Nonkonformista antihősök

Don Siegel-portré 2.

Don Siegel magányos antihősei sodródnak, de nem tehetetlenül. Nem alkusznak meg, mindvégig küzdenek az ellenük összeesküdött erők ellen. Siegel filmjeiben előbb lőnek, aztán gondolkodnak. Vagy nem is gondolkodnak.

„Miért csinálja ezt? Politikai ideológiából, hazafiasságból vagy a veszélyből és izgalomból nyert stimuláció miatt?”, kérdezi Charles Bronsontól Lee Remick a Telefonban (1977). A válasz: „Az ember csinálja azt, amiben a legjobb.” Ennyi. A siegeli hős nem elemzi magát – de a képességeivel tisztában van.

Siegel természetesen az amerikai hőstípus megéneklője: a magányos hősé. Ám nem polemizál az alakjaikon keresztül, mint Brooks, és nem pszichologizál, mint Zinnemann. Ugyanakkor az „erőszak nálam sosem öncélú, hanem nélkülözhetetlen elem a sztori elmeséléséhez”, mondja a rendező.

Kételyek nélküli erőszak

„Soha nem öltem meg olyan embert, aki nem érdemelte volna meg”, mondja John Wayne A mesterlövészben (The Shootist, 1976). „Állatok és emberek: nem viselkednek eltérően, ha vadászod őket”, mondja Eastwood (Coogan blöffje). A börtön „vagy kihozza belőled az erőt, vagy megtör”, szól a definíció az Alcatraz falain belül. Végül kinél az igazság? „Az attól függ, a fegyver melyik oldalán állsz”, magyarázza Wayne.

Kedvenc szokásom, hogy rendezői látásmódot éreztető beköpésekre vadászok a filmekben, Siegel munkáiban gyakran kudarcot vall. Nála feltűnően kevés a magvas gondolatokat még akár csak távirati stílusban is megszólaltató dialóg. „Hölgyem, a világ tele van bajjal. Az emberek mindenütt ugyanolyanok: úsznak az árral.” Siegel a Bogdanovichnak adott interjújában1 ennek ellenkezőjeként jellemzi hőseit: „Visszabeszélnek, visszavágnak, és nem tartoznak azok közé, akik úsznak az árral.” Amivel bűnözővé válnak. Siegel nem ítéli el őket ezért: „Minden értelmes, iskolázott ember ezt tenné”. Mi több, briliáns figurákat kreál belőlük: „Utálom azokat a filmeket, amelyekben a gonosz nácik ostobák”.

„Az emberek komplikáltabbak, mint ahogy azt ön szeretné”, hangzik el a figyelmeztetés a Madiganben, ahol a rendőrök morálja sem éppen makulátlan (ha ki kell húzni az infót a maffiózó titkárnőjéből). Eli Wallach tovább megy: „A bűntény agresszív, akárcsak a törvény. A magafajta hétköznapi emberek nem értik meg a bűnöző szomját az erőszakra” (The Lineup, 1958).

A testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers, 1956) hőse még idealistán küzd, hogy a „gubók” ne tüntessék el az emberi egyéniség utolsó nyomát. Dr. Bennell alakjában már körvonalazódik a siegeli hős: a nonkonformista, aki nem szereti, ha belegyalogolnak az integritásába, és nem vár külső segítségre, hanem kezébe veszi az ügyet. A doki mégsem tipikus hős a rendező panoptikumában.

Siegeli antihősei ugyanis nem forradalmárok. Nem küzdenek ügyekért vagy mozgalmak nevében. Ahhoz túl antiszociálisak! Csupán mentik az irhájukat, vagy legfeljebb egy elcseszett világban igyekeznek valahogy elvégezni a melójukat. A Két öszvért Sara nővérnek (Two Mules for Sister Sara, 1970) Eastwoodja harcolt az amerikai polgárháborúban – akkor még idealizmusból. „Mindenkinek joga van hozzá, hogy egyszer melléfogjon”, szabadkozik cinikusan. Ma már csak a pénz izgatja. Vagy mégsem? Elvégre nem lóg meg a mexikóiak által összeadott kincsekkel. Meghozza Texasból a fegyvereket és a dinamitot. (Talán a nőért jött vissza.)

