Egy híján négy

A román film hónapja – Kolozsvár, 2003 decembere

A bukaresti román filmgála nem kevesebbre vállalkozott, minthogy bemutassa az idén készült összes román nagyjátékfilmet. Emellett külön blokkot szentelt „új hullám” néven a fiatal filmeseknek, nagy- és kisjátékfilmjeiknek, valamint az elmúlt néhány évtized román koprodukcióinak. A négynapos rendezvényhez hasonló, ámde szerényebb célt tűzött ki maga elé a Kolozsváron a 2003 végén megrendezett filmhónap, amely a hat friss nagyjátékfilmből négyet, pontosabban hármat mutatott be.

A hiányzó darab Lucian Pintilie legújabb alkotása, a Niki Ardelean tartalékos ezredes (Niki Ardelean, colonel în rezervă) volt: ennek egyetlen kópiáját a bemutató napján tartott sajtótájékoztató szerint a bukaresti illetékesek visszaküldték Párizsba. A bejelentő azt is hozzáfűzte, hogy „no comment”, ami talán a legérthetőbb kommentár volt, amit a hazai filmforgalmazás kaotikus állapotához fűzni lehet. Az új filmek mellett mintegy tucatnyi régebbi román filmet nézhetett meg az érdeklődő, jónak nevezhető válogatásban.

A bemutatók sorát Titus Muntean Vizsga (Examen) című filmje nyitotta meg. Muntean, aki négy éven át kényszerleállásokkal tarkítva, meglehetősen mostoha körülmények között forgatta filmjét, Tecuceanu Apostolescu kapitány és… (Căpitanul Apostolescu şi…)” című könyve alapján írta a forgatókönyvet. A Vizsga egy taxisofőr kálváriáját mutatja be a hetvenes évek elejének Bukarestjében. A Marius Stănescu által alakított taxist egy diáklány bestiális meggyilkolásával vádolják, teljesen alaptalanul. Ezt gyakorlatilag az ügyész és a nyomozást végző titkosrendőrség is tudja, de hiába. Évek óta egy sorozatgyilkos elkapásán fáradoznak eredménytelenül, és most a „legfelsőbb szintről” – értsd Ceauşescutól – jött az utasítás, hogy egy héten belül eredményt kell produkálni. A. Săndulescu, aki életében egyszer találkozott a lánnyal, egy sor kihallgatás és verés után börtönbe kerül hamis vádak alapján, majd egy kirakatper során elítélik. Az eset természetesen katasztrofális hatással van feleségére, gyerekeire, szüleire. Évek után lebukik a sorozatgyilkos, a hatóságok jogi tévedésről beszélnek. Săndulescu szabadul, és elindul, hogy magyarázatot és elégtételt kapjon azoktól, akik tönkretették az életét. A film és a könyv alapjául egy megtörtént eset szolgált. A filmen nem látszanak a forgatás körülményei. Jó színé­szekkel, remekül ragadja meg egyrészt a kor hangulatát – ebben nagy része van Svetlana Mihăilescu díszlettervezőnek –, másrészt azt, ahogyan az ártatlan ember elítélésé­nek súlyos felelőssége eloszlik, szétporlad, amint a volt elítélt sorra veszi régi kínzóit és bíráit. Senki sem felelős, mindenki parancsra és félelemből cselekedett, talán kicsit túlbuzgón, de mindenképp hatalom alá vetett emberként.

Peter Călin Netzer Maria című filmje egy elbocsátott melós – néhai élmunkás, a felesége és hét gyereke kilátástalan sorsát mutatja be. Az új tulaj termékben, vagyis léggömbökben végkielégíti a munkásokat, akik jobb híján ezután a kocs­mában kártyázzák el maradék pénzüket, majd ha az is elfogyott, akkor ki az asszony dugipénzét szórja, ki pedig bájait árulja svéd és holland kamionsofőr nőknek. Maria férje egy kocsmai verekedés után távozni készül a városból, az asz­szony helyzete pedig teljesen kilátástalanná válik. Legkisebb gyerekének halála után végül ő is kiáll a kamionparkolóba – kamionsofőrökre várva. A rendőrségre kerülve egy tévéstáb riportot készít róla és gyerekeiről, így Maria ügye országos port kavar. Minden külső igyekezet ellenére, vagy talán éppen amiatt a történet mégis tragédiába torkollik. Netzer tragikomikus képet akar festeni a mai román munkásosztály életéről, a hangvétel mégis inkább tragikus-patetikusra sike­rül. Inkább sajnáltatni akarja hőseit, mintsem nevettetni rajtuk. Nem találja – vagy nem is keresi – azt az ideális ötvözetet könny és kacaj között, ami olyan jól tud mesélni erről a sajátosan balkáni „halálos” életről. Ebben Kusturica az igazi, román viszonylatban pedig Pintilie néhány filmje. A film főszerepében Diana Dumbravát láthatjuk.

