Hősök és poszthősök sztárköntösben


A színészek sztárolásának elsősorban szociológiai, pszichológiai szempontból megközelíthető jelenségénél izgalmasabb elméleti kalandnak tűnik a filmhős sztárságának (filozófiai) esztétikai vonatkozású vizsgálata a műfaji filmek (populáris vagy tömegfilmek) kontextusában.

Borges Tlönje

A fiktív figurák identitása, karizmája esetenként erősebbnek bizonyul a színészénél: Peter Falkot Colombóként, Bud Spencert Piedoneként tartjuk számon, mintegy rájuk nőtt, „megfojtotta” őket a szerep, más esetekben az is (szinte) mindegy, hogy a hőst ki alakítja, a színészek cserélődhetnek (Maigret felügyelőt, Poirot-t vagy Tarzant több színész is életre keltette). Miként Borges Tlönje, a populáris fikció szervesen beépül a hétköznapok valóságába, uralja azt.

A jelenség lényege nem éppen új és nem korlátozódik a mozgóképre. A fikció és realitás közti (nevezzük így) ördöglakat-játékra számos példát hozhatnánk. Az egyik legjellemzőbb talán az, amelyre egy teljesen más témájú vizsgálódás kapcsán Umberto Eco nyomán Almási Miklós is felhívja a figyelmet: még egy rajzfilmfigura is beépülhet a mindennapok környezetébe, pl. Milton Caniff képregényhőse, Raven Sherman az 1930–40-es években. Halálhírét közölték az újságok, a Loyola egyetem diákjai pedig egyperces néma felállással adóztak emlékének.1

A filmek, tévésorozatok esetében az ilyenfajta sztárság még hatványozottabban jelentkezik. Nagyjából érthető, hogy miért. A „hús-vér” sztárokkal való terápiás azonosulás révén a nézők fiktív-virtuális létük reprezentációját kapják, s e köré rendezhetik el a valós életükről szerzett benyomásaikat, ezzel kompenzálhatják kudarcaikat. A fiktív személy azért válik hőssé és sztárrá, mert vágyaink metaforája, mert helyettünk győz, ér el sikereket. A műfaji kódoktól függően különböző mértékben ugyan, de mindig aktív, akaratát, vagy legalábbis értékrendjét sikeresen érvényesítő, a szándékait, céljait, értékeit fenyegető erők ellen hatékonyan fellépő „übermensch” – ha nem az, aligha lehet belőle sztárhős. Persze az effajta sztárság kritériumai, kódja folyton változik, kor- és kórtörténeti diagnózist is vázolunk, ha a sztárhős alakváltozásait szemügyre vesszük. Terjedelmi okokból e metamorfózisnak csak a csomópontjait villantjuk fel, vállalva az esetenként kissé durva leegyszerűsítések elkerülhetetlen veszélyét.

A homogéntől a kaméleonig

A filmtörténet kezdeteitől hosszú évtizedeken át a klasszikus kalandhős uralja a képernyőt (nemcsak a kalandfilmben, hanem más műfajokban, például a sci-fiben, krimiben is), ő az igazi sztáresélyes: egyfajta „iniciációs mitológia” képviselője (a megpróbáltatások hatására kibontakoztatja képességeit és szabadságát). Érvényes rá mindaz, amit Király Jenő így fogalmaz meg: „A viszonyain uralkodó, aktív és önálló én olyan egységként éli át önmagát, amelyet minden jövendő helyzetben és problémában örömmel felfedez.”2

Fontos kiemelni az ilyen hős asszimiláló képességét, hisz ez is nagymértékben hozzájárul sztárrá válásához: olyan rákényszerített szerepekben is meg tudja őrizni identitását, amelyekkel nem vállalhat közösséget, nem a szerepben talál rá önmagára, hanem a szerepen kívül őrzi meg önmaga lényegét. Az ilyen, egyértelmű és következetes jellemvonásokkal felruházott, célorientált hős ugyanakkor világos okozatiságot teremt, rendet a káoszban, másképp fogalmazva: a narrációra a hősközpontú okozatiság vagy teleológia jellemző. A (kis vagy nagy) kalandon túl pedig ott van a nemes cél, amely nem szentesít bármiféle eszközt. A hős erkölcsi világrendet is képvisel, akkor is, ha ezzel kisebbségbe szorul: ez esetben morális kisvilág hőse, s ennek autonómiáját védelmezi az immorális többséggel, makrovilággal szemben. A klasszikus sztárhős – „egyéniség”, aki persze jobbára absztrakt, sematikus, stilizált, de homogén, strukturált és stabil identitással rendelkezik (Zorro, Piedone, Superman, Tarzan, Philip Marlowe).

