A megoldásra váró paradoxon


A 2003-as marosvásárhelyi Alter-Native Filmfesztivál egyik csendes novemberi délutánján került sor egy kerekasztal-beszélgetésre a film- és médiaoktatásról. A résztvevők változatos háttérrel bírtak, filmklubvezetőtől egyetemi oktatóig, középiskolai tanártól fesztivál-szervezőig. Közös vonásuk, hogy a romániai oktatási körülmények közepette próbálják a vizuális kultúrát rendszerezett formában közvetíteni. E beszélgetésen elhangzottakból (is) merítve íródtak az alábbiak.

Terepszemle

A magyarországi iskolai oktatásban az idei (2003/2004) tanévtől tették kötelezővé egyes évfolyamokon a Mozgókép és média elnevezésű tantárgyat, ám oktatása – egyéb szer­veződések formájában – évtizedes múltra tekinthet vissza. Romániában – ezen az oktatási szinten – nyoma sincs, leg­alábbis hivatalos formában, hasonló tantárgy-csomagnak. Nagy-Britanniában az 1970-es évek óta oktatják a film, a média és a kommunikációs formák ismeretét középiskolákban, érettségi vizsgát és szakképesítést lehet e téren szerezni, a huszadik életév betöltése előtt akár.

Három eltérő helyzet, a pőre valóság számomra az intéz­ményesített középiskolai média-oktatás teljes hiánya, helyette pedig: képernyő-bámulás szemmerevségig, gyakorta szelekció-mentesen; lelkes, földalatti filmklubok; kö­zös­ségi videózás; szerencsés esetben elszánt, az energiát nem-tudom-honnan nyerő, pluszórában, fedőnéven filmet (is) tanító, ritka pedagógusok. Természetesen, ha szűkkörű tapasztalatokról lenne szó, figyelmet sem érdemelnének, ám a fent vázolt helyzet általánosnak nevezhető. Azaz romániai magyar és román diák a legjobb esetben is a jelzett, nagyrészt „nem-hivatalos” módokon szerezheti film- és médiaismereteit, a legrosszabb eset pedig: öntudatlanul, mondhatni védtelenül létezhet abban az audioviovizuális áramlatban, ami a reggeli mobilcsörgéstől az esti internetezésig, a magányos tévézéstől a csoportos mozizásig megadja napjai alaphangját (és képét…).

Önmagában is változtatásra megérett helyzetről van szó, amit az a paradox tény is tetéz, hogy nemcsak a romániai magyar, hanem a romániai román oktatási rendszerben is egyre növekszik a film-, média- és kommunikáció-képzést kínáló egyetemi szakok száma, ezeknél drasztikusabban mindössze a jelentkezők száma emelkedik. Az elmúlt két-három év során az állami Babeş-Bolyai Tudományegyetemen és a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban több éve folyó magyar nyelvű újságíró-sajtós képzés kiegészült a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó film és média, valamint közkapcsolatok és kommunikáció-oktatással. A nem illeszkedő középiskolai és egyetemi képzési lehe­tőségek által felvetett legegyszerűbb kérdés a felvételik megszervezésekor bukkan fel: milyen, meglévő tudás- és ismeretanyagra lehet alapozni a következő szintre való átállás végett? Középiskolás oktatás híján hogyan lehet számon kérni a tizennyolcéves diáktól azt, hogy nincs kialakult értékítélete, reflektált médiafogyasztása, filmismerete pedig a hollywoodi stúdiók elmúlt három évének műfajfilmjeire korlátozódik?

