Kopni a deszkán

Interjú Nagy Ervin színésszel

Nagy Ervin az ifjabb színészgeneráció egyik legtöbbet foglalkoztatott és legígéretesebb tehetsége. 1999-ben végzett a főiskolán, majd a Katona József Színházhoz szerződött, melynek azúta is oszlopos tagja. Számos sikeres színházi munkája mellett a film is előszeretettel foglalkoztatja – az idei filmszemlén Török Ferenc Szezon és Böszörményi Zsuzsa Mélyen őrzött titkok című filmjében nyújtott alakításáért nyerte el a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat. Beszélgetésünkben a színészlét kérdéseit próbáltuk meg körüljárni a teljesség igénye nélkül.

Hogy látod, milyen a színészképzés a magyar főiskolán? Azt kaptad tőle, amire számítottál?

Nagyon sok múlik a mestereken. Ritkán következik be az, hogy valaki opera-musical szakon végez, mégis hihetetlen prózai színész lesz belőle. Ha azonban igazán tehetséges valaki, úgyis olyan színházaknál köt ki majd, ami a tehetségéhez méltó – Rezes Judit Szirtes Tamás osztályába járt, a karaktere miatt mégis más típusú értékrendet képviselő színházak felé orientálódott. Kocsis Gergely pedig bábszakon végzett, de prózai színész lett belőle a Katonában. Én Horvai István és Máté Gábor osztályának a tagja voltam – az ő színésznevelésük komoly hagyományokra tekint vissza a főiskolán.

Milyen elvei vannak ennek a színésznevelésnek?

Csak közhelyszerűen fogalmazhatóak meg ezek az elvek. Elsősorban a kíméletlenség magaddal szemben és az alázat. Elszállni nem hagytak minket, komoly munkamorált vertek belénk. Ahhoz, hogy az ember felmenjen a színpadra, és egy szerepet eljátsszon, ez az alap.

A kíméletlenség alatt az önismeretet érted?

Utat nyitottak magad felé. Több kollégám nyilatkozza, hogy a főiskolán elemeire szedik szét az embert, aztán összerakják, hogy a színészek sírógörcsök közepette születnek. Ha egy verset elszavalsz, komolyan számon kérik rajtad, hogy azzal érdemben mennyit foglalkoztál, mennyire elemezted ki, mennyit jártál beszédórára, hogy tudod-e egyáltalán rendesen a szöveget. Elmondják, ha szar vagy, ha nem tudsz valamit, ha nem jól csinálod, ha lusta vagy, ha trehány, ha rosszul gondolod a dolgokat. Egyszóval: szigor van. Tudom, ez úgy hangzik egy kívülállónak, mintha a főiskola valami szado-mazo klub volna, de én azt mondom, szemléletmódot tanít, igényességet magaddal szemben. Ezt természetesen csak a saját tanáraimra értem, hiszen nagyon sok osztályvezető be sem jár az osztályába, pedig annak, aki tanárnak megy, komoly morállal kell bírnia. Jó esetben a főiskola próbálni is megtanítja a színészt, felkészíti arra, hogy milyen intenzitással, részletességgel dolgozzon ki egy-egy figurát. Nem feltétlenül kell például mindent megcsinálni az első alkalommal, van olyan színész, aki két hónapig alig csinál valamit, aztán az utolsó héten állva hagyja a többieket.

Sok más szaktársadhoz hasonlóan Te is a próbafolyamat fontosságát hangsúlyozod. Az előadás csupán a próbák reprodukciója volna?

Ez csak félig-meddig igaz. A „reprodukció" nem jó kifejezés rá, hiszen csak részben reprodukálod esténként azt, amit elpróbáltál a próbafolyamat alatt. Az előadásnak van egy belső élete, fejlődik, a rendező nézi, javít rajta, újabb instrukciókat ad. Egy figura nem áll meg ott, hogy megvolt a bemutató. Az azonban biztos, hogy a szakmát a próbafolyamat miatt érdemes csinálni. Szakmailag, szinészileg, ami miatt ezt a hivatást választotta az ember, az mind a próbán történik meg. Jelenleg színészként az egyik legnagyobb kérdés az a számomra, hogy adott keretek között mennyire tudom tovább fejleszteni a figurát, mennyire tudok kipróbálni új dolgokat, olyanokat, melyek a próba alatt még nem jutottak az eszembe. Egy színház akkor jó, akkor történik jelen időben, ha az előadás egy változékony massza. Ha megkövesedik, annak nincs sok értelme.