Az 1980-as években terjed el, s a következő évtizedben válik uralkodóvá a személyiség kialvásának mitológiájára „felesküvő”, azt megteremtő „elátkozott hős”, akit talán helyesebb/találóbb volna antihősnek vagy („elsőfokú”) poszthősnek neveznünk, aki viszont ennek ellenére (sőt: ezzel együtt) még mindig sztárolható. Testben és lélekben egyaránt eldurvult figurák (az akciófilmben valóságos egyszemélyes hadseregek), hüvely-emberek az új sztárok: egyéniség nélküli harci gépek (Rambo, Predator, Terminator), megszállott pszichopaták (Hannibal, Tudom mit tettél tavaly nyáron, A Mars szellemei), a pénzvilág farkastörvényeit totálisan interiorizáló kaméleonok (Amerikai Psycho, Kegyetlen játékok) pályáznak eséllyel a közönség kegyeire. A célok és az azok elérésére szolgáló eszközök immorálissá, sőt amorálissá válnak. A jó-rossz ellentétpár belső összefüggései is átíródnak. A hősök nem azért győznek, mert „jók”, hanem azért „jók” („menők”), mert győztek. Tulajdonképpen még a többé-kevésbé csakugyan jók (hagyományos értelemben pozitív szereplők) is hibáikkal, megalkuvásaikkal, erkölcstelenségeikkel válhatnak csak versenyképessé, győztessé. És ez nem okoz lelki vagy legalább racionális érték-konfliktust, ezt a dimenziót a filmek többnyire reflektálatlanul hagyják, mint valami magától értetődőt. Ami nem is csoda, hiszen nincsenek már emberi drámák sem, ezekre a felpörgetett cselekménybonyolítás amúgy sem hagyna időt.

Szerves hardware

A sztárhős hüvely-emberré, monstrummá válásának jellemző, sajátos emblematikus példáját az Emlékmás (Total Recall) című film nyújtja. Érzésem szerint a főhős, Dennis Quaid inkább „történik”, mint cselekszik. A személyiség, az aktív, szuverén én egyértelműen dehumanizálódott, dekonstruálódott, dologgá vált. A decentrált tudatba, mint afféle szerves hardware-be bármikor betáplálható, illetve onnan bármikor kitörölhető bármiféle identitás, annak minden – szintén tetszőlegesen megváltoztatható – összetevőjével együtt. Quaid gondolatait, tetteit, értékrendjét a tudatába táplált program határozza meg, az erkölcsi felelősség, a szabadság, a bűn és bűnhődés problémája tehát fel sem merülhet.

A poszthős esetenként olyanfajta démonikus szubjektum, akinek cselekvéseit a korlátlan szabadság fikciója vezérli. „Ha az én belevész a lehetségesbe – írja Kierkegaard – elnyeli a szakadék. Nem lehet önmagává, mert nem veti alá magát a benne rejlő szükségszerűnek, annak, amit belső határainak hívhatunk.”3 Az új énnek immár nincsenek belső határai, nincs magja, tökéletesen leképezi a külső „programot”.

A legújabb tömegfilmek „másodfokú” poszthőseinél a strukturált identitás, a személyiség nemcsak hogy nem kiindulópont többé, de olyan „lágy entitásként” sem értelmezhető, amelyet a posztstrukturalista Daniel Denett „narratív gravitációs középpontnak” nevez.4 A(z eddigi) végső fázisban a kiinduló és a végpont a virtualitás és a szimuláció. Az emberi érzékelés végső határáig rövidített képszekvenciákkal dolgozó filmtípus a koherens történetet (lényegében magát a narrációt) és a sztárhőst egyaránt felszámolja.

A hős már nem lehet sztár, avagy a sztár már nem lehet hős?... A Charlie angyalai és a hasonló szellemben készült filmek amúgy is végtelenségig egysíkú (a számítógépes játékok figuráit is „lepipáló”) „hőseit” a kamikáze-vágásokra épülő gyorsmontázs a nézőtől teljesen elidegeníti, ezeket a vibráló virtuál-lényeket sztárolni már csak azért sem lehet, mert képtelenség velük akár alapfokon is azonosulni. Úgy tűnik, immár a legérzékibb, legmimetikusabb médiumban születő populáris narratívák, a tömegfilmek sem elégítik ki meséik révén a hősigényt, a rendigényt, a jó győzelmének (örök?) emberi szükségletét. A sztárköntösbe pedig immáron bárki belebújhat, illetve senki se. Meztelen a király… Hogy is van ez? Belezavarodtam. Az új paradigma a régi műszavakkal alighanem megközelíthetetlen.


1 Almási 97.

2 Király 342.

3 Kierkegaard 305.

4 Dennett 64–82.

Felhasznált irodalom

  • Almási Miklós. Antiesztétika. T-Twins Kiadó, Budapest, 1992.
  • Dennett, Daniel. „Cum ne tesem eul.” Constandache (ed.) Cum ne tesem eul? Bucuresti, Editura All, 1998.
  • Király Jenő. Frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994.
  • Kierkegaard, Sören. „Létezni vagy gondolkodni.” Rozsnyai Ervin (szerk.) Filozófiai arcképek. Descartes, Vico, Kierkegaard. Magvető Kiadó, Budapest, 1971.


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.