Titanic-napló 4.

Április 6.

Felemás nap volt a tegnapi. Egy kihagyott, de feltétlenül bepótolandó cseh animáció, egy sajnálatos tévedés és egy szépen összerakott, színes vietnámi ékszerdoboz. Egy éjszaka egy városban, Las Cruces és Pao története.

Az Egy éjszaka egy városban című cseh animációs filmet lekéstem, de a fájó hiányosságot kedden pótolom: feláldozom a Menj békével Dzsamilt, és benézek a horrorbábfilmre, hiszen egy ilyen beteg mozit látni kell. (Megfelelően erős érvekkel persze meggyőzhető vagyok, és a nyugaton élő arabok kulturális-vallási traumáját ecsetelő dán drámát is hajlandó vagyok megnézni.) Addig is annyit a cseh filmről, hogy eddig olyan 20–25 000 emberhez jutott el, akik többnyire különböző fesztiválokon látták az alkotást. Legutóbb az USA-ban tündökölt, és már keresik a magyar forgalmazót. (Mindezt a film producere mondta el a vetítés után rögtönzött beszélgetés legvégén – addigra már odaértem.)

Az első filmhez túl későn, a másodikhoz túl korán… De nem voltam egyedül ezzel a vasárnapi hanyagsággal, így legalább jól kibeszéltük a tegnapi filmeket. A szombat győztese egyértelműen a Fél Nelson. Kis plusz információ: ez volt Ryan Fleck első önálló nagyjátékfilmje, és a rendezés mellett a forgatókönyvírásban is részt vállalt, ez utóbbiban társa volt Anna Boden, a film vágója. Nehéz elsőfilmesként ilyen higgadtnak és visszafogottnak maradni, nehéz megállni a kísértést, hogy a filmben csupán barátság legyen a titok cinkos elhallgatása: ha csak egy mozdulattal több a tanár és a fekete diáklány kapcsolata, már kikezdhető a hitelesség, már rossz irányba dől az egész sztori. De nem. Ennek a tisztaságnak és a közvetlen hangvételnek köszönhető az az erős hatás, ami a nézőt a földbe döngöli. Elhiszed. El kell hinned, mert annyira emberi, annyira gyarló. Annyira veled is megtörténhetne.

De inkább maradjunk az aktuális filmeknél.

Las Cruces

A nap tévedése. Nem tudom, hogy mehetett át az előválogatás rostáján. Nem hiszem el, hogy komolyan gondolták az alkotók. A legrosszabb, hogy ez az esemény tényleg megtörtént, és hogy ezzel a filmmel valami igaz, bátor, tiszta és hősies tettnek akartak emléket állítani. Az a film, ami kegyetlenül el van rontva, és szánalmasságában kinevetteti önmagát és hőseit.

Guatemala: a hatalmi rendszer indiánokat üldöző katonái, gerillaharcosok, és az indián falu (Las Cruces) üldözött lakói. A téma a készülődés, a várakozás az elnyomók megérkezésére, a harcra, a hősies önfeláldozásra. A film a kimondott nagy szavak lufiként való szétdurranásának, a drámai jelenetek túlzásainak és közhelyeknek valóságos sorozata. S egy idő után az ilyen akciókon már csak nevetni tudsz. De legbelül őszintén sajnálod, hogy nevetned kell. Pedig nem a te hibád, hanem a hozzá nem értő alkotóké.

Ezt a filmet nem lett volna szabad bemutatni. Leforgatni is hiba volt, de aztán a közönségnek megmutatni volt a legnagyobb hiba. Ez a film sértő azoknak, akiknek ez az esemény bármit is jelent.

A jóérzésű néző meg keserű ábrázattal kimegy a teremből, és a kezébe nyomott szavazócetlin csak azért jelöl meg eggyel jobb pontszámot, mint amit a film érdemel, mert úgyis mindenki más le fogja húzni. Szomorú. De majd a kávé segít.

S valóban, a galérián kicsi a mozgás, nincs harsány nevetés, pang az infópult, és a kávét is rögtön adják a fiúk a túloldalon. Lehet, hogy lassan már kezdődik a következő vetítés?

Pao története

Még a film előtt bemutatták a mosolygós vietnami rendezőt (Quang Hai Ngo), aztán egy köszönés után rögtön le is ültették a barátaihoz, de azt csak elmondta kedvesen, hogy most van először Budapesten, és tetszik neki a város. Csak a jó benyomás, mindenekelőtt.

A Pao története egy felnőtté váló gyermeklány története. Egy családi dráma titkainak lassú kibontakozása, a tradíciók, az elvárások története. Pao filmje egy káprázatos, színes csodavilág. Olyan életképek sorozata, melyek nemcsak egy lány mindennapjainak meséjét mondják el, hanem a legkisebb didaktikusság nélkül írják le a hmong törzs szokásait, életét. Varázslatos tájon, ködbe burkolózó hegyvidéken járunk Észak-Vietnamban, varázslatos emberek között. A film szinte minden egyes kockája lenyűgözően szép, pedig meghatóan egyszerű, mert egyszerűen természetes. A „szinte” csak azért került a mondatba, mert vannak pillanatok, melyek kilógnak az idillből. Pao utazása közben egy nagyobb városba érkezik, ahol elsétál egy internetkávézó mellett – felesleges kontraszt. Láttuk, megdöbbentünk, de éreztük és elhittük a korábbi beszélgetések („vannak olyan lányok, akik nadrágot hordanak, és úgy néznek ki, mint a férfiak…”) és a városi képek alapján, hogy ez a film itt és most, a mi korunkban játszódik. De az, hogy Pao ránéz a számítógépekre, az már – ha csak erre a pillanatra is – kilépés a lányt övező mesevilágból, durva és felesleges odacsapása annak, hogy „nesze, itt van, hidd el, hogy most történik”. Persze aki ismer hmong embereket, annak lehet, hogy ez nem téma. De ez már csak szőrszálhasogatás, a Pao története is mindenképp megnézendő mozi.

A film után megtapsoltuk Quang Hai Ngot, és meghallgattuk a vietnami–magyar tolmács vacaknak tűnő fordítását a magyar–angol tolmács sablonkérdéseire adott válaszokról. Az előzőt a rendező szerezte be maga mellé, az utóbbit a filmfeszt nevelte ki. Nem hiszem, hogy lesz még egy alkalom az életemben, mikor ennyire fogom sajnálni, hogy nem értek vietnamiul. Mindenesetre azért megtudtunk dolgokat a hmong törzsről, a költségvetésről (100 000 amerikai dollár), és az a fontos információ is birtokunkba kerül, hogy mindent csupán egyszer vettek fel. Azt nem mondta el Quang Hai Ngo, hogy hányszor próbálták el előtte. Lelkes, kedves figura, látszik, hogy imádja, hogy itt lehet, de a tolmács kikerülésével megközelíthetetlen, így az asszociációs játék elmarad.

Izgalmas nap volt, még így, csorbán is. De kapitány, a hajón karcolás esett. Van elég mentőcsónak?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.