Az évszázad legforróbb nyara

Gabriele Salvatores: Io non ho paura / Nem félek

1978 nyara. Olaszországban tombol a politikai terrorizmus. A 70-es évek második felében több mint 4000 terrortámadás, több száz túsz és 135 milliárd líra kifizetett váltságdíj írható a szélsőséges szervezetek számlájára. Tavasszal rabolták el és végezték ki Aldo Moro volt miniszterelnököt és az olasz kereszténydemokraták elnökét.

Tények, amelyekről vajmi keveset tudunk, mint ahogy Michele Amitrano (Giuseppe Bocchino) sem törődik ilyesmivel az Isten háta mögötti pugliai telepen, Acqua Traversében. Ebbe a világba csöppenünk bele ezzel a thrillerbe és szocio-drámába oltott gyerekfilmmel: a nagy dél-olasz valóságba.

Michele saját gyerekszemszögéből tárja elénk azt a pár napot, amely alatt többet tudott meg a körülötte élőkről, mint addigi tíz éve alatt összesen. Minden a romos háznál kezdődött, ahol kishúga szemüvege után kutatva valami egészen mást is talál: egy gyereket egy nagy gödörben. És ahogyan telnek az órák és a napok, egyre világosabb lesz számára az, ami a felnőtt nézőknek már a kezdetektől világos: a fiút elrabolták, és a falu mind a tíz lakója nyakig benne van. A film természetesen nem lenne gyerekfilm, ha Michele nem szabadítaná ki az ifjú túszt, és thriller sem, ha mindez nem izgalmas kalandokon keresztül történne.

A történetvezetés ebből kifolyólag végig fordulatos, és az elkészült filmnek a megfeneklést is sikerül elkerülnie. Mindez azonban nem kizárólag a Mediterraneo-val Oscart nyert Gabriele Salvatores érdeme, hiszen a film Niccolò Ammaniti azonos című (Io non ho paura), magyarra le nem fordított friss bestselleréből készült. A szerző önéletrajzi elemekből is táplálkozó regénye Itáliában elsöprő siker volt, amiben persze nagy szerepet játszott, hogy ott mindenki a bőrén érezte a benne tárgyalt társadalmi problémákat. S hogy mi az, ami mindebből mifelénk érdekes lehet (azon a puszta tényen kívül, hogy ’78-ban ott már a világ végén is lehetett Kit-Kat-et kapni)?

Az a végtelenül egyszerű és őszinte stílus, ahogyan Ammaniti, majd Salvatores képes volt szorongató, és nemrég még tabunak számító témákhoz nyúlni. Olyan módon, hogy a kész alkotásokon nem érződik sem a társadalmi témák izzadtságszaga, sem pedig a gyermekszereplőkhöz oly sokszor számomra érthetetlenül kötődő infantilis idiotizmus. Az „eredeti” könyvbéli szereplők, és az őket kitűnően visszaadó elsőfilmes gyerekszínészek alakításán nyoma sincs a túljátszottságnak, és lám: mégis tisztán és érthetően tapasztalhatjuk érzelmeiket, gondolataikat. Mondataik, megnyilvánulásaik nem mesterkéltek, magukban hordozzák a világot, amelyből érkeztek. Nem csoda: a stáb 540 gyerek közül választotta ki azt a hetet, akik végül szerepeltek. Mindegyikőjük erről az elfelejtett déli vidékről származik, ezt a nyelvet beszéli, ezen a tájon él. Ők adnak életet ezeknek az elfelejtett apró hősöknek, akikről sohasem szólnak a hírek. Az olyan különösen élményszerű kapcsolódási pontok, mint Michele és Filippo (az elrabolt fiú – Mattia Di Pierro) egymásra találása a gödörben végtelen lehetőségeket kínált a rendező „játékaihoz”.

Az eredeti műhöz hű forgatókönyveknek, amelyen jelen esetben a regény szerzője is dolgozott, általában kritikus pontja a szubjektív narrátori nézőpont megtartása, vagyis kicsit leegyszerűsítve az egyes szám első személy problematikája. Mindezt tetézi, hogy az eseményeket egy – az élet dolgaival most ismerkedő – 10 éves fiú folyamatosan táguló optikáján keresztül kellett ábrázolni. Olyan eseményekét, amelyek összefüggéseit a fiatal szereplő csak később fedezi fel – velünk együtt. Az író itt is a rendező keze alá dolgozott, és így alakulhatott ki az a második, elképzelt történetszál, amelyet Michele éjszakánként sző takarója alatt titkos naplójába. A fiú az általa megalkotott világba helyez el mindent, ami vele történik, beépítve valós és képregényeiből származó hősöket, amelyeket végül persze ő, a főszereplő győz le.