A bevezetőben jelzett műhelybeszélgetésben az Alter-Native-on bemutatott – sokszor kísérleti jellegű – kisfilmek kapcsán fogalmazódott meg, hogy kellően érzé­keny befogadó nélkül a leginvenciózusabb filmalkotó is magára marad, főként, ha a fesztivál közönségét zömében tinédzserek és huszonévesek alkotják, akik – és itt lásd az előző kérdést. A különböző szintű oktatási formák nem-illeszkedésénél maradva: az ideálisan egyenlő továbbtanulási esélyeket kínáló állami középiskolás oktatás megkérdőjelezéséig nem is merészkedek el, valamint arról sem fogok töprengeni, hogy talán azért is csökkenhet a nyomtatott és hagyományosan elitkultúra fogyasztásának a mértéke, mert tanítás és rendszerezés híján sokkal ne­hezebben, több idő alatt bírkozunk meg a mindennapjainkat uraló kép és hangáramlattal, mint tennénk ezt ellenkező esetben. Ami a film- és audiovizuális média-oktatást megkülönböz­tetheti a sétálva oktató modelltől, az épp az oktatási folyamat kommunikációs technológiáktól való függősége: ami nélkülözhetetlenné teszi a film és média-oktatást, az épp mindennapjainknak a kommunikációs technológiáktól való függősége, illetve az erre felkészült tudatosság szükséges­sége. Amint egyik kedves tanárnőm gyakorta emle­gette: abban a pillanatban írjuk alá ördögi szerződésünket a technológiával, amint reggel felcsatoljuk az óránkat és orrunkra biggyesztjük a szemüveget.

Rajzórán avagy művészmoziban?

A jelzett kerekasztal résztvevőit nem kellett alávetni hasonló jellegű meggyőző munkának, hisz a romániai középiskolás film- és médiaoktatás bevezetésének, kötelezővé tételének a szükségességét mindannyian átlátták, saját bőrükön tapasztalják nap mint nap. Ám adva lévén a meglehetősen klasszi­kus (esetleg idejétmúlt?) szerkezetű romániai középfokú oktatási rendszer, amelyben jelentős újdonsággal bír(t) az informatikai órák és laborok elterjedése, amelyben szeren­csések azok a diákok, akik a fakultatív óráikon valóban használható ismeretekre és nem újabb megtanulandó szöveganyagra tesznek szert, beszélgetőtársaim eltérő módokon látták megvalósíthatónak ezt a remélhetőleg nem túl távoli célt, a romániai (magyar) középiskolás film- és médiaoktatást.

Abból kiindulva, hogy számos irodalom- és nyelvtanár (a diákokról nem is beszélve…) hasznát veszi az egyes irodalmi művek avagy történelmi események filmes változatainak, néhányan amellett tették le voksukat, hogy az irodalom-oktatás égisze alatt, annak kiegészítéseképpen kellene elgon­dolni, majd elismertetni a vizualitás oktatásának tantervét – az adaptáció gyűjtőfogalma mentén. Egy másik vélemény szerint inkább a képző- és előadóművészeti oktatás kontextusa lenne megfelelő a nemcsak fogyasztásra, hanem alkotásra, technológia-használatra is nevelő film és média-tanítás számára: azaz ennek a rajzórákból, a fakultatív teatrológia avagy dráma-órákból, művészettörténeti tantárgyakból kellene kinőnie, megerősödnie. A harmadik javaslat – a magyarországi példához hasonlóan – a teljességgel önálló tantárgyként elgondolt film- és médiatanításról szólt, persze, árnyalatnyi különbségekkel. Egyik irányvonal erőteljesen film-centrikusan, és azon belül is filmtörténeti értékű alkotásokra támaszkodva képzelné el ezt a tantárgyat, amely így a „cinéphilek” pallérozgatására fókuszálna. A másik alcsapás az audiovizualitás egyéb médiumait, illetve a gyerekek, diákok várható ismeret- és tudásszintjét figyelembe véve dolgozná ki ezt az új tantárgyat, elindulva azoktól a közlésformáktól, amelyekkel az ötödikes is naponta találkozik és eljutva – jó esetben – a komplex művészfilmekig. Persze, az alternatívák ütköztetése mellett a gyakorlati tennivalók érdemelnek igazán figyelmet, hisz a valóság sürgető: amint az egyik tanár úr fogalmazott, diákjaink leköröznek számos technológiai eszköz és kulturális termék használatában, és ha nem igyekszünk, magukra maradnak ebben a versenyben.

A Filmtett e havi tematikus összeállítása körképet nyújt a középiskolás film- és médiaoktatás régiónkbeli helyzetéről: az előbbiekben megfogalmazott hiányosságok mellett ezek megoldási lehetőségei is felszínre kerülnek hát.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.