket nemcsak a filmjeiben ad elő, hanem a mindennapi életben, a nyilvánosság előtt is el-eljátszik. A határvonalat nehéz meghúzni, legfőképpen abban az esetben, ha a színész karakterszínésszé válik, és ugyanazt a szerepet játssza el újra és újra. A színész, aki ezt az utat járja, gyakran csapdába esik, hisz nehezen tud majd később megszabadulni a saját árnyékától, attól a szereptől, amely annak idején számára meghozta a sikert. Hollywood hemzseg az ilyesfajta színészektől, akik újra és újra ugyanazt a szerepet játsszák, pedig egy idő után kérdésessé válik, hogy ők igazodnak-e a szerephez, avagy a szerepet igazítják őhozzájuk. Wayne a westernhős, Humphrey Bogart a film noir magányos detektívje, Marilyn Monroe a kissé butácska szőke, Sylvester Stallone Rocky és Rambo, Meg Ryan a romantikus komédiák főszereplője, Clint Eastwood a nagyvárosok zuhatagában is megmarad a száraz, magányos westernhősnek, Jack Nicholson az enyhén ironikus, Richard Gere a Micsoda nő! ősz hajú, sármos szívtiprója, Anthony Hopkins A bárányok hallgatnak kannibálja, Leonardo Dicaprio a Titanic kislányos arcú romantikus hőse és úgy tűnik, hogy Keanu Reeves-re lassan ráragad a Mátrixban játszott megváltó szerepe.

Személy és test

Létezik egy különbségtétel a színész és a sztár között az alkalmazott színészi technika függvényében. A színész megszemélyesíti (impersonification) a szerepet, míg a sztár megtestesíti (personification) az adott szerepet. A színész teljes mértékben átéli a szerepet, megfeledkezik igazi énjéről, megalkotja a szerepet, míg a sztár abban az esetben felel meg a szerepnek, ha egyes testi és személyi adottságai megegyeznek a szerep által követelt jellemvonásokkal. Az Én és a szerep keresztezik egymást, majd idővel összemosódnak, és nem marad meg semmi más, csak a szerep. Így lesz Norma Jeane Baker-ből Marilyn Monroe, Louise Veronica Ciccone-ból pedig Madonná(k). A különbségtétel mögött egyfajta értékítélet húzódik meg. A sztár színészi munkája nagyjából ugyanarra a szerepre redukálódik, míg egy színész akkor jó színész, ha a pályája során minél változatosabb szerepeket tud eljátszani. Azonban a határvonal sztár és színész között nem minden esetben húzható meg ily élesen. Igaz, hogy sok olyan sztár van a filmiparban, akinek a repertoárja eléggé egysíkú, de ugyanakkor ott vannak a sztár-színészek, akik pályájuk során bebizonyították, hogy igazi meghökkentő színészi teljesítményre is képesek. Példaként említeném Meryl Streep és Al Pacino pályafutását.

Ámde ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a sztár már önmagában egy szerep. Hogy kiből lesz sztár és miért? Nehezen lehet választ találni ezekre a kérdésekre, legfeljebb találgatni lehet. Szerencse kérdése? A sztár legfontosabb eleme, amely valójában biztosítja számára a sztárságot, az imidzs, a róla avagy általa alkotott kép. Az imidzs legtöbbször az adott korszak nő- vagy férfiideáljának felel meg. Mindegyik szupersztár, akinek neve évszázadok múltán is a sztárságot fémjelzi – Elvis, Monroe, Lennon – saját korszakának a tükörképe. Már nem hétköznapi lények, egyszerű halandók, hanem kultúránk/kultúrájuk mítoszainak tökéletes reinkarnációi: a férfias hősiesség vagy a nőies szépség ideáljai, korszaktól függően. Ha „amerikai módra” gondolkodunk, egy olyan társadalomban, amely a személyiség kultuszára épít, a sztár egy önmegvalósító, törekvő individuum, akinek sikerült mindaz, ami nekünk nem. Rajongók százezrei imitálják kedvenc sztárjukat, és arról álmodoznak, hogy valamikor majd nekik is sikerül. A sztárság egyfajta ambivalenciát rejt magában, mivel a sztár egyszerre elérhető és elérhetetlen. Az amerikai sztármítosz szerint mindenkiből lehet sztár. A sztár, ugyanúgy mint te meg én, halandó lény, de az őt körülvevő csillogás és nagy felhajtás halhatatlansággal koronázza meg ezt az egyszerű, kiválasztott halandót.