Mikor tekinthető hamisnak szerinted egy színész?

Ha a technika lép az őszinteség helyébe, ha az egyes szám első személyt felcseréli manírokra, és nem hajlandó megmutatni magát a szerepe mögött. Egy jó színész hajlandó koptatni magát a deszkán.

Kemény szakma ez?

Ha komolyan akarod csinálni, akkor igen. Ha valaki tényleg Thalia papja, arra rá lehet menni.

Te is rá fogsz menni?

Valamilyen szinten igen. A „rámegy" alatt nem azt értem, hogy alkoholista lesz az ember, és idegösszeroppanást kap, bár akad erre is számos példa. Az mindig döntéshelyzet egy színész számára, hogy esténként milyen sebeket tép fel, milyen szintre ás le magában, minek a nevében beszél.

Mihez van több köze a színészetnek, a tapasztalathoz vagy a vágyakhoz? Hogyan tudod hitelesen megformálni azokat a szerepeket, melyekkel kapcsolatban nincs magánemberként semmiféle tapasztalatod, maximum vágyképekben jelenik meg az életedben?

Egy csomó dolog van, amit nem tapasztaltam még meg, mégis el kell játszanom a színpadon – nincs gyerekem, anyámat sem lőtték le még előttem. Ilyenkor az ember megpróbálja magát olyan élethelyzetekbe keverni, amire a figura felépítéséhez szüksége van. Ez nem azt jelenti, hogy ha szerelmes szerepet játszom, akkor becsajozom, hanem azt, hogy keresem azoknak az embereknek a társaságát, akik hasonlóak a figura emberanyagához, olyan emberekkel ismerkedem, akik lefedik a karakter problematikáját. Szerintem a vágyakból nem lehet táplálkozni, a vágy egy állapot, igazi tudást nem takar. Egy szerep felépítésében viszont a tudás a lényeg, amihez a tapasztalat az alap.

A színész érzelmileg manipulálja a nézőt azért, hogy hatást érjen el. Éltél már vissza valaha a képességeiddel a színpadon kívül is?

Néha az ember a magánéletében is felhasználja a tudását. A színész az érzelmekkel kereskedik, embereket analizál, kell, hogy ismerje őket.

Általában hogyan kezdesz el felépíteni egy szerepet?

Ez a rendezőtől is függ. Kialakult módszerem, stratégiám nincs. Van, hogy egy hónapig lustálkodom, aztán összekapom magam. Én egy durr-bele-bumm típus vagyok, mondják is a kollégáim, hogy nem kell mindent első alkalommal megcsinálni. Van egy rossz próbametódusom – nem nagyobb egységekben próbálok, vagyis nem végiggyalogolok a darab tengelyén, és megjegyzem, hogy hol buktam el, aztán később visszamegyek oda, és kijavítom, hanem mindig megállók egy kisebb egységnél, és rögtön korrigálni akarom a hibát, amivel megakasztom a próbát, és a kollégákat is zavarom. Addig nem akarok továbbmenni, amíg nem érzem, hogy jó, amit csinálok. Ha rossznak érzem magam, mindig leállók. Úgy gondolom, ez az éretlenség jele, de ilyenkor eszembe jut, hogy Máté Gábor azzal kezdte a főiskolát, hogy az ember csak 42-43 évesen lesz kiforrott színész, addig csupán pályagyanús.

Előfordul az, hogy miközben tomboló szakmai és közönségsikered van, mégis úgy érzed, megbuktál magad előtt?

