Magyar Amerika

Salamon András: Getno

Ha egy keményen dolgozó férfi elveszti minden vagyonát, miközben felesége megcsalja és elhagyja, akivel legközelebb a kórházban fut össze, mivelhogy lányuk autóbalesetet szenvedett, ráadásul a Las Vegas-i rendőrség is rászáll, mivel hirtelen felindulásában fegyverrel hadonászott, akkor, nos, akkor az egyszeri nézőben felmerül a gyanú, hogy itt az igen tisztelt forgatókönyvírónak súlyos cselekménykényszere lehetett.

A magyar film ezekben az években tanulja meg, mit is jelenthet egy-egy alkotás számára a jól megtervezett és szervezett kampány. A Kontroll és a Magyar Vándor reklámhadjárata fényesen bizonyította, hogy ha a filmnek egy érdekes mondatban összefoglalható sztorija és fantáziadús kampánymenedzserei vannak, az garantáltan plusz párszázezer nézőt jelent. Aki számára pedig visszatetszőnek tűnik, hogy már a sörösüvegről is a hét „vicces" vezér valamelyike vigyorog vissza ránk, az gondoljon csak arra, hogy egyetlen cél van, amely ebben az esetben valóban nagyon sok eszközt szentesít. Mégpedig az, hogy a csapból is az adott film folyjon, hogy sörfogyasztó hazánk fia imigyen szóljon ki a konyhába: „Teri mennyünk ma' megnézni ezt a magyar vándort, mer' addig úccse haggyák abba!", ezáltal végre nézettséget produkálva a magyar filmiparnak. A Getno kampánya kevésbé harsány, de igen ízléses. Összességében jól sikerült, mégsem jósolok neki sok nézőt. Jó a plakát, egy darabig el lehet lenni a web-oldalon, igazi nézőszámot mégsem fog produkálni, mert a film nem jópofa. Ami pedig elengedhetetlen kelléke a sikeres magyar filmnek. Hogy jópofa legyen, de legalábbis sokan annak tartsák. És a nézők, akik egy pannon-amerikai road-mozit akarnak látni, csalódni fognak: ez kérem pontosan az a fajta családi dráma, ami miatt eleddig nem ültek be magyar filmre.

Adott ugyanis egy magyar család, akik besokallnak a nem-tudjuk-pontosan-mitől, és panelt, kocsit, kamasz-szerelmet hátrahagyva nekivágnak az újvilágnak, amiről azonban odaérve másfél óra filmidő után kiderül, hogy nincs (ahogy azt a plakát-szlogen is hirdeti). Aktív álomkergetéssel töltik Las Vegas-i napjaikat, mígnem az egész nagy magyar balsors a fejükre nem szakad. Mert annak szakadni kell, akármilyen messze is szalad a stáb forgatni. A balsors olyan, mint a női mell – ha magyar a film, akkor mutatni kell belőle. Hogy mi is történik pontosan? Megmondom őszintén, nagyon nehéz visszaemlékezni, pedig nem olyan régen láttam. Tulajdonképpen semmi. Vagyis túl sok minden. És talán ez a film leginkább szembeötlő hibája.

A történet voltaképpen egy kórkép akar lenni, egy keserédes mese, melynek záróakkordjai mintha ezt zengenék: mégiscsak jó dolog a Kárpát-medencében élni! (Meglepő módon egyébként Herendi Gábor Magyar Vándora egész másképp ugyanerre a végkövetkeztetésre jut.) És mivel egy hangulatot, úgynevezett életérzést próbáltak megfogalmazni a Getno alkotói, ez szükségszerűen maga után vonja, hogy a történet, a sztori másodlagos. Ennek így is kell lennie, hogyha az ember egy 'fílinget' akar közvetíteni az alkotás másfél óráján keresztül, a baj mindössze annyi, hogy Salamon András, aki a film rendezője és forgatókönyvírója egy személyben, nem tudja írásban megteremteni azt a környezetet, azt a levegőt, amit célként tűzött ki maga elé a film elkészítéséhez, így, gondolom attól tartva, hogy a mozi unalomba süllyed, egyre többet és többet igyekezett csavarni a történeten, amely talán eleve nem igényelt ilyen fordulatokat.