A szőke bombázó, a femme fatale és a sokszínű

Ha női sztárokról beszélünk, sok név felmerülhet, azonban mindenféleképpen meg kell említenünk a kedvenceimet: Marlene Dietrich-et, az 1920-as évek dekadens világának androgün femme fatale-ját, Marilyn Monroe-t, az 1950-es évek szexszimbólumát és Madonnát, napjaink popsztárját, akinek „arany korszaka” az 1980-as/1990-es évekre tehető. Közülük ketten, Marlene és Marilyn, túl is nőtték magukat a sztárságon, kultúránk jelentős szimbólumaivá váltak, Madonna pedig jó úton jár afelé. Gondoljunk csak a sok-sok cikkre, könyvre, konferenciára, meg a Madonna Studies-ra, amely a Madonna-jelenséget az amerikai kultúra fontos produktumaként tárgyalja. Tény és való, hogy ha a 80-as és 90-es évek amerikai kultúráját tárgyaljuk, nem nagyon hagyhatjuk ki az MTV generáció kialakulásának történetét és azon belül is Madonna néhány vitatott videójának elemzését.

Az amerikai sztártörténet közös eleme Marilyn-nek és Madonnának, ugyanaz a sztármítosz lengi őket körül, azonban Marlene élettörténetét már nem az amerikai sztártörténet szerint mesélik, annak ellenére, hogy karrierje csúcspontjának nevezhető a Hollywoodban töltött időszak, amikor is gyümölcsöző együttműködésben Josef von Sternberg rendezővel sorozatban készítette filmjeit. Neve ekkor válik világszerte ismertté, és manapság is leginkább a von Strenberg-filmek femme fatale-jaként emlegetjük: Marlene, mint A kék angyal Lola Lolája. Élettörténetéből azonban hiányzik a „rút kiskacsából szép hattyú” mesés átváltozása, hiszen amikor von Sternberg rátalál, Marlene már rég sikeresen szerepel a berlini színházak pódiumán, és magáénak mondhat néhány némafilm-szerepet is. Neki nem volt szüksége névváltoztatásra, mint Marilynnek és Madonnának. Úgy látszik, egy megfelelő, rövid, jól csengő név sokat számít a sztársághoz vezető úton. Ugyanezen a véleményen van Madonna is, amikor az American Life című számában a következőket énekli: „Do I have to change my name? (Meg kell változtassam a nevem?) / Will it get me far? (Sokat érek el vele?) / Should I lose some weight? (Le kéne fogyjak?) / Am I gonna be a star? (Sztár leszek?)”2

A kérdésekre a felelet: Norma Jeane Baker-ből, a barnahajú kaliforniai lányból Marilyn Monroe, a szőke bombázó lesz, Louise Veronica Ciccone pedig egy merész húzással a Madonna név mellett dönt. Merész és kihívó a Szent Szűz nevét felvenni, legfőképpen akkor, amikor mindaz, amit képvisel – nyílt szexualitása – távol áll a szűziességtől, de nem ez lesz az első és utolsó lepése, amivel kihívja maga ellen az amerikai közönség véleményét és azt próbálgatja, meddig is lehet elmenni. A névváltoztatás egy teljes imidzs-változtatással jár együtt, egy új, fiktív személyiség kialakításával, amely Madonna esetében újra és újra előfordul karrierje során, és lehetséges, hogy sikere ennek a folyamatos változásnak is köszönhető, hisz a közönség állandóan új szenzációkra éhes.