Mircea Daneliuc legújabb filmje, a Nagykövetek, országot keresünk (Ambasadori, căutam patrie) szintén a román valóságot célozza, egy sajátos nézőpontból. Mi van, ha a makumbai (vagy legyen bármilyen más nem, vagy alig létező afrikai ország) bukaresti nagykövetének hűtőszekrényében elfogy a párizsi, és végképp elfeledkeznek róla az otthoniak. A nagykövet elmegy a szegénykonyhára. Ez persze szenzáció, egyből ott a híradós stáb, másnap pedig bekéretik a nagykövet urat a külügyminisztériumba, hogy ezt azért mégsem kellene csinálni. Az éhező afrikai nagykövet egy szegény kelet-európai országban – mindenképp jó ötlet. A nagykövetségen aztán gyanús alakok jelennek meg, az egyik majdnem el is adja a nagykövetség épületét kínai befektetőknek. A káosz viszont hamarosan akkora lesz, hogy negyedóra múlva már a néző sem igazodik ki. És a helyzet semmit sem javul a film végéig. Van ugyan egy hűséges titkárnőcske, meg a férje, aki „Törökbe” jár seftelni, őket a későbbiekben is be tudjuk azonosítani, meg néha felbukkan egy ördöngös masinéria a nagykövetség egyik szobájában, amivel direkt kapcsolatot lehetne létesíteni az afrikaiakkal – ha ugyan felvennék a telefont –, de ennek híján csak arra alkalmas, hogy zavarja a nemzeti tévéadó egyes csatornáját. A történet és a szereplők egyaránt elvesznek a filmben.

A román filmhónap keretében bemutatták a rendező egy korábbi filmjét is. A Hitvesi ágy (Patul conjugal) helyenként ma már megmosolyogtató lázongása ellenére úgy tudja bemutatni a romániai posztdecembrista káoszt, hogy abból mégis egy egységes kép áll össze. Ma már nem tűnnek olyan fontosnak a negyedóránként fejünk fölött elhúzó katonai helikopterek, a megölt diktátor könyvei iránti már-már perverz hajsza (amiből máglyákat raktak 1989 decemberében, hogy százdollárokért vásárolják fel egy évvel később a megmaradt példányokat), az iskolában feje tetejére álló rend és értékrend. A film főhőse egy már alig-alig működő fővárosi mozi igazgatója, aki rendszeresen meghágja a kasszásnőjét munkaidőben mindaddig, amíg az fel nem csap prostituáltnak. Prostituáltból meg pornószínésznő lesz, Vasile Potopnak viszont rá kell jönnie, hogy csak most lett igazán szerelmes a néhai kasszásnőbe. Folyik a hajsza egy Ceauşescu szignálta Omagiu című könyv után, cirkusz a feleség küszöbön álló szülése miatt, és a pornófilm-forgatás Potopék hitvesi ágyában. Rend a lelke mindennek.

Akkor már maradandóbb, univerzálisabb Dan Piţa Luxus­hotel (Hotel de lux) című, jó évtizedes diktatúra-parabolája, ami szintén bemutatásra került a filmhónap során. A száz százalékosan kafkai film egy irdatlan szálloda emeleteire (minden szint más társadalmi besorolást jelent), személy­zetére és vendégeire redukálja a diktatúra, vagy inkább a hatalom struktúráját. Végül is majdnem mindegy, hogy 1989 előtt vagy után vagyunk. Kafka örök.

Ami a három bemutatót illeti (Titus Muntean: Vizsga, Peter Călin Netzer: Maria, Mircea Daneliuc: Nagykövetek, országot keresünk) érdekes módon mindegyikben fontos szerepet kap a média. A Vizsga kerettörténetét két filmfőiskolás diák filmkészítési kényszere jelenti, a már közeledő év végi vizsgára való felkészülés. A valóságban is – kényszermeg­oldásként – videóra forgatott kerettörténet remekül tartja össze (miközben meg-meg szakítja) Săndulescu történetét. A kamera jelenlétének általános problémáját, illetve az átélés és a meghallgatás közti mérhetetlen szakadékot egyaránt jól villantja fel a történet. Săndulescu a film végén sértődötten távozik a kávézó asztalától, amikor bosszúvágyát a diákok a kommunisták bűnével teszik egyenlővé. Míg Daneliuc új filmjében a kamerának (tévés stáb a szegény­konyhán) csak a történetet katalizáló szerepe van, a Mariában a film velejéig jelen van a média. Maria egy üzlet ki­rakatában egyszerre csak önmagát pillantja meg a tévében. Médiasztár lett, miközben az élete nem oldódott meg. Mikor pedig végre megoldódni látszik, valójában csak a tragédia célegyenesébe fordul be.

Kafka és a média mindenek felett.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.