Amit a törpéről mindig is tudni akartam

David Lynch. Beszélgetések.

„1987-ben találkoztam Michael Andersonnal, amikor már sokadszorra törtem a fejem a Ronnie Rocket felpörgetésén. Láttam egy rövidfilmben és tudtam, hogy tökéletes lenne Ronnie Rocket szerepére. New York belvárosában, a McGoos’ban találkoztam vele. Minden arany volt rajta: aranycipő, aranynadrág, aranykabát. Szerintem nála volt még egy bevásárlókocsi is.” (213)

Michael Anderson a finom mozgású, törpe termetű színész, aki – Angelo Badalamenti zenei hangulatához vagy Kyle MacLachlan hegyesszögű ingnyakához hasonlóan – a Lynch-féle világ velejárója és biztos jelölője. Ám ha valaki David Lynchnek született, a közmondásos realitásban is összejönnek neki az olyan párosítások, mint aranyruhás törpe bevásárlókocsival a market polcai között. Ezt támasztja alá Lynch vallomása a Twin Peaks borzongatóan emlékezetes jelenetének eredetéről: „Kint állunk a parkolóban, én szemből nekitámaszkodom a nagyon meleg autónak. A kezem a kocsi tetején nyugszik, a fém egészen forró. És ekkor beugrik nekem a vörös szoba jelenete. A kis Mike van ott és visszafele beszél.”(213) Önmagában is rejtélyesen költői az, ha valaki ennyire intenzíven használja az érzékeit – ez esetben a bőrét, a tapintását –, hát még a következő lépések, amikor a forró fém, az autó és egy különös emberi elme összjátéka folytán előbukkan egy jelenet, ehhez a marketben társul a húzó figura, végül a stáb össszehozza a vörös szobát és mi tizedjére másolt, skandináv feliratos pixel-verzióban kényszeresen és kelletlenül, de rendszeresen ellátogatunk a bűnös bársonyok mögé1.

Pusztán egyéni preferenciámnak tudható be, hogy nem Bobby Peruról/Willem Dafoe-ról vagy Adam Kesher villájáról meséltem el anekdotát: a Lynch-csel folytatott három hetes beszélgetés írott, szerkesztett és magyarra (kitűnően) fordított változatában számtalan jobbnál-jobb történet rejtezik. Hogyan lett a mezőgazdasági kutató kedves családban felnőtt fiából pszichotikus perverziókat halmozó filmes? Honnan erednek e perverziók sajátos képi formái és mi módon szövődnek össze Lynch egyéb, jobb híján művészinek nevezhető tevékenységeivel? Például: a hóemberekről vagy a füstről készült fotósorozataival, a sötét tónusú festményeivel2, barkács és díszlet-munkáival (lásd legelső közismert munkája, a Radírfej kaktuszgyümölcsre hasonlító torzonborz csecsemőjét), hang- és zenei kísérleteivel? Mi a nyitja annak, hogy a pszichotikus perverziók Lynch történet-variánsaiban egyáltalán nem hatnak sem pszichotikusnak, sem perverznek, hanem koherens, azon az egy módon elmesélhető és ábrázolható létezőknek, amelyek a David Lynchnek nevezett szűrőn keresztül próbálnak eljutni a humán világba?

Kétségtelen, hogy a kötet legmaradandóbb lenyomata egy roppant sajátos gondolkodású és percepciójú egyén árnyképe, aki a körülmények folytán filmessé lett és szűkkörű, avantgárd kísérletét követően hollywoodi stúdió viktoriánus történetét vitte sikerre, majd tévé-sorozatot forgatott és Cannes-ban díjat nyert, végül kényszerből mozifilmmé alakított művével aláaknázta a filmes narráció és szerep biztonságos felületeit. Ám interjúkötetről lévén szó, Chris Rodley, az interjúk készítője és a kötet szerkesztője a David Lynchnek kijáró figyelem mását tudhatja magáénak: bravúros kérdező-technikája, kitartó nyomkövetése és bámulatos arányérzéke nélkül a David Lynch. Beszélgetések megrekedhetett volna egy különc rendező különc vallomásainak szintjén. Így azonban egy izgalmas intellektuális kaland részeseivé lehetünk, amelyet a kötet nagyszerű fotóanyaga és függelékei tovább erősítenek. A kaland hangulatát és helyszínét talán e záró idézet közvetítheti: „A hanghatások és a zene közötti határvonal a legcsodálatosabb tartomány.” (306)

David Lynch. Beszélgetések. Szerkesztette Chris Rodley. Ford. Stőhr Lóránt. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 352 oldal, 2480 ft.


1 „A vörös szoba jelenete nyújtotta a legtöbb örömöt, amit valaha forgatás közben éreztem, és szerintem az eredmény is igazán gyönyörű lett.” (213)

2 Egy Lynch-festmény cím: A házam hirtelen a fájdalmak fájává változott.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.