Norma Jeane

Mindketten a semmiből jöttek és a csúcsra jutottak. Norma Jeane Baker gyerekkorát árvaházakban tölti, mivel idegileg labilis édesanyja elmegyógyintézetbe kerül. 16 évesen az árvaház és a házasság közül az utóbbit választja. Ifjú férje elutazik a háborúba, ő pedig egy gyárban fog dolgozni munkásnőként. Ekkor jelenik meg a színen David Conover fotós, aki a gyárban készít képeket. Norma Jeane Baker nagyon is fotogénnek bizonyul és két éven belül szép kis fotómodell karriert fut be, ámde férje hazatértével választania kell a háziasszonyi karrier és a bizonytalan fotómodell és színésznői karrier között. Nyilvánvaló, hogy a választása melyikre esett, hisz ha háziasszonynak megy, ma nem beszélnénk róla. Ámde amennyire szépen indul a történet, annyira tragikusan végződik.

Monroe legendája a sztárság áldozatává vált, mindenki által imádott, de senki által nem szeretett lány története. A Monroe-imidzs, a szenzuális szőke, akiből csak úgy sugárzik a szexualitás, meghozza számára a sikert, azonban egy idő után szabadulni próbál ettől a szereptől, amely szinte megfojtja: „Nem akarok már szex-szerepeket játszani. Elegem van abból, hogy mindenki (csak) az alakomra emlékszik.”3 A naiv szőke szerepei a Niagarában, Az urak a szőkéket szeretik című filmben és a Hogyan menjünk férjhez egy milliomoshoz című alkotásban Hollywood ünnepelt új sztárjává avanzsáljak, de ő komoly szerepekre vágyik. Hollywoodot maga mögött hagyva New Yorkba költözik, hogy részt vegyen Lee Strasberg újfajta – a színész önnön élményeit kiaknázó – színésztechnikai óráin. Megalapítja a Marilyn Monroe Productions-t, amely két filmjét – az Autóbuszmegállót és A herceg és a táncosnőt (ebben Sir Laurence Olivier a partnere) – finanszírozta. A sikert hozó imidzstől azonban nem tud szabadulni, noha az utókor, de a kortársak is nemcsak a szexbombára emlékeznek a neve hallatán, hanem színésznői tehetsége is elismerést nyer. A női Chaplin 1959-ben a Van, aki forrón szereti emlékezetes játékáért megkapja a Golden Globe legjobb komédia-színésznőnek járó díját. A Monroe-legenda nagy fináléja pedig korai tragikus és misztikus halála, amelyről különböző elméletek születtek: véletlen, öngyilkosság vagy gyilkosság?

A Monroe-Madonna

Madonna története hasonlóan kezdődik – 20 dollárral a zsebében New Yorkba utazik, hogy sztár legyen belőle, és az is lesz –, de egyáltalán nem ugyanúgy folytatódik. Ő nem válik áldozattá, hanem épp ellenkezőleg: Madonna azok közé tartozik, akik tudnak sztárok lenni és ki tudják aknázni a sztárság előnyeit, élni tudnak a lehetőséggel. Nagyon jól ismeri a sztárság rendszerének mechanizmusait, azt, hogy mi eladható, mi az, ami által megmarad sztárnak, hisz napjainkban nehezebb megmaradni ebben a szakmában, mint bejutni a kiválasztottak közé. Öntudatosan termékké alakítja saját magát, az imidzse folyamatos változásban van, hisz követnie kell a piac igényeit, de valójában mindig egy lépéssel előtte jár. A sikert emellett a körülötte és miatta kialakult, néha társadalmi méretű viták is biztosították. Karrierje elején Madonna újból és újból olyan dolgokat művelt, amely az amerikai közönséget megosztotta. Kialakult a rajongók tábora, a Madonna-követők serege, amely általában tinédzser lányokból állt össze, míg a barikád túlsó oldalán megjelennek a Madonna-utálók. Madonna szerette a botrányokat és a változásokat. Egyes kritikusok, mint például E. Ann Kaplan, föl is vetik a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán autentikus, valódi Madonna, avagy csak maszkok, Madonna-szerepek vannak,4 és ha már teoretizálni akarunk, Madonna mint termék lehet a legjobb példa a posztmodern fogyasztói társadalom működésének a bemutatására, a posztmodernitás politikai gazdaságának a tárgyalására, amely a sztárból terméket csinál.

