Sztárság és szexualitás

A Karády-láz

A színészek mindig is kettős eszménykép lehetőségét hordozták magukban. Egyrészről a színpadon – a 20. században inkább a vásznon – szerepeik szerint valóra válthattak olyan álmokat, amelyekre a való életben egy embernek igen kevés esélye van, megteremtve ezzel az identifikáció iránti vágyat, másrészt megtestesítettek egy „démoni életformát”, azt, ahogy mindenki szeretne élni. Ők az ikonjai az autonóm embernek, akit az ösztönei, vágyai, érzelmei, érzékei irányítanak.

A sztárság követelményei

Arra a kérdésre, hogy ki sztár, ki lehet sztár, és egyáltalán, mi a sztár mint fogalom, a Film- és médiafogalmak kisszótára megközelítőleg pontos meghatározást ad: „Jellegzetes imázzsal, szinte ikonszerűen rögzült külső és belső tulajdonságokkal rendelkező népszerű színész, akinek karrierje legalább olyan mértékben függ az őt alkalmazó filmstúdió sztárépítő mechanizmusától, mint saját színészi képességeitől.” Egy nagyon fontos ismérv (ami a fentebb írt meghatározás következménye) azonban kimaradt ebből a leírásból: aki betölti azt a szerepet, hogy a nagy tömegből a névtelen ember számára azonosulási lehetőséget kínál. Sztár bárkiből lehet, akit azzá tesznek, a lényeg, hogy megjelenítse az emberek számára azt, amilyenek lenni szeretnének vagy azt, amit el szeretnének érni.

A nagyipari sztárkitermelés a film megjelenésével kezdődött, hiszen a mozi nagy tömegeket vonzott. Ha egy színészt megkedveltek, több filmben is megnézték. Megindult tehát a mozi üzletággá válása: sztárokat kellett felvonultatni, mert a nézők a nagy nevekre mentek be a moziba. A sztárok korszakonként változnak, úgy néznek ki, és úgy viselkednek, ahogy az adott kor megköveteli.

Magyarországon a filmsztárok korszaka elég furcsán, mondhatni felemásan kezdődött. Ugyanis a férfiak sokkal gyorsabban sztárolódtak, mint a nők. Az 1939 előtt készült filmek férfi főszerepének a felét három színész játszotta: Jávor Pál (a dzsentri), Páger Antal (az úriember) és Ráday Imre (a jópofa lump). A főszereplő hölgyek között nem volt ilyen értelemben „közönség-kedvenc”. Míg a férfieszményt három színész testesítette meg, addig a színésznők közül tízen osztoztak a főszerepeken, akik mind a naiva szerepkörbe tartoztak. Jávor 28, Páger 21, Ráday 14, ezzel szemben Ágai Irén 11, Turay Ida 9, Dayka Margit és Tolnay Klári 8-8, Szeleczky Zita és Szörényi Éva 7, Lázár Mária, Bársony Rózsi és Perczel Zita pedig csak 6-6 film főszerepét játszotta el 1931 és 1939 között.

A sztárság titkáról Mezei Mária így ír egyik, édesapjának címzett levelében (édesapja haláláig leveleztek egymással): „Az embernek nimbuszának kell lennie, az ismeretlenség varázst ad a közönségnek (…), a publikum azért rajong csak igazán, akire felfelé nézhet, s akit nem ismer, az vonzza őket.”

A legérdekesebb nő Budapesten

Karády Katalin maradéktalanul eleget tett a sztárság eddig felvázolt feltételeinek. Titokzatosan robbant be az ismeretlenségből, s éppoly titokzatos volt eltűnése is. Néhány hét alatt soha nem látott, évekig tartó hisztériát váltott ki az országban, azóta sem volt olyan színésznőnk, aki ennyiféle (pozitív és negatív) indulatot váltott volna ki az emberekből.