A siegeli hős mintha a leáldozóban lévő amerikai individualizmus cinikus szemtanúja lenne, nem pedig mellét verő lázadó. Dühös, szűkszavú, modora durva. Herótja van a világ szennyétől, ethosza tehát nem hősies (pozitív, életigenlő), hanem undorral teljes (negativitást sugárzó). Szemében düh (ha nincs rajta épp napszemüveg), ajkai nemtetszést jelezve fittyednek le, arckifejezéséből olyan, cseppet sem leplezett megvetés árad, mint Clint Eastwood tekintetéből: ő a siegeli hős legkiválóbb megtestesítője.

Életre-halálra

Ez a hős, ha győzelmet is arat a sztori befejezésekor, akkor sem diadalmas győzelmet. Vérében van az önvédelem. Független, megfélemlíthetetlen jellemével ösztönösen ellenáll az elnyomásnak vagy halálos fenyegetésnek. Az undor akkor is lerí a siegeli hősről, ha a lapjárásban éppen az üldöző szerepét osztották rá, mert foglalkozására nézve zsaru (és Madigannek, Coogannek vagy ’Piszkos’ Harry Callahannek hívják), közutálatnak örvendő seriff (A törvény éber őre) vagy fia védelmében bekeményítő kém (A fekete szélmalom).

Siegelnél magából kivetkőzött, végkimerültségig védekező-csatározó-acsarkodó férfiakat látunk: így megy ölre Richard Widmark és ellenlábasa A törvény éber őre istállójában és agyabugyálja el egymást mindenki szeme láttára a Mardi Gras karnevál kellős közepén a The Hanged Man két ellensége. Nem lelnek már örömöt a harcban, heroikus kiteljesedést meg pláne nem. Szó sincs itt az erőszak felmagasztalásáról. Korosodó, meglett, elhasznált pasasokat láthatunk (és nem a mai akciófilmek modellszépségű izompacsirtáit). Siegel hallatlan bravúrja, hogy nem veszítjük el az érdeklődésünket goromba hősei iránt, bármennyire mérgesen és undokul is gyepálnak és rugdosnak másokat (a szó szoros értelmében). Talán nem érzünk együtt velük, mégis drukkolunk nekik.

Minimalista jellemrajz

Siegel A bűn utcái kamasz lázadóinál még behozza a képbe a nevelés-példamutatás kérdését. Michael Caine a gyereke elrablása miatt van sakkban tartva és a volt felesége segítségével játssza ki zsarolóit. Az évek múlásával azonban rendezőnk egyre kevésbé bíbelődik motivációval, háttértörténettel, családi és szerelmi kötődésekkel. Richard Widmarkot még megmutatta a Madiganben, ahogy a házasélet kötelmeivel nyűglődik. A 70-es évekre már ezt is megspórolja. Piszkos Harryről csak annyit tudunk meg, hogy özvegy, volt egy felesége, akit hanyagolt a munkája miatt (és bánja ezt). De őt sem nem idézi meg flashbackekben. Az Alcatraz-film főhőse már a születésnapját sem tudja (vagy nem köti rabtársa orrára, megspórolva a lelkizést). Siegel annyi magánéletet (értsd: kötelező hálószobai jelenetet) visz filmjeibe, amennyi a főhős megértéséhez szükséges, egy másodperccel sem időzik tovább a franciaágynál (a Madiganben max. néhány perc) – vagyis hőseit nem a libidó vagy a szerelmi érzés mozgatja (még Elvis Presleyt sem).

Kései hőseit teljes mértékben kiragadja életanyagukból (múlt, családi háttér stb.), csak a legszűkebb keresztmetszetben, az aktuális küldetéssel (ellenszegülés, szökés) összefüggésében mutatja meg őket, a többit homályban hagyja. Hogy e sarkítás ellenére mindegyik hús-vér figura marad, az szintén virtuóz rendezői teljesítmény.

Humorérzék

„Én is ilyen vagyok”, mondta Siegel, amikor Bogdanovich a robbanékony magányos hősök szerepeltetéséről faggatta. Utolsó két filmje mégis fesztelenül sziporkázó komédia – egyik sem lett siker (mindkettőt álnéven vállalta az írója!). A kleptomániás ékszertolvaj és riválisa afférjáról szóló krimi-vígjáték, a Csiszolatlan gyémánt (Rough Cut, 1980) Bond-persziflázsnak is betudható (az akkortájt egyre romló Rózsaszín párduc-folytatásoknál mindenestre százszorta jobb), a Cinkelve (Jinxed!, 1982) című filmben Bette Midler viháncolásának szabadjára engedése és a biztosítási csalásra felfűzött sztori morbid fordulatai tanúskodnak vagányságról. Mintha az akciórendező végre kiélné magát és a szokásos nyaktekerő hullámvasút-dramaturgiát ezúttal a közönség felderítésére használná, miközben maga is felröhög. Nem célszerű azonban a felszabadultabb hangvételre váltásból bármiféle (időskori) életfilozófiát kiolvasni, lehetséges, hogy a sok filmprojekt közül, amin egy hollywoodi rendező törvényszerűen rajta tartja a kezét, éppen ezek jöttek össze.