Sokan felrótták a rendezőnek, hogy a sokféle stílus miatt úgy tűnik, mintha nem tudta volna eldönteni, milyen filmet is készít. A stílusok keveredése azonban jelen esetben nem öncélú, hisz mind-mind a gyermeki fantázia szülöttei, amely beengedi a külvilág információit, majd különböző szűrőkön átengedve juttatja el hozzánk a végeredményt. Így lesz az ifjúsági történetből horror, majd családi dráma, majd ismét minden vészjósló jeltől tiszta vakáció-film, s végül thriller, amely a mesés végkifejlethez elvezet: így utazunk a fikció és a valóság síkjai között, miközben az egészet szinte észre sem vesszük, olyan nyilvánvalóan adódik mindez. Nyilvánvaló, legalább annyira, mint Mattia gondolatvilága: elszakítva szeretteinktől, bezárva a sötétbe, ahol mindent nyálkás föld határol, félelem és éhség között tengetve óráinkat ki ne hinné, hogy meghalt, és hogy az, aki a fényből szól hozzá, csakis az őrangyala lehet.

S ha eltávolodunk a gyermeki világtól, nem látni mást, csak a végtelen aranyló búzamezőket és a rikító kék eget. Ezt a lenyűgöző vidéket írják le Ammaniti első sorai, és ennek a tájnak az erejére bízza magát Salvatores is. Erre a végtelen búzasivatagra: a semmire. Ahol nincs mit tenni, ahol nincs mit nézni – ez az a vidék, amely alkalmas arra, hogy fantáziánk a világ legérdekesebb helyévé tegye, és arra is, hogy megjelenítsük azokat a dolgokat, amelyeket leginkább elfelejteni szeretnénk. Az egész film ennek a költői képnek a kibontása, a végtelen búzamező barázdái között, amelyben bármi el tud bújni, de ahol bármire rá is bukkanhatunk.

Gabriele Salvatores pedig tisztán és érthetően vezeti a szálakat, és semmit sem bíz a véletlenre. Már maga a tájábrázolás is elvinné a hátán a filmet, az állandó játék az aranysárgával és a sötétkékkel, a tűző nap fényességével és a földalatti gödör sötétségével, az éjszakákkal és a nappalokkal. Az arany és a fekete végigkíséri a szereplők minden mozdulatát. Szerencsére a szereplőgárda sem szorul háttérbe. A gyerekszereplőkről már ejtettünk szót, játékuk bizonyítja, hogy gyerekekre nem csak zsánerszerepeket és közhelymondatokat lehet osztani, hanem érett – és természetesen megfelelően koordinált – játékukkal képesek teljes természetességgel drámai feszültséget kelteni minden felesleges sallang nélkül. Még a legkisebbek is (lásd Maria szerepében Giulia Matturrót)! Ők is élő tanúi annak, hogy hál’Istennek jelen van még Olaszországban a neorealizmus öröksége, amely újra és újra képes arra, hogy kilépjen az amerikai tömegfilmek által alakított ízlés-keretből.

A gyerekek mellett kár lenne megfeledkezni a felnőtt szereplőkről, különösen a mediterrán szépségről az anya szerepében, Aitana Sánchez-Gijónról, akivel már a magyar közönség is találkozhatott Bigas Luna A Titanic szobalánya (1997) vagy a Meztelen Maya (1999) című filmjeiben. Dino Abbrescia – időnként talán kissé önmaga karikatúráját alakítva – is hitelesen hozza a fiából embert faragó apát. Játéka öntudatlanul is rímel a szintén nemrég bemutatott Visszatérés (Andrej Zvjagincsev) apafigurájára, s hogy melyik történetnek mi a végkifejlete, abban – ha nagyot akarunk mondani – szinte egy-egy ország történelme tükröződik. De vissza az olaszokhoz, akiknél nem lehet sikeres film nemzeti sztár nélkül, aki most éppen Diego Abatantuono (Sergio) volt.

Még számtalan konkrét és szimbolikus síkon lehetne darabjaira szedni Salvatores filmjét, de nem érdemes. Amiről érdemes beszélni az, hogy egy ízig-vérig olasz filmmel van dolgunk, amelyből amellett, hogy megismerhetjük a számunkra olyannyira rejtélyes, az EU kampányfilmekben azonban ritkán bemutatott Dél-Olaszországot, átsugárzik ránk valami igazán mediterrán. Az az irigylésre méltó szeretet és figyelmesség, amellyel a film készült, s amely az alkotás könnyed és őszinte humorán keresztül átsugárzik a celluloidszalagon. Ez az az érzés, amely hajlamos feledtetni a nézővel egy alkotás hibáit, hogy kilépve a moziból, csak valami eláradó melegséget érezzen, még akkor is, ha korántsem vígjátékot nézett végig. Ez a mediterrán mesterek irigylésre méltó sajátja, amit persze nem irigyelni kellene, hanem inkább eltanulni – már persze, ha lehetne…



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.