A szűken vett, tényleges pályafutása 1939-től 1944-ig tartott (ezalatt huszonöt filmet forgatott), de nem a Halálos tavasszal kezdődött. 1939. február 4-én a Pesti Színház (ma Vidám Színpad) bemutatta Atkins és Maugham Az asszony és az ördög című darabját, Karády Katalinnal a főszerepben. A másnapi és a következő heti lapokban a kritikusok elragadtatással számolnak be Karádyról. „E heti krónikám hőse és vezéralakja kétségtelenül Karády Katalin, Budapest legújabb színésznője, aki úgy bukkant fel máról-holnapra az ismeretlenség ködéből, olyan diadalmasan, mint ama szépséges Aphrodité a tenger titokzatos hullámaiból. (...) E pillanatban ő a legérdekesebb nő Budapesten.” A Magyar Színpad című hetilap bemutatja Karádyt az „Öt gyorsfénykép” rovatában, a többiek: Uray Tivadar, Ajtay Andor, Fejes Teri és Kiss Manyi, akkoriban már országos hírű színészek. Élete első színpadi szerepe után tehát már a csillagok közé emelték. Szépségéről, külleméről, kisugárzásáról írtak inkább, nem színészi teljesítményéről, hiszen nem is az volt a fontos. Karády néhány hónapig tanult színészetet Cs. Aczél Ilonánál (Csathó Kálmán felesége), természetes, hogy ennyi idő alatt nem lehet elsajátítani a színészmesterséget, a színpadi létezést. A bemutató után kicsit elcsöndesült körülötte a sajtó, az igazi áttörést az első filmje jelentette.

A Halálos tavaszt 1939 karácsonyán mutatták be, s a januári színházi lapokban már mindenütt Karády nevét lehetett olvasni. „Karády Katalint egy színpadi szerepében láttuk csetleni-botlani és íme, most egy varázsos nő orchideaszerű pompájában Alice Fay – Zarah Leander – Marlene Dietrich mélyzengésű színes tónusán megszólal egy magyar világsztár.” A sajtóban nem a filmnek lett nagy visszhangja, hanem magának Karády Katalinnak. Nem új reménységnek nevezték, nem kérdezték tőle, hogy milyen érzés filmen szerepelni, hanem kerek-perec kimondták, eldöntött tényként közölték, hogy sztár. A kor három legolvasottabb társasági hetilapjában (Film, Színház, Irodalom; Délibáb; Színházi Magazin) szinte nem is volt olyan szám, amelyben ne adtak volna hírt Karádyról. Csak csendben jegyzem meg, hogy a média semmit sem változott azóta, ugyanolyan típusú cikkeket lehetett olvasni róla, mint ma bármelyik pletykalapban, csak éppen a kornak megfelelő problémákkal. Ő is volt reklámarc, szerepelt körkérdésekben, fotósok jártak a lakásán, megírták, ha összetörte az autóját, fotózták forgatáson, és kétoldalnyi képes riportot szenteltek például annak, hogy Jávor Pállal hóvirágot szednek a Svábhegyen. Érdekes módon a magánélete tabu volt, az erre irányuló kérdéseket mindig udvariasan és szellemesen hárította. Hogy ez tudatos volt-e vagy sem, azt nem tudni, mindenesetre a megközelíthetetlenségét és a titokzatosságát ez is növelte.

Miért a siker?

Elgondolkodtató, hogy hogyan lehetett ekkora sikere egy közepes színészi tehetségű, ám gyakorlattal egyáltalán nem rendelkező színésznőnek. Erre általános válasz az, hogy újdonság volt a megjelenése, a hangja, a termete, és az eddig filmen egyáltalán nem jelenlévő szexusa. Ám ennél a magyarázatnál talán érdemes mélyebbre ásni. Először is, hihetetlen szerencsés időpontban érkezett a filmes világba. A vígjátékok korszaka leáldozott, a háború kitörésével egyidőben egyre nagyobb keletje volt a melodrámának és a film noirnak, hiszen témájában és hangulatában e kettő az, mely a háborús fenyegetettséget leginkább szimbolizálta. Újfajta nőtípusra volt tehát szükség, a végzetes, démoni vampra. Mezei Mária talán alkalmas lett volna ezen szerepkör betöltésére, de ő rengeteget játszott színházban is, és az emberek emlékezetében még éltek a 30-as évekbeli vígjátékok, melyekben igen kiváló alakítást nyújtott, nem lehetett volna kizárólagosan „a” végzet asszonya megtestesítője. (Ő a színházban volt az.) Karády viszont erre született: a vásznon hideg volt és közönyös, majd forró és szenvedélyes, merengően a távolba néző, titokzatos, aki egy pillantásával tönkreteszi a férfiakat. Ez a férfi és a női nézők igényét is egyaránt kielégítette.