A Boy-toy korszakot követi a platinaszőke, szofisztikáltabb Madonna. A nyílt szexualitást kiaknázó imidzs után Madonna vált, és elérkezik az érett nő ideje. És ott van Madonna, mint cowgirl; Madonna, az anya és mostanság Madonna, mint angol lady. Játszott ő már Marilyn Monroe-t és Marlene Dietrich-et is, a nagy elődöket. A Material Girl című videóklipjében Madonna Marilyn Monroe Diamonds Are a Girl’s Best Friend című tánc és dal-jelenetét idézi Az urak a szőkéket szeretik című filmből. A Monroe-jelenetet egy kerettörténetbe építik bele, a Madonna által játszott színésznő és a rendező történetébe. A Monroe-Madonna az anyagias, rossz lány szerepet játssza, míg a kerettörténet a rendes lányról szól, akinek nem számít pénz és csillogás.5

Annak ellenére, hogy a „material girl” csak egy színpadi szerep, ez a név egy jó ideig ráragad Madonnára. Monroe később is visszatér Madonna világában. A Justify My Love Madonnájának frizurája és öltözete nagyon is à la Monroe. Marlene Dietrich a The Girlie Show című koncertturnéjában szerepel. Cilinderben és frakkban, kabaré-stílusban Madonna a Like a Virgin című számot énekli, a szám azonban felismerhetetlen, mert csak a szövege maradt meg, dallama Marlene Dietrich Lola Lolájának Falling in Love Again dallama. Marlene-n, Marilyn-en és Madonnán keresztül nézve a sztárságot láthatóvá válik a sztárság mítosza, a legenda születése. A sztár mint egy kultúra, egy korszak szimbóluma, a sztár mint imidzs, a sztár, mint eladható termék. A sztár mint ahogyan Madonna énekli a Vogue-ban: „strike a pose”, egy póz.

 


1 „Only the public can make a star. It is the studios who try to make a system out of it.” http://www.marilynmonroe.com/quotes (saját ford.)

2 http://www.madonna.com (saját ford.)

3 ”I do not want to play sex roles any more. I’m tired of being known as the girl with the shape.” http://www.marilynmonroe/quotes (saját ford.)

4 Kaplan 1993, 150.

5 Kaplan 1987, 125.

Felhasznált irodalom

  • Philips, Patrick. “Genre, Star and Auteur. Critical Approaches to Hollywood Cinema.” Allan Rowe et all. (ed.): Introduction to Film Studies, London: Routledge, 2000, 162-207.
  • Kaplan, Ann E. “Madonna Politics: Perversion, Repression, or Subversion? Or Mask and/as Mastery.” Cathy Schwichtenberg (ed.). The Madonna Connection: Representational Politics, Subcultural Identities and Cultural Theory, Oxford: Westview Press, 1993, 149-167. Rocking Around the Clock: Music Television, Postmodernism and Consumer Culture, London: Methuen, 1987.
  • Goodman, Edmund. “No Sermon, Madonna, If You Cut the Propaganda.” Los Angeles Times, 23 September, 1986.
  • http://www.theory.org.uk, Resources: Madonna and Queer Theory, 2000.05.16.
  • http://www.marilynmonroe.com, 2003. 11. 07.
  • http://www.marlenedietrich.com, 2003. 11. 07.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.