Siegelnek volt humorérzéke – állítólag ezért jött ki olyan jól Eastwoddal –, és egyszer már fel is villantotta készségét a sajátságos komikum megragadására: a Mickey Rooney főszereplésével, mindössze 17 nap alatt készült Baby Face Nelson (1957) valódi (elfelejtett) klasszikus. A mélynövésű gengszter kivagyisága, a pufók ábrázat mögül előrobbanó pimasz agresszió bámulatosan vicces alkotást eredményez. (Miközben ő legmegátalkodottabb, leghitványabb Siegel-hős!) San Sebastián ezt a filmet tudta a legnehezebben és legdrágábban megszerezni – alig maradt belőle kópia a világban. Pedig alapmű.

Szív a muszklik mögött

Az emberi szív érzéseit ritkán közelíti meg Siegel, ám három alkalommal sikerül bebizonyítania, hogy erre is képes. Nem is akárhogyan. Zseniális remekművében, A testrablók támadásában még a melodrámák túllihegős színészvezetése és szájbarágós kísérőzenéje határozta meg a szerelmi szálat; pályája végére azonban beérett Siegel érzékenysége.

A tizedes háreme (The Beguiled, 1971) először nyújtja a marcona Eastwood-persona antitézisét. A főhős a polgárháborúban megsebesült dezertőr, aki egy leányintézetben talál búvóhelyre. Siegel a témához illően intenzív és szuggesztív atmoszférával érzékelteti a pubertás küszöbén álló lányok repeső szívének ajzottságát, férfira éhes tanárnőik gerjedtségét és a szerelem kibontakozását. A kamarajáték-szerű western, A mesterlövész (1976) John Wayne pályafutásának méltó lezárása: a vadnyugat egykori párbajhőse halálán van. Érzelmek pendülnek meg benne és a panzióvezető Lauren Bacallban. A vérmérséklet különbségeiből és vonzalomból eredő ambivalenciát pontos lélekábrázolóként festi le a rendező (ami azért is nagy szó, mert Wayne-nel nem csípték egymást). Nem csuklik el Siegel hangja, nem torkollik érzelgősségbe, a szomorúságot ugyancsak kikerüli, miközben az egykori revolverhős alakja körül felgyülemlett hírnév terheit, ennek komikus szituációit is kiváló érzékkel villantja fel. A Két öszvért Sara nővérnek ugyancsak a jellemkülönbségek okozta zsörtölődésből bontakoztatja ki a szerelmet. A road movie-szerű western tele van humoros megfigyelésekkel. Don Siegel jó emberismerőnek tűnik. Csak találgatni lehet, mire vitte volna, ha több emberközpontú drámát készít és kevesebb akciófilmet!

„Hollywood ócska hely”, mondja az egyik utcakölyök A bűn utcáiban. Siegel mégis jól elboldogult benne. A Jinxed! forgatásán Zsigmond Vilmos éppen nekikezdett egy jelenet bevilágításának. Siegel – mivel utálta Bette Midlerrel a munkát – megkérdezte, mennyi időbe telik, mire elkészül. „Egy óra.” „Olyan hamar?!”, álmélkodott a rendező. Az elsöprő erejű küzdelmeket lendületesen ábrázoló filmes pacemakerrel a mellkasában már nem bírta a tempót. Tíz évet élt még nyugdíjasként.

Ma kultikus státusznak örvend. 32 filmje megtekintése után – amin felül csak négyet mulasztottam el – elmondható, hogy több volt ő, mint a mozgókép pirotechnikusa. Jó ízlésű, hatásos történetmesélő, igazi iparosember, aki – sokaktól eltérően – mégis tudatosan érvényesítette látásmódját és stílusát a munkáiban. És mindig a saját feje után ment – mint az auteur-ök. Ő maga röhejnek tartotta, hogy Godard és bajtársai szerzői filmesként tisztelik. Még életében márkanév lett; amire aztán rá is játszott. Memoárja címéül a (kései) filmjei nyitóképén látható védjegyet adta: „A Siegel Film”.

 


1Peter Bogdanovich: Who The Devil Made It: Conversations with Legendary Film Directors. Alfred A. Knopf, 1997.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.