A Halálos tavasz után elindult a Karády-őrület. Kapott a néző egy olyan filmet, melyben egy barna hajú, sötét szemű, csöppet sem filigrán termetű nő nem csacsog, hanem búg, nem szoprán, hanem alt, ráadásul vetkőzik, egyáltalán nem szép, de izgalmas, és mindezek mellett öngyilkos lesz miatta egy férfi. A férfi néző esztétikailag is gyönyörködhetett Karádyban, aki megtestesítette a titkos, izgalmas, elérhe-tetlen kapcsolatot. A női nézők pedig az általa megformált úrilányban a háborús időkben levezethetetlen és el nem élt szerelmi vágyaikat találták meg. Ralben Editet ilyennek írta meg Zilahy, Karádyt ilyennek írták meg a nézők. És közben fogalmuk sem volt, hogy milyen. A kör bezárult: szerették, mert azonosulni tudtak vele, vágytak az általa játszott szituációkra, és szerették, mert megfejthetetlen és elérhetetlen volt.

Sikerének másik kulcsa az volt, hogy olyan filmszerepeket kapott, amelyeket csak ő tudott eljátszani. A Meseautó ugyanolyan jó lett volna, ha nem Perczel Zita, hanem mondjuk Muráti Lili vagy Tolnay Klári játsza, de Karády egyik filmjét sem tudjuk mással elképzelni, hiszen a filmeket gyakorlatilag neki írták. A harmadik dolog, melynek örökérvényűségét köszönheti az volt, hogy a lemezkiadók rájöttek, hogy jó üzlet Karádynak dalokat írni. Dalainak egy csoportja megidézte a háború rettenetét. Az ő dalszövegét nyomtatták a fronton harcoló katonáknak küldött tábori levelezőlapokra: „Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt / Most az ég rádborít holdfényt / Jó éjt, csak terád gondolok, jó éjt!” A Magyar Rádió kívánsághangversenyeinek állandó műsorszáma volt a Valahol Oroszországban. A fronton harcoló katonákban magyar szóval, magyar énekekkel próbálták tartani a lelket, s mi lett volna alkalmasabb erre a célra, mint Karády Katalin jól ismert dalai? A másik csoportba azok a dalok tartoztak, melyek a női lélek minden szenvedését, kínját, fájdalmát hordozták, az ő megfogalmazhatatlan keserűségüket dallá, zenévé formálták. Karády minden dala az élet egy-egy fontos állomásához köthető, s ki-ki mindig megtalálta az ő érzéseihez, lelkivilágához éppen illő szerzeményt.

Karády Katalinról beszélve nem szabad elfelejtenünk azt az aprócska tényt sem, hogy jelmeztervezői, fotósai, operatőrei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a kor szexszimbóluma lett. Valóban nőies volt, legalábbis a filmeken és a sztárfotókon. A tapintatos operatőrök és fotósok a legritkább esetben mutatták egész alakban, és a filmjeit nézve kitűnik, hogy rettentő keveset mozog. Nem tudott szépen mozogni, nagyok voltak a lábai, ez frusztrálta is, filmjeiben többnyire hosszú szoknyában vagy nadrágban szerepel. Robusztusságából divatot csináltak, civil megjelenését Geiger Pál, a színházi világ ruhamestere tervezte meg. Egyéniségéhez illő fiús-férfias szabású nadrágokat adott rá, férfiingeket kihajtott gallérral. Akkoriban kezdődött a női nadrág viselése, s mivel Karády is hordott ilyeneket, egy csapásra divatba jött. Széles karimájú kalapot adtak rá, amely árnyékolta az arcát, növelve ezzel alakjának titokzatosságát. Szoborszerű megjelenése valamiféle mártírságot, elfojtott szenvedést, tudattalan női kegyetlenséget, hűvös tartózkodást, megfontolt komolyságot adott a filmbéli szerepeihez. A szakemberek nőiességgé kovácsolták a férfiasságot, erénnyé tették a hibát. Ez a sztárrá válás egyik fő eszköze.

