Félúton Forrest Gump és Münchausen báró között

Tim Burton: Big Fish / Nagy Hal

Mostanság nagyon kevés csoda történik velünk, sőt, talán úgy is fogalmazhatunk, hogy szürkeségben élünk. 21. századunkból már a mítoszok is kipusztultak, a fantáziavilág mintha meghalt volna. Talán ez volt az oka annak, hogy a posztmodern rendezőbálvány (Tim Burton) új opuszának első harminc perce szinte dührohamot váltott ki belőlem.

Már ott tartottam, hogy átkoztam a hollywoodiakat, és eldöntöttem, hogy kimegyek a vetítőteremből, és kávézok egyet a következő filmig. Végül úgy határoztam, hogy a vetítőterem helyett inkább a racionalitást hagyom el. És az bejött. Kezdtem rájönni a film ízére, arra, hogy egy rég elfeledett mesterség elevenedik meg előttem a mozivásznon, a mesélők és az Orfeusz-féle lantművészek hagyományai támadnak fel 21. századi stílusban.

A plakátról már sejthettük, hogy egy életrajzszerű filmről lesz szó, és mégis, és mégse... A Nagy Hal valóságos mese, vagyis mesés valóság, illetve valós valóság, csak valahogy másképpen. A csapongó sztori főhőse id. Edward Bloom (Ewan McGregor), aki világéletében nagy mesélő volt, már gyermekkorában is mindenféle történeteket talált ki, s az egész várost izgalomban tartotta. Amikor a történetbe bekapcsolódunk, haldoklik, de 80 évesen is ugyanaz a mesélő maradt, aki mindig is volt. Halálos ágyán utoljára meséli el kalandos életét a menyének, aki ámulva hallgatja a szép, fabulává szőtt, csodás történeteket a fantasztikus utazásokról, a Fantom városkáról, a fűzfapoétából lett bankrablóról, a farkasemberré változó cirkuszigazgatóról, az üvegszemű boszorkányról, Kariról, az óriásról, meg az éneklő koreai sziámi ikrekről. Az idős Bloom hallgatói jól szórakoznak a történeteken, csak földhözragadt fia, Will (Billy Crudup) menekül a nagyotmondások elől. Ezerszer hallotta már ezeket a sztorikat, és hazugságoknak tekinti őket. Ha érthető is az ifjabb Bloom kínja (és elnyomottsága apja árnyékában), nincs más választása, neki kell ráébrednie önnön unalmasságára, arra, hogy életét saját maga irányítja és színezi, akár egy kifestő lapjait, s így a giccsbe hajló finálénak már ő a hőse.

Burton (Daniel Wallace regényéből) klasszikus meseelemekből és megtörtént eseményekből kedves katyvaszt készített tanulsággal meg minden egyébbel, azonban elkövette azt a hibát, hogy ő is csak sztorizgat, akárcsak főhőse. Ha jobban, hangsúlyosabban bontaná ki a történeteket, az egész film sokkal megragadóbb lehetne (mindenki számára), ám ő gyakran úgy rohan végig rajtuk, mintha sietne valahová. Még a (visszaemlékezésekben leginkább kiemelt) szerelmi szál is csupán jópofa képek pergő sorozataként jelenik meg. így mindenből kapunk egy keveset, de semmiből sem eleget.

Akinek a fantáziavilág bejön, az feltétlenül imádni fogja a filmet, aki viszont inkább a valóság talaján érzi otthon magát, annak talán zavaró lehet a díszletek szándékos eltúlzottsága, a nagy bakugrásokkal és gyakori flashbackekkel teletűzdelt történet és annak kisebb nagyobb következetlenségei, viszont a szereplőgárdára az sem panaszkodhat, hisz a szentimentális, mégsem csöpögős, elvarázsolt, de nem elszállt mese tartalmi oldalának a megerősítésében ők sokat segítenek.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.