E.T. és a három kívánság, avagy egy ír család viszontagságai Amerikában

Jim Sheridan: In America / Amerikában

Írországról még mindig az a politikummal telített imázs él a köztudatban, aminek megteremtéséhez Hollywood is nagymértékben hozzájárult. Az utóbbi pár évtized filmtermésében már-már műfajjá nőtte ki magát az észak-írországi protestáns-katolikus konfliktust tárgyaló 'trouble-movie'. Ha még hozzáadjuk ehhez az egzotikus (manók lakta) zöld dombokat, az erős akcentust és a Michael Flatley féle népies dallamokat és táncokat, kiteljesedik a szigetországról alkotott képünk.

Jim Sheridan (Apám nevében, A bal lábam, A rét) legújabb, személyes ihletésű filmje (fiának állít benne emléket) viszont nem ez a kategória, s az az Amerika, amely az ígéret földjét vagy – ellenkezőleg – kudarcok és kompromisszumok sorozatát szokta jelenteni minden bevándorló számára, legyen az filmrendező vagy az éhhalál elől menekülő népes parasztcsalád tagja, ebben a líraizmussal telített tündérmesében meglepően friss tartalommal gazdagodik. Szellemes fricska az a jelenet, amelyben a munkát kereső színész apa könnyedén vált át ír akcentusról brit angolra, mert ezt kéri a rendező. Sheridan nem időhöz, térhez kötött társadalmi jelenséget boncolgat, hanem szeretetről mesél. A részletek játékában viszont mégis megőrzi az ír jelleget.

Szóval kivándorló család. Munkanélküli szülők, két kislány és öccsük. Frankie, aki halott. Lakást sajnos csak egy lerobbant, kábítószerezőkkel teli, komor bérházban kapnak, azt is úgy, hogy eladják a kocsit. Az embernek összeszorul a gyomra a balsejtelemtől, amint ballagnak a lépcsőn felfelé, és próbálja magát a legrosszabbra felkészíteni: szociális drámát fog végignézni, egy család szétbomlásának lesz a szemtanúja ebben az idegen és ellenszenves környezetben. Már ott is ólálkodik a nagyobbik kislány, Christy kamera-szeme (aki mellesleg a sztori mesélője is), hogy rögzítse számunkra az ártatlanság elvesztésének keserű folyamatát.

A kamerát viszont nem érdekli a nyomor, sem a szemét. A kislányok a családi emlékeket nézik végig rajta újra és újra: a fogócskát a ház mellett a pázsiton, Frankie utolsó erőltetett mosolyát. Ezek a képkockák tartják össze a családot, jelentőségét a kilátástalanságba belefáradt apa is felismeri, amikor visszautasítja Christy ajánlatát, hogy adják el. Írországból sem a munkanélküliség vagy a szegénység űzi el őket, hanem elsősorban az elvesztett családtag hiánya, s a halálát okozó baleset miatt érzett bűntudat az, ami nyomasztóan telepedik rá erre a családra. Minden más – a keservesen összegyűjtött lakbér, a fáradtságos túlórák, az apa újabb és újabb kudarcai a próbákon – mellékes.

Számtalanszor kimondott igazságot, ha úgy tetszik, közhelyet fogalmaz újra Jim Sheridan, mesteri bravúrral egyensúlyozva szentimentalizmus és tragédia között. Odáig merészkedik, hogy a gyerekkönyvekből ismert magányos családi barát figuráját is beleszövi meséjébe az AIDS-es, ugyancsak kivándorolt néger festő személyében, akit majd a deus ex machina szerepében alkalmaz. Mateo egyfajta „katalizátor" a család magára találásában, az ő halálával – egyidőben az új családtag születésével – átmeneti rituálé színterévé változik a gettó senkiföldje.

Nos, ki-ki maga döntse el, hogy mennyire indokoltak és megbocsáthatók a túlzások, mesébe illő megoldások. Védekezésként hozható fel, hogy a fantasztikus (de korántsem leegyszerűsített) világ mögött mindig érezhető a szereplők erőfeszítése, amely lehetővé teszi megteremtését (talán a kis Arielt kivéve, aki korára jellemző közvetlenséggel és könnyedséggel orientálódik ebben a bonyolult világban). Az anya arcán fáradt mosollyal szopogatja a citromos cukorkát, hogy bebizonyítsa: jó a fáradtság ellen, s amikor mégsem sikerül felszerelni az ócska légkondit (amit pedig az apa a fél New Yorkon végighurcolt, hogy megjavíttassa), az egész család moziba menekül a rekkenő hőség elől. Épp az E.T. van műsoron, s alakja összefonódik a halott Frankiéval, aki angyalként képes három kívánságot teljesíteni. S ha a citromos cukorka nem is képes meggyógyítani Mateót, az akarat és képzelet erejével elérhető, hogy elbúcsúzzanak tőle, a telihold üres képébe integetve.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.