Búcsúfilm

Alain Corneau: Crime d'amour / Szerelmi bűnök

Pár héttel a Szerelmi bűnök francia premierje után elhunyt Alain Corneau, a film rendezője. A bűnügyi film mesterének utolsó mozija, bár gyengén veszi kezdetét, egészen szórakoztató krimiként végződik, miközben feleleveníti régebbi filmjeinek hangulatát is.

Corneau nem követte a műfaj változásait, nem foglalkozott az elvárt adrenalinszint elérésének új útvonalaival, korai bűnügyi filmjeihez hasonló, régivágású munkát hagyott hátra. Lassú, ráérős ritmusú krimijének minden képkockája alaposan átgondolt: legközvetlenebb elődjéhez, A bűn árnyékában (La menace) című 1977-es filmjéhez hasonlóan játszik a nyomok akkurátus elrejtésével, majd – immár egészen új szempontú – újrafelfedezésével, a hősök és a néző manipulálásával. Olyan dramaturgiát alakít ezáltal ki, melyben minden momentumnak, apró tettnek, véletlennek tűnő eseménynek jelentése és következménye van. Tulajdonképpen ez a kiszámíthatatlan, csak a végére összeálló mozaik tartja életben a Szerelmi bűnöket.

Kép a Szerelmi bűnök című filmből

A hosszúra nyújtott expozíció éppen hogy unalomba nem fullad, amikor egyetlen huszárvágással megváltozik minden addig felvázolt viszony, és egy új film veszi kezdetét. Persze bizonyos jelekből utólag láthatóvá válik a csavar, de ezek az elejtett mondatok, rövid bevágások csak a film végére nyerik el teljes értelmüket. A játékidő első egyharmada azonban nem a szükséges időhúzás, sokkal inkább a színészi teljesítmény miatt – melynek hátán kellett volna elvinnie ezt a szegmenst – válik kevésbé élvezhetővé. Hiányzik belőle a feszültség és a hitelesség. Ludivine Sagnier színésznő tehetségtelensége (vagy tehetetlensége) olykor ripacskodásba csap át, és sajnos – az egyébként filmmentő kvalitásokkal bíró (lásd: Oly sokáig szerettelek) – Kristin Scott Thomas játéka is gyakran fullad erőltetett próbálkozásokba. A főnök és beosztott közötti egyre kegyetlenebb megalázásokba torkolló rivalizálás akkor működött volna, ha a két színésznő között nemcsak műfeszültség izzik. A kiindulópont a Sagnier által megformált Isabelle, a kissé naiv, de rendkívül tehetséges beosztott nemcsak szakmai, de magánéletbeli konfliktusa számító főnöknőjével, Christine-nel. Túl sokáig hisz neki, miközben az csak saját előmenetelére használja fel a lány lelkesedését és szakmai sikereit: egy Philippe nevű könyvelőn keresztül játszik Isabelle szerelmes érzelmeivel.

Kép a Szerelmi bűnök című filmből

A férfit megformáló Patrick Mille szintén nem mutat fel kimagasló színészi képességeket, ráadásul karaktere egyrészt rendkívül ellenszenves figura, másrészt elég gyengén megrajzolt ahhoz, hogy bárki is elhiggye, hogy Isabelle-t porba tiporhatná elvesztése. Mielőtt azonban érdeklődésünket teljesen elveszítenék hőseink nyűglődése iránt, megtörténik a várva várt fordulat, ezzel együtt a film minőségének emelkedése. Corneau – még ha nem is hozza régi formáját – elemébe kerül, nézőjét teljesen kiszolgáltatja filmjének, mely orrunknál fogva vezet minket végig a cselekményen, egészen az utolsó snittig. A Police Python 357 vagy az említett A bűn árnyékában című filmje hasonlóképpen lassan bontakozott ki, ezekben a munkáiban azonban az első perctől fogva fenn tudta tartani az érdeklődést és a feszültséget. A Szerelmi bűnökben sajnos nem, de az oknyomozás annyira erősnek bizonyul, hogy képes háttérbe szorítani a színészi inkompetenciát, a dramaturgia addigi gyengeségeit és egészen a záróképig sodró lendületű marad (a maga lassú módján). Legfőbb rejtélyfokozó eszköze az elhallgatás, a fontos részletek kihagyása, melyek csak a végső megoldás során kerülnek napvilágra – említett korábbi filmjei ebből a szempontból azért voltak érdekesebbek, mert ott nem volt szükség erre a trükkre, egyszerűen képes volt olyan cselekményt ábrázolni, melynek nem lehetett okát vagy következményét belátni, egészen a magyarázatig. Itt, a Szerelmi bűnöknek e megoldása – a korábbi művek fényében – kissé egyszerű átverésnek tűnik.

Kép a Szerelmi bűnök című filmből

A cselekményhez szabott filmforma szintén nem okoz meglepetést; korábbi filmjeihez hasonlóan statikus plánokkal, lassú és finom kameramozgásokkal meséli történetét. Egyedül a flashback-jelenetekben nem tudott ellenállni a kézikamera használatának, bár itt már a fekete-fehérre váltás sem igazán tesz jót a képeknek. Takarékosan bánik az aláfestőzenével is, ritkán, csak dramaturgiai fordulópontoknál használja őket. A film kivitelezésére jellemező visszafogottság, szenvtelenség remekül áll a történetnek, éppen ezért lóg ki belőle a legtöbbször eltúlzott, sikertelen színészi munka.

Kép a Szerelmi bűnök című filmből

Végeredményben egészen kellemes mozivá növi ki magát a Szerelmi bűnök, mely – még ha nem is tűnik hosszúéletű filmnek – arra mindenképpen alkalmas, hogy felidézze Corneau korábbi műveit.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.