Irodalmi közhely, hogy a sok, egymásra torlódó tragédia egyenlő a komédiával. Tehát, ha nem kellő mértékkel és érzékenységgel adagoljuk szereplőink sorscsapásait, akkor azok egy idő után óhatatlanul is kacagtató túlzásnak tűnnek a néző számára, és ilyen esetben nem kifogás, hogy az életben ennél sokkal durvább dolgok is előfordulhatnak. Lehet. Az életben az is előfordulhat, hogy Friderikusz Sándor objektív híreket közlő tévés újságírónak adja ki magát, nekem mégsem kötelező elhinnem. Nem mintha az úgynevezett életben nem torlódhatnának össze tragédiák. A forgatókönyv legnagyobb hiányosságát talán úgy tudnám összefoglalni, hogy az események nem következnek egymásból, hanem egymásra hajigált epizódok kissé kusza egymásutánjaiból áll (vagy nem áll) össze a történet.

És itt engedtessék meg egy rövid kitérő a Getno kapcsán, de nem csak arról, hanem egy nagyon is aktuális, hazai filmes körökben – úgy a kocsmaasztalnál, mint a szakmai fórumokon – gyakori vitatémáról. Tudniillik, hogy kell-e, illetve lehet-e a filmrendezőnek forgatókönyvet írnia. Valakinek, aki kellő készséggel, urambocsá' tehetséggel rendelkezik egy film megrendezéséhez, miért kellene mesterfokon űznie a nemkülönben nehéz és összetett írói szakmát? Merthogy nyugaton, ugye, ezt úgy csinálják, hogy az író megírja a könyvet, a producernek megtetszik, és felkéri a rendezőt. Ez az általános gyakorlat. De Amerika filmiparát mindig is az különböztette meg a leginkább az európaitól, hogy míg az Újvilágban hihetetlen tempóban ipart csináltak a filmből, az Öreg Kontinensen éppen a szerzői film miatt maradhatott művészet. Mert bár tökéletesen indokolt a felvetés az írók részéről, hogy a filmrendező dolga csak annyi kellene, hogy legyen, hogy képbe foglalja, amit az író megírt, a nagy művek mögött mindig egyetlen, nagyon erős személyiség állt, és higgyék el nekem, mondjuk Orson Welles, ha tehette volna, még a zenét is maga szerzi, az operatőr is maga lett volna a filmjeiben. Hiszen minden alkotó abban tud igazán hinni, ahhoz tud inspiráltán hozzátenni, ami személyes ügye. És az ember bizony úgy épül fel, hogy két embernek soha nem találkozik száz százalékosan az ízlése, ami a személyes ügyeket illeti. Az, hogy valaki csak egyedül akar, továbbmegyek tud filmet készíteni, nem feltétlenül önző és zsarnoki természetre utal. Talán csak nem találta meg az írót (zeneszerzőt, vágót etc.) az álmaihoz. Még.

Mindez persze elmélet, és nem sokat segít a Getno című filmen, amely ugyan kicsit van csak elhibázva (ha léteznek egyáltalán ilyesmiben méretbeli különbségek), de az a hiba sajnos alapvető és a forgatókönyvben keresendő. A dialógusok erőltetettek, és sem a magyar, sem az amerikai zsanér szerint nem életszerűek. A színészek, akik egyébként kiválóan teljesítenek, enyhe tanácstalansággal kóvályognak a bizonytalanul megírt jelenetekben. Gesztesi Károlynak mindezek ellenére nagyon jól áll Jancsi, a szeretetreméltó apamackó figurája, és nagy érdeme a filmnek az eleddig moziban nemigen látható színészek felvonultatása: Király Levente vagy Szalontay Tünde is egyaránt kellő biztonsággal hozzák nem túl árnyalt figurájukat, és remélhetőleg a frissen végzett főiskolás Péter Katát sem utoljára láttuk filmben, ígéretes tehetség. A film operatőre Tóth Zsolt volt, vágója Incze Ágnes, mindketten nem csak professzionális, de kiemelkedő munkát végeztek. Összességében, Salamon András előző filmje alapján (Közel a szerelemhez, 1998) azt kell gondolni, hogy Salamon jobb rendező, mint amilyen rosszul sikerült a Getno. Ezúttal sajnos couldn't get no satisfaction.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.