Én az a típus vagyok, aki többet gondolja, hogy megbukott, mint ahányszor valójában megbukott. Van bennem egy ilyen „ez sem jó, az sem jó, nem elég" hozzáállás. Ha valami nem átütő, és nem érzem azt, hogy na, most ettől letérdel előttem fél Budapest, akkor gyakran érzem, hogy megbuktam. Az Idiótában sokáig úgy gondoltam, hogy jó vagyok, most viszont úgy gondolom, hogy nem, mert nem tudok változtatni az alakításomon. Mégis sokan gratulálnak. Egy szerepben premier után is meg lehet bukni, most úgy gondolom, ebben a szerepben megbuktam magam előtt. Sajnos azokat a részeket, amiket nem tudtam elsőre megoldani, energiával töltöttem ki, ezeket kellene saját hangra visszarakni, nem valamiféle karakternek, egy szilaj orosz állatnak, hanem Nagy Ervinnek kellene megszólalnia a szerepből.

Sokszor hallom a színészektől, hogy nincs kis szerep, nincs rossz szerep. Egyetértesz ezzel?

Ez szerintem nem igaz. Van rossz szerep is, meg kis szerep is. Az igaz, hogy ezekből is lehet várat építeni. Én általában főszerepeket, nagyobb szerepeket játszom, a Koccanás című darabban azonban pici szerepem volt, mégis hihetetlenül élveztem. A színészek tudják egymás között, hogy ki a legjobb a legkisebb szerepben. A Koccanásban nemes vetélkedőt hirdettünk egymás között, és mindig tudtuk, hogy aznap kinek volt a legjobb „átmenetele" a színpadon.

Mit tartasz színészként az erősségednek?

Ami a legfőbb bajom, az az erősségem is. Energiát és szenvedélyt magas hőfokon tudok előállítani, a szélsőséges megnyilvánulások könnyebben mennek a színpadon.

Ez a lelki átélésen alapuló Sztanyiszlvaszkij-módszer hozadéka?

Él egy rosszfajta emlék az emberekben erről a módszerről. Ez a módszer nem azzal egyenértékű, hogy valaki úgy üvöltözik, hogy kilóg minden hangszála, és csatakokban lóg rajta az izzadság – ez idejétmúlt baromság, amibe minden színész – magam is – a főiskola alatt belefut, mivel azt hiszi, hogy csak ettől lehet hiteles. Ez a típusú színjátszás azonban görcsössé teheti az előadást. Van, hogy a „beleélést" egy fizikális rész előzi meg, ezt kell, hogy végrehajtsd ahhoz, hogy elő tudd állítani a lelki síkot. Ez inkább olyankor igaz, ha bedugul valami. Általában Major Tamás gerinclövés-hasonlata áll, amit Törőcsik Mari úgy fogalmazott meg, hogy „ha mozdul a lélek, mozdul a test is". Ha valami történik belül, az mindig meglátszik a testen is.

Számos magyar filmben szerepeltél már. Miben látod a legfőbb különbségeket a színházi és a filmszínészi szinjátszási stílus között?

Minden arányok kérdése. A kamera jobban belelát az emberbe, egy másodperc alatt lejön a vászonról, ha nem vagy hiteles. A színházban ezt lehet palástolni. Ha hiányzik valami a játékból, több kisegítő apparátust lehet segítségül hívni. Az alapokat Mundruczó Kornéltól tanultam meg, amikor a Nincsen nekem vágyam semmi című filmet forgattuk. Számomra komoly segítség egy forgatás alatt, ha visszanézhetem magam a monitoron, bár a legtöbb rendező nem szereti ezt, Kornél sem engedte. Amikor elkezdtem rászokni erre, rájöttem, hogy nagyon jól járok vele, ki lehet javítani a hibákat, ha látom, hol követtem el őket. Látom például, mikor kell új felvételt kérjek egy jelenetből.

A filmet rendezői műfajnak szokás tartani. Sosem érezted, hogy filmszínészként kiszolgáltatottabb vagy, mint amikor a színházban játszol?

Abban, hogy végül mit vágnak ki a filmből, igen. Egy filmforgatás alatt sokkal kevesebbet lehet hibázni, de ez legalább felspanolja az embert. A kamera mégiscsak rajtad van.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.