Mindezeken túl filmjei merész újítást hoztak a magyar mozikba. Meg merték mutatni azt, hogy egy férfi nem csak a családi békére vágyik, sőt, sokkal jobban izgatja egy nő szexualitása. A Karády-filmek merték először felvállalni, hogy a férfiakat legtöbbször a szexuális vágyuk irányítja, hogy a démoni nőt egyáltalán nem olyan egyszerű semmisnek tekinteni, mint ahogyan ezt az első generációs filmek ábrázolták. Megváltozott az alapvető szemlélet a nőkkel kapcsolatban, elkezdődött egy átmeneti időszak, melyben a nő már nem csak mint „szükséges szerelmi szál” jelent meg, hanem a férfival egyenrangú főszereplővé lépett elő, emancipálódott.

Talán Karády tekinthető a „női filmek” előfutárának. Nála történt meg először, hogy nem két vagy több ember boldogságáról, életéről szól a film, hanem egyetlen nő sorsa áll az abszolút középpontban. A történet mozgatórugója nem félreértés, nem társadalmi probléma, hanem maga a nő nőiessége, szexuális kisugárzása. Ez vezeti a férfiakat, és a férfiak ennek hatására tudtukon és akaratukon kívül vezetik a nőt. Azonban ezek a filmek még nem kifejezetten női filmek, nem a legmélyebben ábrázolják a női sorsot, hiszen sem a filmművészet, sem a társadalom nem igényelte és nem is fogadta volna be az olyan filmeket, amelyekben több a valóság, mint a fikció. Karády filmjeivel kezdődött az a tendencia is, hogy egy férfi és nő között létrejött kapcsolatnak nem feltétlenül kell házassággal végződnie. Széles skálán mozognak bennük a férfi-nő nexus lehetséges alternatívái, egy filmen belül is többféle nőiességet használ, megadva ezzel a partnereknek a hozzá való különböző viszonyulás lehetőségét.

A régi filmjeimben

Az emberek legnagyobb részében az a képzet él Karádyról, hogy ő volt az a nő, aki pusztította maga körül a férfiakat. Ez csak részben igaz, ugyanis filmjeinek többségében vagy nem ő a kezdeményező, vagy pedig egyenesen ő az áldozat. Az persze vitathatatlan, hogy szinte minden filmjében kihívó viselkedésének vagy egyszerűen a megjelenésének köszönhette azt, hogy minden férfinak azonnal felkeltette az érdeklődését. És talán ennek is köze van ahhoz, hogy az emberekben milyen általános kép alakult ki róla. Ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk a filmeket, kiderül, hogy milyen mechanizmusok szerint működtek a különböző kapcsolatai, és megmutatkozik az is, hogy a legtöbb esetben milyen nagy mértékben járultak hozzá maguk a férfiak is ahhoz, hogy Karády tönkretegye őket.

A háború után „betiltották” Karády Katalint, nem tisztázódtak a róla szóló vádak, a művészete és a nőisége pedig alkalmatlan volt arra, hogy a szocialista filmgyártás ismét belőle húzzon hasznot. 1951-ben kivándorolt, majd New Yorkban telepedett le, ahol az ottani emigráns magyarok tárt karokkal és éljenzéssel fogadták.

Az 1970-es évek végén újra fellobbant a Karády-láz, vetítették a filmjeit, kiadták a lemezeit, mindenfélét írtak róla, jót és rosszat egyaránt. Karády ekkor már New Yorkban nem foglalkozott azzal, hogy mit hisznek róla az emberek, nem is akarta felfedni a valóságot. Filmet sem engedett magáról forgatni, pedig Sándor Pál és Zsombolyai János kiment hozzá New Yorkba, de a kamera előtt nem volt hajlandó beszélni, sőt, azt is megtiltotta, hogy totálnál közelebbi plánban filmezzék. Okos nő lévén pontosan tudta, hogy az itthon élő kultuszát nem szabad lerombolnia azzal, hogy hetven éves korában engedi magát közeliben filmezni. „30 év távlatából más az ember, más az arca, más a külseje. Annyi minden történt azóta. És tulajdonképpen se filmre, se színpadra nem akarok menni.” „Nem szeretnék rossz illúziót adni a publikumnak, a barátaimnak, az embereknek, a nézőknek, és ezért nem kívánom, hogy közeli fotográfiát csináljanak rólam. – Hogy szeretne megmaradni a nézők emlékezetében? – A régi filmjeimben, ahogy azokban látnak.” Ő is ápolta a saját mítoszát, hogy a róla megmaradt képes dokumentumok sztársága, fiatalsága, sikeressége csúcsán őrizzék meg.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.